nlc.hu
Aktuális
Makranczi Zalán unja a hősszerelmesszerepet

Makranczi Zalán unja a hősszerelmesszerepet

Szinetár Dóra szerelme, vagy az Alföldi Róbert fémjelezte Nemzeti Színház egyik felfedezettje, aki sorra játszotta a főszerepeket? Mindkettő, mégis csak az előbbi miatt nyaggatják mostanában, pedig szerinte a magánélete nem tartozik senkire. Azt mondja, ő színész, és nem celeb.

Makranczi Zalán unja a hősszerelmes szerepet– Színművészeti – akkor még – Főiskolát nem végeztél, mégis be tudtál kerülni a budapesti vérkeringésbe egy rövid vidéki kitérő után, viszonylag hamar. Mi a titkod?

– 34 évesen annál feljebb, hogy az ország Nemzeti Színházában voltam öt évig, és tök jó szerepeket játszottam, nem akarok jutni. Vagyis de, akarok, csak Magyarországon hova? De mindez a közegen is múlott. Itt minden második színész Kossuth- vagy Jászai-díjas, kiváló és/vagy érdemes művész, ezért igazi csapatjáték alakult ki.

– A nagy színészek mellett nincs a fiatal színésznek óriási görcsben a gyomra?

– Én is görcsöltem régen, nem mertem próbálni, de a kecskeméti színészéveim alatt ez elmúlt, amikor az Állatok birodalmát próbáltuk Király Attilával, jó barátommal. Végre csak annyit éreztem, hogy jó játszani. Átszakadt egyfajta gát, és ezt itt is tovább tudtam vinni. Most már tisztában vagyok azzal, hogy bármilyen szerepet rám osztanak, azt magamra tudom formálni. Itt, a Nemzetiben egy alkalommal azt játszottuk, hogy a kollégák mondhatták meg, „milyen állat legyek” aznap a színpadon. Imádkozó sáska, majd trójai faló voltam, és Törőcsik Mari azt mondta: „Hát, néztem, maga nagyon bátor, én sose mernék ilyeneket csinálni a színpadon.”

– Te már amúgy nem is a „kezdő színész” kategóriába tartozol, pont ott állsz azon a küszöbön, ahol a sikeres kezdés után nehéz megtartani a pozíciód. Jönnek az újak.

– Régen azt gondoltam, hogy amit 30-33 éves koráig nem ér el az ember, azt onnantól kezdve már nem is nagyon fogja tudni megvalósítani. De közben nem erről van szó. Sok, ma már ismert színészt fel tudnék sorolni, akinek tíz-húsz pályán töltött év után jött a hírnév és a jó szerepek. Meg kellett érniük. De valóban kritikus ez a kor: már nem a csillogó szemű hősszerelmeseket osztják az emberre, de még az apákat sem lehet.

Makranczi Zalán unja a hősszerelmes szerepet

– Helyettük miket?

– Székesfehérvárra szerződtem, ahol egyik szerepem a Lear királyban Edmund lesz, a gonosz. Itt a Nemzetiben megvolt a jófiú, Edgar, most jön végre a másik oldal. Már nagyon régóta dolgozom azon, hogy megtörténjen ez a karakterváltás. Ha csak módom van rá, szakállas vagyok, ami azért jó – azon túl, hogy szeretem –, mert szeretném, ha a rendezők így gondolkodnának bennem, nem a csillogó szemű…

– Miért zavar ennyire ez a csillogó szemű ?

– Belőlük már annyit eljátszottam, hogy újat nem nagyon tudok benne mutatni.

– Pedig ez az énünk időről időre előjön, nem?

– A lánglelkű szerelmes hősök korszaka már lejárt nálam, arra ott vannak a frissen végzettek, használják őket erre. Ráadásul nekik is meg kell mászni ugyanazt a lépcsőt, amit én már megmásztam.

– A lelked  gonosz felét jobban szereted megmutatni?

– Olyan figurákat, akik árnyaltabbak.

Makranczi Zalán unja a hősszerelmes szerepet

– Hiszel abban, hogy a színház misszió?

– Mondják, hogy a szépet és a jót kell mutatni a színházban, de hány darab született arról eddig, hogy minden szép és jó? Semmi értelme arról írni, a színház mindig is egy ellenzéki fórum volt, már a görögöknél is arról szólt, hogy a társadalmi problémákra felhívja a figyelmet.

– Legfeljebb a mértékét kell megtalálni, közönségre szabni.

– Kecskeméten voltam tíz évig színész, ahol mondtuk a kísérletező színi igazgatónknak (Bodolay Géza), hogy oké, kísérletezzünk a nagyszínpadon, de legalább a kamaraszínházban játszunk operettet, ugyanis az utóbbit szerették jobban a nézők. „Gyávák vagytok!” – röhögött rajtunk mindig.

– Lehet, hogy ez gyávaság, de oda kell figyelni arra, ki ül be a nézőtérre, nem?

– Igen, de egy jó igazgató arra is figyel, hogy a színház arculatát tartsa. Ráadásul ez mégiscsak egy népnevelő műfaj. Azt nem lehet, hogy a nagyszínpadon csinálod a „csittivittit”, a nevelést meg eldugod a kisebb kamaraszínpadra. Egyébként amikor Kecskemétről eljöttünk, már telt házzal mentek az előadások, tehát működött a koncepció.

– Te milyen ügyért küzdenél szíved szerint?

