Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Gyurkovics Tibor - Péntek (részlet)
A látványt ölte meg bennem szemed.
Nem tudok látni, mióta rámnéztél
csak azt, ami testedből föllebeg
izgalmas fákkal lett tele a légtér.
De belső fákkal, mik úgy nőnek egy
hatalmas tájon, hogy az meg se látszik
zsúfolásig tele vagyok Veled
és nézlek, nézlek a megvakulásig.
Tapogatom az arcod. Ez az arc.
A végtelen. A minden arcok arca.
Nem látom már, csak amit Te akarsz
az ölelés zsákjába vagyok varrva.
Ezer öltéssel a húsomba szúr
minden kis izmod, mint a tű.
Mi szorít össze veled ily vadul?
Szeretlek. Olyan egyszerű...
SZÉP NAPOT KIVÁNOK MINDENKINEK!
Élj szabadon, élvezd az életet úgy,
hogy mindig jót cselekedj és közben
nagyon boldog légy!
Ne álmodd az életed, hanem éld az
álmaidat!
Nem a képességeink mutatják meg,
hogy kik vagyunk, hanem a
döntéseink!
Úgy élj a jelennek, hogy a jövőben
ne kelljen szégyellned a múltadat!
A legjobb dolog tudni, hogy jót
cselekedtél-, még ha mások nem így
vélekednek is!
A zene ott kezdődik, ahol a szó
hatalma véget ér!
Nem azt kell sajnálni, ami volt és
elmúlt, hanem azt, ami lehetett volna,
de nem volt!
Minden nap megszűnik valami,
amiért az ember szomorkodik, de
minden nap születik valami, amiért
érdemes élni és küzdeni!
Tudod mi a bánat?
Várni valakit, aki nem jön többé.
Elmenni onnan, hol boldog voltál,
S otthagyni a szívedet örökké.
Szeretni valakit, aki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni, mik szemedben
égnek.
Kergetni 1 álmot, soha el nem érni.
Csalódni. Csalódott szívvel, de
mindig remélni.
Megalázva írni 1 könyörgő levelet.
Szívdobogva várni: s nem jön rá
felelet.
Hangokat idézni, mik lelkedbe
hullnak.
Rózsákat őrizni, mik úgyis
elhervadnak.
Hideg búcsúzáskor 1 csókot koldulni.
Mással látni meg őt, s utána fordulni,
Kacagni, kacagni hamis lemondással.
Otthon átkönnyezni hosszú
éjszakákat,
S imádkozni. Ő sose tudja meg mi a
bánat.
Van, aki könnyen eléri azt, akit szeret.
Van, aki sír, szenved, míg övé lehet.
Van, aki hamar tud feledni, van aki
meghal,mert nagyon tud szeretni!
Jó lenne tudni, hogy mit hoz a jövő!
A megfáradt szívben, lesz-e még erő?
Az elveszett álmok, igazak lesznek?
A nagy érzések, sötét mélybe
vesznek?
Meddig tart a szerelem, mit éltet?
Mi vár rám holnap, a magány, a
végzet?
Mi most szépnek tűnik nem más, mint
lidérc?
Mi gyorsan tovatűnik, ha egyszer
majd elérsz?
Mit ma igaznak véltünk, holnap
hazugság?
A meg nem talált célok utáni,
vágyódás?
A jövő rejtelem, mely végtelennek
tűnik
És határtalan idő, mi soha meg nem
szűnik!
Ha volna rá szó, mit érzek,
elmondanám neked.
De ezt az érzést, csak átélni,
kifejezni, nem lehet.
Az életem minden percét,
eltölteném veled.
Ha tudnám, hogy Te leszel,
aki szívből szeret.
A gondolatom hozzád száll,
vágyam téged keres.
Te maradnál a nagyvilágba,
ki boldoggá tehet.
Sötétben reszketve,
a meleg fényre várva,
a félelemtől meggyötörve,
nyugalomra vágyva,
az égre nézek,
s úgy súgom csendesen,
te tudtad, te láttad,
hogy szerettem..
Talán a menekülés az,
mitől szédülök,
vagy a fájdalom,
melyet annyira gyűlölök,
vagy csak a tudat, hogy
ítélnek felettem,
pedig ők is tudhatnák,
hogy tényleg szerettem.
Kegyetlen az élet,
ahogy téged nézlek.
Nemrég még itt voltál velem,
minden titkod elmondtad nekem.
