Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter: “Egyenrangú felek vagyunk”

A forgatás helyszínén negyven fok árnyékban, a színészek elcsigázottak, a lovak türelmetlenek, a rendező feszült. Egy kis türelmet kérek, mondja Péter, éppen elszakadt egy puska szíja, majd szólok, ha alkalmas lesz…A vizesstandnál várok rá, és lassan körvonalazódni kezd bennem: ezt a beszélgetést jelenetről jelenetre fogjuk felvenni.

1. jelenet
Rudolf Péter interjúra jelentkezik:
– Előrebocsátom, ha a színészek sminkje készen lesz, azonnal fel kell ugranom. Előre is elnézésedet kérem!

– Akkor vágjunk bele! Nem kínzás ez, ilyen hőségben forgatni, ráadásul a szabadban?
– Nem élünk Kaliforniában, hogy ezt a májusban játszódó történetet más évszakban is fel tudjuk venni, muszáj megfeszítve dolgoznunk. Hatszor ötvenkét percet kell leforgatnunk, ez megfelel három nagyjátékfilmnyi időnek. Ráadásul 107 helyszín között rohangálunk, és több mint száz színész játszik a történetben. A Kossuthkifli afféle 19. századi road movie. Amikor elolvastam Fehér Béla azonos című regényét, azonnal beleszerettem. A történet röviden arról szól, hogy egy postakocsi Pozsonyból Debrecenbe igyekszik, át a forradalmi Magyarországon, nyomában egy halottaskocsival. A járgányokban hét nagyon különböző karakter, különböző motivációkkal, mint féltékenység, szerelem, gyilkosság stb. Mindez ízes mondatokkal fűszerezve, és persze az író sajátos humorával. Dús anyag. Szabad és szellemes.

 

– Nagy-Kálózy Eszter alakítja az egyik főszerepet. Milyen érzés a feleségedet rendezni?
– Tudom, hogy furán hangzik, de abban a pillanatban, ahogy átlépjük a színház küszöbét, vagy elkezd forogni a film, szakemberekké válunk. Nem mondom, hogy két jelenet után nem nézünk össze, és nem kérdezem meg tőle halkan, hogy beszélt-e a gyerekekkel telefonon, de alapvetően ki tudjuk zárni a magánéletünket a munka idejére. Bennem persze mindig van egy jó adag bizonyítási vágy – de hát ki ne szeretne a feleségének imponálni?

– Vámos Miklós terelt titeket össze először az És Rómeó és Júlia című darabban…
– Na, az tagadhatatlanul szokatlan helyzet volt. Mivel nem volt rendező, Eszter és én építettük fel az előadást. Nem láthattuk magunkat kívülről, így csak egymás véleményére támaszkodhattunk. Ki kellett ismernünk a másik gondolkodását, reakcióit, meg kellett figyelni, hogyan építi fel a szerepet… Talán akkor ismertük meg egymást igazán. Ez a forgatás más. Kevésbé családias, tulajdonképpen a lehetetlennel kell megbirkóznunk: megpróbáljuk idevarázsolni a 21. század rohanásába a reformkor hangulatát.

– Megnyugtat a feleséged jelenléte?
– Vannak pillanatok, amikor a rendező roppant magányosnak érzi magát. Él benned egy kép arról, amit látni szeretnél. De le tudod-e festeni, át tudod-e adni a színészeknek? – ez a kérdés. Amikor elbizonytalanodom, ránézek Eszterre, és rögtön kicsit könnyebb a teher.

– Itt tehát te vagy a teljhatalmú főnök. Otthon is így vannak leosztva a szerepek?
– Nem, otthon nem így van. Ezért is rendezek, hogy legalább néha így lehessen – elvigyorodik. – De most rohannom kell…

2. jelenet
Nagy-Kálózy Eszter főkötőben, nehéz damasztjelmezben olvadozik mellettem a forgatás szünetében.

– Péter azt mondta rólad, otthon te viseled a nadrágot.
– Viccelt. Teljesen egyenrangú felek vagyunk, nem is tudnám másképp elképzelni. Vannak szerepek, amik kialakulnak egy házasságban, de a döntéseket közösen hozzuk. Legyen szó a gyerekek ügyeiről, a háztartásról, vásárlásról és természetesen a szakmai életünkről.