– Hogy helyreálljon a világ rendje. Valami egészséges egyensúlyt kellene találni a az irgalmatlan káoszban, egymás anyázását elfelejteni. Komolyan mondom, azt érzem, mintha Magyarország egy nagy homokozó lenne: egymás körteformáit lopnánk el, és efölött mennének a csatározások… Hogy legyen valami más is, beszálltam a családon belüli erőszak elleni kampányba. Volt egy darabunk, Paulinyi Tamás önéletrajzi könyvéből íródott, Fiú a tükörből a címe, a családi erőszakról szól, ezzel turnéztunk börtönökben.

Makranczi Zalán unja a hősszerelmes szerepet

– Hogyan fogadták?

– Hálás feladat volt. Bilkei Pál  kriminálpszichológussal ültünk le beszélgetni előtte, aki azt mondta, az lehet az egésznek a hátulütője, hogy nagyon sokan nem is tudják, hogy családon belüli erőszak áldozatai, vagy éppen elkövetői. Sokaknál az természetes, hogy „lekeverek egy pofont az asszonynak, és éppen nézi a gyerek…” Pedig ez már határozottan családon belüli erőszak. Kaptunk olyan visszajelzéseket a börtönpszichológustól, hogy az előadásra vonatkozó kérdéseire pontosan válaszoltak a rabok, és megértették az erkölcsi tartalmat. Jöttek személyesen is reakciók. Volt, aki azt mondta: „Ha szabadulunk, szóljatok, és segítünk bármiben!”

– Befolyásolja a kisfiad léte azt, hogy ilyesmivel foglalkozol?

– Lehet, hogy érzékenyebb lettem a témára. De a kampány kezdeményezői olyan eseteket meséltek, hogy felállt a szőr a hátamon, és eleve kiálltam volna az ügy mellett.

– A kisfiad mit érzékel abból, ami veled, körülötted történik mostanában?

– Kínosan ügyelek arra, hogy kifelé csak a szakmámról beszéljek, így amíg én kaptam hideget-meleget, addig nem volt gond, de amikor a gyerekemet viszontláttam különböző médiumokban, akkor azért bepöccentem. Erről a témáról nem vagyok hajlandó többet beszélni.

– A szerelmedről azért mesélsz?

– Köszönjük szépen, jól vagyunk. Ha engem színházban megnéznek, arról írnak, az ügyben kérdeznek, ott lefotóznak, az egy dolog, de ha leteszem a lantot  és nem dolgozom, akkor én privát ember vagyok. Tudtommal a személyigazolványomban is az van, hogy 34 éves férfi. Nem pedig az, hogy 34 éves közszereplő. Őszintén: anyukámon kívül kit érdekel, hogyan eszem a rakott krumplit? Vagy hogy karácsonyozunk? Beszéljünk nyíltan! Az összes újság azon akar csámcsogni – és ugye ez a kérdés is lényegében erről szól –, hogy hogyan élünk Dórával. A többi kérdés a szemükben lényegtelen. Engem meg az nem érdekel, hogy a bulvár szerint mi a lényeges és mi a lényegtelen. Például Robert Duvallról, vagy Liam Neesonról mikor olvastál magánéleti sztorikat?

– Nem rémlik.

– Ez az. Ők azt mondták, hogy: nem. A munkával kapcsolatos döntéseket szakmai emberek hozzák, engem ez érdekel, és a szakmában nem a bulvár számít. Hogy a színészeket celebezik Magyarországon, az egy nagyon csúnya összemosás.

– Miért, mi  a celeb szerinted?

– Celebnek lenni egy  állapot, nem egy  foglalkozás. A színészet az utóbbi. Én színész akarok maradni.

– Akkor csak kicsit bulvár, inkább színészet: milyen érzéseid voltak az utolsó nemzetis előadásokon?

– A társulat egyik fele nem vett tudomást a történtekről, én és mások meg teljesen „bezártunk”. Ültünk az öltözőben ahelyett, hogy a büfében lettünk volna és közösségi életet éltünk volna. Tipikus gyászhárítás. Az utolsó egy hónapban érdekes volt a taps: a nézők tapsoltak a darabnak, majd eljött egy pont, ahonnan érződött, elkezdenek az elmúlt öt évnek tapsolni. Nagyon intelligensen csinálták. Nem futballhuligán módján demonstráltak, hanem egyszer csak éreztük, hogy átfordul a taps, fölállnak, és onnan jött a standing ovation… De olyan is volt, hogy azt éreztem, a nézők elveszik a gyászunkat azzal, hogy ők is gyászolnak minket. De ez így van rendjén.

– Mi lesz ezek után Fehérváron? Nem olyan, mint az olimpiai arany után edzősködni valahol?

– Nem. Inkább olyan, hogy dolgozik az ember valahol úgy, ahogy tud és szeret, majd lehetősége nyílik folytatni valahol máshol. Fehérvárra olyan kollégákkal megyek, mint például Gáspár Sándor, László Zsolt, Radnay Csilla, akikben nagyon bízom, akiket nagyon szeretek, és tudom, bármi történik, mi összekapaszkodunk majd, ez biztos. Amikor  szerződtem, beszéltem Szikora Jánossal                       (a Vörösmarty Színház igazgatója), hogy nagyon lelkesen jövök, de ha lehet, akkor csak két darabot szeretnék vállalni, évad elején és végén, köztes időben pedig Budapesten leszek és csinálom a saját dolgomat. Nem félek attól, hogy nem lesz munkám. A Nemzetibe Alföldi idején az írók csapatostól jártak Závadától Téreyig, és akkor is, ha nem néztek előadást, jöttek, és a büfében hédereztünk. Kialakult egy klassz szellemi közösség itt, amelyben nagyon bízom. Folyamatosan filmes castingokra járok, aztán szeptembertől irány Fehérvár! Van munkám szerencsére.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top