Imádtalak, s imádlak most is,
ám te másra néztél mégis.
Szomorú a szívem nagyon,
te elmész, és én hagyom.
Mért tetted ezt velem?
Soha meg nem értem.
Egyik szemem sír, a másik nevet,
Nem értem, ez hogy lehet.
Átöleltél, s úgy éreztem teljes a világ,
most olyan vagyok, mint egy eltiport
virág.
Folyt:következik
Olyan távol vagy tőlem, Hogy soha el
nem érlek!
Csak nézem szomorúan, a fájó
messzeséget.
Milyen jó lenne átszelni, a kék óceánt
veled!
Jó lenne, csak egy percre is,
megfogni a kezed!
Ha szárnyam lenne, repülnék,
tengeren át veled!
S szívem minden melegével ezt
üzenném neked!
Az óceánt nem szelhetem hiába a
gondolatok.
Madárként sem repülhetek, csak,
mint ember,
maradhatok a szívedben.
Hogy valakit megszeress egy perc is
elég, hogy valakit elfeledj, egy élet is
kevés .
Mert az élet hazug és mostoha
szeretni megtanít, de feledni soha.
Ha a sértést méltósággal akarod
elviselni, tégy úgy, mintha észre sem
vennéd. Ha nem tudod semmibe
venni, próbáld meg felülmúlni. Ha
nem tudod túlszárnyalni, nevess
rajta. Ha nem tudsz nevetni, akkor
valószínűleg megérdemelted a
sértést.
Miért van az, hogy új reményekkel
élünk?
Az életünkkel is, bátran
szembenézünk?
Miért van az, hogy ha földbe is
tipornak,
A széttört álmaink, a felszínen
maradnak?
Miért kell oly sokszor a szerelmet
feledni?
Miért kell a múltunkat a jövőnkkel
temetni?
Sokszor csalódunk, és sokszor fáj az
élet,
de mindig jön egy új csoda, ami újra
éltet.
Ha az életben boldog akarsz lenni,
tanulj meg hinni, szeretni, feledni
Hinni a jövőben, feledni a rosszat s
kik méltók rá szeretni azokat
Ha erre képes leszel bánat sose ér,
mert három szóba az élet belefér.
Az élet oly rövid hát élvezd,
magányosnak magad sose
érezd.Van akinek fontos
vagy,magadra ő sosem hagy,
nélküled az élet rosszabb magányom
csak egyre hosszabb...
Megcélozni a legszebb álmot,
komolyan venni a világot,
mindig szeretni és remélni,
úgy érdemes a földön élni.
A magány a társam, olyan régóta
már. A szívem még most is, egy
válaszra vár.
Nem jön üzenet, és nem jön rá
felelet. Titkos vágyainknak, túl hamar
vége lett.
Most itt vagyok egyedül,
magányosan, csak este vagy itt
velem, az álmaimban.
Nézem az ajtót, de nem lép már be
senki. Az életem nem szépíti, ezután
már semmi.
Oly keserű az élet, semmi jó nincs
benne. Múlnak a napok, a magánytól
szenvedve.
Nem vár a csókjaid, nem vár a
mosolyod. Tudom, a magány lett,
neked is otthonod.
A csalódásod nem engedi, hogy
szeress. A büszkeséged tiltja, hogy
velem lehess.
Ha egyszer el tudod a csalódást
feledni, és úgy érzed, ezek után újra
tudsz majd szeretni.
Az árokparthoz értem hazafelé menőben,
hajamban és ruhámban szagosodott az erdő,
kakukfűvet és mentát nyaláboltam karomban
s uszott velem az illat, akár egy könnyű felhő.
Az árokparthoz értem, a húnyó nap utolsó
kigyúlt tekintetét az erdőn átlövelte
s mint óriási fáklyák, a fák lobogni kezdtek
s e vészes esti fény a léptem nyomát követte.
Azután, mint ha égő kazal üszökbehamvad,
ugy hunyt a napkorong s eltünt vörös uszálya,
kísértetesre nyúlva imbolygott körülöttem
a fák suhogva lengő, sejtelmes, hosszu árnya.
Már féltem ott magamban és akkor ráijedtem,
fekete, óriási kutya lohol utánam,
vadul rohanni kezdtem, hallottam lihegését,
verejték verte testem és reszketett a lábam.