– Péter azt állítja, ő ösztönösebb, ugyanakkor bizonytalankodóbb alkat nálad, nehezen dönt.
– Inkább arról van szó, hogy sok szempontból körbejár mindent, mielőtt leteszi a voksát, és ez borzasztóan fárasztó, leginkább számára. Roppant részletekbe menő, precíz, és mindenben a tökéletességre törekszik. Elemző típus, nem csak munka közben, az életünkben is. Én hamarabb határozok, és utána nem rágom magam, hogy jól döntöttem-e.

– A férjed bízik az ítéleteidben?
– Igen, és ez nagyon jólesik. Szeretem, amikor rákérdez, hogyan éreztem magam az aznapi forgatáson, és hogyan láttam a történéseket. Én nyilván más szemszögből nézem, ő pedig kíváncsi rá. És meghallgat.

– Nagyon mások vagytok. Te szemlélődő típusnak tűnsz, olyannak, akit a lelki történések jobban érdekelnek…
– Igen. Alkatilag nagyon különbözünk, és sokat tanultunk is egymástól. Én tartózkodóbb vagyok, ha egy idegen társaságba kerülünk, ő sokkal kommunikatívabb. Pont ezt szeretem benne. A közvetlenségét, azt, ahogy mindenkivel azonnal megtalálja a hangot.

– Nem orroltál meg érte, hogy rád osztotta az öreg grófnő szerepét? Tegnap még díva voltál az “Egy nyári éj mosolyában”, ma pedig – hogy a képnél maradjunk – karvalyorrod van és csúnya, előreálló fogaid.
– Meg púpom! De én kedvelem az efféle kihívásokat, ráadásul erősebb karaktervonásokkal az ember bátrabban játszik. Ezzel a figurával egyébként jól lehet menni: erős asszony, van szíve, okos, és idős kora ellenére kíváncsi a világra. Engem csak a hőség zavar, mert a sminkemet folyton korrigálni kell… Kérem a fogsoromat! Felvétel!

3. jelenet
Péter végre elrendeli az ebédszünetet. Eszter az étkezősátorban megmelegítteti a hazulról hozott lecsómaradékot, ő pedig telepakolja a tányérját paprikás krumplival a kondérból. Békésen falatozunk.

– Miért választottad Esztert a grófnő szerepére?
– Az arisztokratizmusa miatt. Ez az éltes hölgy egy kicsit kívülálló, másképp látja a dolgokat, mint a környezete. Ahogy ma, a huszonegyedik század elején Eszter gondolkozik, az ezzel rokon. Nekem nagyon imponál. Tartás és méltóság. Manapság ritka erények.

– És hogy tetszik öregasszonyként a feleséged?
Péter tekintete kicsit elidőz Eszter arcán, majd visszahajol a paprikás krumplija fölé.
– Remélem, azért a következő tíz évben nem nő meg ilyen hosszúra az orra, és nem ugranak előre a fogai. De ha mégis így történik, az sem fog zavarni… Na jó, azért egy plasztikai műtétre összedobnék.

– Ilyenkor mi van a gyerekeitekkel? Mit esznek például, ha este későn értek haza?
– Ó, fantasztikusak! Megoldják. Egyébként is, már nagyok, a legidősebb a háromból nincs itthon. A kisebbik lányunk járt már kint a forgatáson, hordta a vizet a kánikulában a stábtagoknak. Őt is izgatja a film, a színház… meg a tánc. Lehet, hogy a fiunk is bekapcsolódik. Amikor még kicsik voltak, igyekeztünk váltani egymást a munkában, vagy megoldani, hogy valaki vigyázzon rájuk esténként. Talán sikerült maradandó sérülések nélkül túlélniük azt a hisztériát, ami a foglalkozásunkkal jár. Azon kívül mindig minden házimunkát megosztottunk Eszterrel.