Futtomban visszanéztem: a szeme karikázott
s fogai közt lecsüngve leffent vöröslő nyelve,
már majdnem elkapott és szoknyám fodrát cibálta,
kitátott torka párás gőzét reám lehelte.
Azt hittem itt a végem; szívem bénulni kezdett,
jégrémület bilincse szorongatta a torkom,
kiáltani akartam, de némán elzuhantam,
akár egy űzött állat a cirkuszi porondon.
Éjfélkor kis szobában, idegen ágy ölében
eszméltem föl s csudálva éreztem azt, hogy élek
s egy ember barnafényű, meleg kutyaszeméből,
mint lámpaláng sütött rám egy furcsa, messzi lélek.
Szeretnék gratulálni a sikeres topikodhoz, ma akadtam rá és egész nap olvasgattam.
Nagyon tetszik! Szombaton én is írok egy-két verset, szívemhez közel állót!
Jó éjt!
hbébi
Szép estét kivánok!
"Álmodj...
Álmodj boldogot, álmodj szépet
Álmodj igazra váló meséket
Álmodj barátot, melletted állót
Álmodj hű társat, el sose válót
Álmodj magadnak igazi otthont
Álmodj bele, kivel megosztod
Álmodj táncot, mi magasba emel
Álmodj táncost, ki szívednek felel
Álmodj tüzet, lánggal égetőt
Álmodj csókkal perzselő szeretőt
Álmodj utakat, messzi világot
Álmodj szívedben nyíló virágot
Álmodj szerelmet, tiszta vágyat
Álmodj, lesz kivel megosszad ágyad
Álmodj szabadot, láncot megtörve
Álmodj szárnyalást, földhöz nem kötve
Álmodj hát jövot, álmodj szépet
Álmodj igazzá váló meséket..."
Tévedéseink elől nem menekülhetünk,mert önmagunkat mindenhová magunkkal visszük.
TATIOSZ
"A legfontosabb dolog a kommunikációban, hogy meghalljuk, ami nincs elmondva"
(Peter F. D.)
"Nem az számít, hány ugrással éred el a dombtetőt, csak az, kivel ugrálsz együtt!"
Micimackó
A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el.
Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.
(Stephen King)
" Azt mondják, a szerelem költővé tesz . Gyakran a barátság az életet teszi költőivé és költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelemnek minden csak eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és a nőt egybolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk, hanem éljük " /Hamva Béla/
"Szerelem az, amikor csendes nyugalommal csak
átöleled és tudod, az életed is rábíznád. Mikor
biztonságban érzed magad, és akármilyen baj ért,
akármilyen zaklatott vagy mellette megnyugszol.
Ahogy némán a szemedbe néz, és csak megszorítja a
kezed... Mikor olyan titkaid is elmondod neki,
amiket még te sem tudtál azelőtt magadról. És ha
reggel kinyitod a szemed, ott fekszik melletted,
gyűrötten, kócosan, mégis boldog vagy."
( Goethe )
Wass Albert:
Gondolsz-e rám?
Mikor az est szellő-uszálya lebben,
S madár dalol a zöldellő ligetben,
Mikor az égen első csillag ég,
S a nyárfa lombja suttog halk mesét,
bíborba nyíló álmod alkonyán
Gondolsz-e rám?
Ha lelked, mint egy mámoros madár
Az ég sötétkék bársonyára száll,
Mikor a fényt koszorúba fonod,
S azzal köríted tiszta homlokod,
Repeső vágyad tündérhajnalán
Gondolsz-e rám?
Én minden esete kis faludba szállok,
Hol most javában nyílnak a virágok,
S szívem egy titkos, halk ütemre dobban,
Ha látlak olyakor állni ablakodban;
El-el merengsz...s úgy érzem, igazán
Gondolsz reám!
"Ne lopj, ne csalj, ne hazudj és ne igyál.
De ha iszol, idd a kedvesed minden szavát,
De ha lopsz, lopj csókot édeset,
Ha hazudsz, hazudj kegyesen,
De ha csalsz, csalj mosolyt az arcára,
És akkor nem fogsz csalódni."
Randiguru
"Mi nem hirdetjük fennen, hangos szóval,
Csak te, csak én, örökké s holtomiglan,
Mi megpróbálunk csendben boldogok lenni,
Lelkünk mélyén őszintén, igazán szeretni."
Stedhal
Az álom a természetnek legszebb adománya.
Megnyílik egykor vágyaink tartománya,
Mit nem lelünk meg ébren a világon.