– Főzni is tudsz?
– Azt sajnos nem, de ígéretet tettem, hogy az Őrségben majd felveszem a tevékenységi köreimbe. Mint hedonistának és ínyencnek, nem hiszem, hogy nehezemre esne. Arra azonban még várni kell.

– Rengeteget dolgoztok. Mi tart benneteket fitten?
– Engem momentán az, hogy rohangálok a helyszínek között. Egyébként focizni szoktam, vagy ledobom magam egy sportközvetítés elé. Az kikapcsol.
Itt Eszter is bekapcsolódik a beszélgetésbe.
– Igyekszem a forgatás közben is egészségesen enni, a kávéról is leszoktam, hogy ne fáradjak el hamar, vizet és teákat iszom. Próbálok kisimulni a felvételek között.
– Én is próbálok, csak nem megy – teszi hozzá Péter. – Néha társulok Eszter vega- meg kásakúráihoz, tíz napig bírom is, de sajnos a tizenegyedik napon elszabadul a pokol. Neki azonban hihetetlen önfegyelme van.

– Folyamatosan játszotok színházban, és a televízióban is megy egy műsorotok. Miért hajtotok ennyire?
– Mert mindketten élünk-halunk a szakmánkért. E köré szerveződik az egész életünk, és még ma is a legnagyobb alázattal tudunk viszonyulni hozzá. De ez természetes, enélkül nem is lehetne csinálni. Persze minden évben nagyobb kihívás belepakolni ezt az energiát. A felelősségérzet és a félelmek inkább nőnek.

– Tudjátok egymást támogatni?
Eszter:
– Most a forgatás alatt elmegyünk együtt kutyát sétáltatni, este pedig egymás kezéből rángatjuk ki a locsolót a kertben. Ennyi időnk marad egymásra. A többit lélekben.
Péter kontrázik:
– Nekem viszont végem. Erőm fogytán, ambícióim nincsenek. Ebben a demoralizált állapotomban sürgősen innom kell egy kávét, mert különben elalszom! Péter el…

4. jelenet
Eszter őszintén mentegetőzik a férje helyett:
– Ugyan, csak fáradt, azért mondja! Hiszen tele van tervekkel, még ki se nyitom a szemem reggelenként, már arról beszél, mit hogyan fog megoldani. Folyton pörög, jár az agya…

– Hogy bírod?
– Úgy, hogy én is hiperaktív vagyok. Csak másként. Nem unatkozom, olvasok, kötök, horgolok, a lakást dekorálom.

– Kötni is szoktál??
– Mindent. Fúrok-faragok, ha kell, felrakom a polcokat, a karnist, az új lakásunk kialakításában is aktív voltam. Én felelek a színekért, Péter a tereket látja jobban.

– Olyan kereknek látszik ebben a házasságban minden, legalább egy kis rést hadd találjak!
– Nézd, két erős karakterről van szó. Kezdetben nekem is, neki is nehéz volt feladni önmagából. Nagy szerelemben, de küzdöttünk és küzdünk egymással. A gyerekek remekül ránk látnak, és ők is alakítanak rajtunk.

– Mostanában mit szeretsz Péterben?
– Mostanában..? Épp most nosztalgiáztunk, mindenre emlékszik a múltunkból. Egészen kicsi részleteket is meglát. Milyenek voltak a fények, a színek… Azt is szeretem, hogy imádja a gyerekeit, hogy infantilis, hogy olyan, amilyen.

– Téged is meglát még?
– Nem panaszkodom. Ha nem, kiprovokálom.

– Ki a pénzügyminiszter nálatok?
– A praktikus részét Eszter intézi – robog be Péter a végszóra kávéval a kezében. – Haditerveket én szövök. Elvont és földhöz ragadt tervekre is szükség van. Motorizál. Az Őrségben látom magunkat. És tetszik a kép.

– Ez a terv? Leköltöztök az Őrségbe?
– Hát… ez a jövő! Persze csak ha már kevesebb lesz a szerep. Most is ott vagyunk, amikor csak lehetünk. Diófa, barátok. Tökmagolaj. Dödölle. Most hiányzik. Szóljatok a stábnak, hogy kezdünk..!