Álmában a szegény nem fázik és nem éhezik,
Bíbor ruhában öltözik,
S jár szép szobák lágy szőnyegén.
Álmában a király nem büntet, nem kegyelmez,
Nem bírál, nyugalmat élvez.
Álmában az ifjú elmegy kedveséhez,
Kiért epeszti tiltott szerelem,
S ott olvad égő kebelén.
Álmomban én rabnemzetek bilincsét tördelem!
JO REGGELT
ÉS SZÉPNAPOT MINDENKINEK!
,,Én álmodom a rétet, és mellé a zöld mezőt,
Te álmodod a havas csúcsot, s a nap elé a felhőt.
Én álmodom a nyár melegét, a tengert, a virágok illatát
Te álmodod az őszi csendet, és egy lombja vesztett fát.
Én szaladnék a széllel, viharként vadul,
Te ülnél a fűben és néznél szótlanul.
Majd ha már én álmodom a felhőt és mögé a napot,
Te a tengerpartot mellé magadtól rajzold,
Ha képzelek csendesen fáradt őszi fákat,
Te lombokkal borítod az összes száraz ágat,
Én nézlek szótlanul, ülök és hallgatok,
Elmondhatod akkor, most már boldog vagyok."
*
Nem elég a célt látni -
járható útja kell!
Nem elég útra kelni,
az úton menni kell!
Egyedűl is! Elsőnek,
elől indulni kell!
Nem elég elindulni,
de mást is hivni kell!
S csak az hivjon magával,
aki vezetni mer!
VÁCI MIHÁLY
Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.
Öröm - s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.
Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.
Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?
Baracska, 1850-1851 telén, télutóján
A SZERELMES
Hah kié vagy most, ki csak értem égél,
Életem, kedvem s örömim reménye?
Mért remegsz bágyadt szemeimbe nézni?
Szómra felelni?
Nem; tovább így nem gyötör engem e kín,
Megvető szemmel soha látni nem fogsz.
Majd kemény mellvas födi bús szivemnek
Gyenge hevültét.
Kard szorúl vesztet nyomozó kezembe,
Elvadúlt lelkem viadalt ohajtoz:
Ott jut a sok száz, sok ezer halálból
Nékem is egy még.
Istenünk véled, s velem is! - Te sápadsz?
Rémkönyűk dúlják deli arcod ékét.
Hah mi ez? mit kér, mit akar rebegni
Szótalan ajkad?
Értlek: a visszás hatalom nyomott el,
Hű maradtál még szerető szivemhez.
Oh ezen csók, mely heves arcomon forr,
Ezt bizonyítja.
Jer, körűl foglak, valamint az árvíz
A magas partú szigetek vidékét;
Jöszte: keblemből csak az űzhetend el,
Aki teremtett.
Börzsöny, 1820
"A boldog ember szeretete olyan, hogy osztozni akar annak a boldogtalannak a szenvedésében, akit szeret.
*
A boldogtalan szeretete olyan, hogy már az is örömmel tölti el, ha a szeretett lényt örömben tudja, anélkül, hogy részesülne ebben az örömben, vagy akár óhajtana részesülni benne."
Mondd, vártál-e már úgy,
tudtad, hiába vársz,
S mentél-e már úgy,
mindegy volt, merre jársz,
Szóltál már visszahívón
tűnő árnyék után,
Hagyták már kinyújtott kezed
elengedve, sután
Kérdeztél már tudva azt
nem felel senki sem,
Vártad-e már halk reménnyel
a szép szót: kedvesem.
Kívánta már arcod
zápor verését,
Mossa le mindörökre
nem akart könnyeid. . . ?
Ugye beengedsz, hogyha kopogok?
Ugye meghallgatsz, hogyha suttogok?
Ugye elhiszed, amit gondolok?
Ugye megtartasz, hogyha maradok?
Ugye elengedsz, hogyha indulok?
Komáromi János:Jó éjszakát
Az éj terítsen sátrat
reszkető álmod fölé
s fonjon meleg takarót
nyugtalan tested köré.
Szelíd csillagok
Vigyázzanak rád,
suttogják helyettem
"Szebb és jobb éjszakát
Virágzás, napsugár.
Hozzám éj jön be már.
Halkan énekelem: búcsúzni kell.
Ha tépett is vihar,
köszönöm. Nem akar
szívem mást. Csendesen
múlik a perc.
Nincs hátra semmi más,
csak megpróbáltatás:
tőled, te kincs, te fény,
búcsút veszek.
Ülj mellém most, kezed
nyújtsd, hadd mondjak neked
"jó éjt", amíg enyém
marad e perc.
Este, este...
Este, este...
Árnyak ingnak,
és bezárjuk ajtainkat,
figyelünk a kósza neszre,
egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jő.
Alszik a homályos éjbe
künn a csengő.
A díván elbújik félve.
Szundít a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyűk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók,
a szegény tükör is hallgatag lóg.
Ó, néma csengetyűk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek,
föl ne keltsük - csitt - e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
s alszanak a fáradt, barna ajtók.
Rendszerint van egy, akit igazán szeretünk.
Aki a legkedvesebb.
Lelkünkhöz közelálló.
Olyan titok ez, melyet nem szabad bolygatni.
A szeretet mélyebben van.
Tudatnál, akaratnál, vágynál, képzeletnél, társadalmi elvárásnál mélyebben.
A szeretet nem kötelesség, nem feladat.
Nem józan ésszel, akarattal, kényszerrel előidézhető állapot.
A szeretet: a szabadság jegyében áll.
Senki sem mondhatja meg, kit szeressek, kit ne szeressek, még én sem utasíthatom magamat, mert ez jóval magasabb szinten dől el, mint ahova akaratunk fölér – ez a lelkünknek olyan helyén dől el, olyan magas, a földi élet légkörén túli szférájában, ahol már sem a társadalom, sem a szokások, az elvárások, a félelmek, az érdekek, de még a lelkiismeret sem szólhat bele semmibe.
A lélek itt már szabadon szárnyal, azzal és oda, akivel és ahová akar.
Úgy hívják: szabadság.
Nincs benne kell és muszáj és az enyém és a tiéd. Nincs benne színjáték. Nincs hazugság. Nincs idő sem – mert ahogy egy életet leélhetek valakivel és nem szeretem – s egyetlenegyszer találkozok valakivel és szeretem.
Az igazi szeretet feldúlhatja a világ rendjét….
(Müller Péter: A szeretetről)
Hagyj fel azzal, hogy arra panaszkodsz a Te Istenednek, hogy mekkora vihar vesz körül! Inkább mondd a Te viharodnak, hogy mekkora Isten áll mögötted!
Edgar Allan Poe
ÁLMOK
Bár volna örök álom életem!
S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az öröklétnek hozza egy sugára.
Sőt! Ha e hosszú álom kínra válna,
Az is jobb volna, mint a lét rideg,
Éber világa, annak, akinek
Szíve ez édes földön csupa mély
Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.
S ha lehetne ez örökkévalón
Sodró álom, akár gyerekkorom
Szép álmai, ha épp olyan lehetne:
Balgaság volna vágynom szebb egekbe.
Hisz örvendeztem én - míg nap tüzelt
A nyári égen - vágyakkal-betelt
Hő álmaim közt, s szívem ott maradt
Az álmok tájain - otthonomat
Messze-hagyva - oly lényekkel, kiket
Enlelkem szült, s ennél mi volna szebb?!
S egyszer volt bár - egyszer! -, azt a vad órát
Sose felejtem el; varázs karolt át,
Bűvös erő, a hűvös szél, talán
Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,
Mely - delelvén - túl hűs fénnyel hatolt
Álmomba, vagy a csillag: meglehet,
S ha szellő volt is álmom, egyremegy.
Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!
Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:
Álom! - míg benne eleven színek
Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek
Valónak látszani, s e forgatag
Kábult szememnek sokkal többet ad
Mennyből, vágyból - mely mind csak az enyém! -
Mint legszebb órán az ifjú Remény.
Tellér Gyula fordítása
Reményik Sándor
Másodvirágzás
Virág!
Virág az őszi gyümölcsfákon,
Virág, virág,
Gyümölcs reménye nélkül,
Magtalan bűbáj, céltalan igézet,
Hófehér tündöklés a tél elé,
Virág, virág,
Virág az őszi gyümölcsfákon,
Magadért való, szép, szűzi szirom:
Valamihez be nagyon hasonlítsz,
Valamiért be nagyon szeretlek.
Virág, virág téged kerestelek
A tavasz mámorában, hasztalan,
Gyümölcsöt ígért ottan minden ág,
Magahitten és szemérmetlenül,
Hasznot, hasznot, és hasznot mindörökké!
A báj csak a haszon álarca volt.
De én azért
Barangoltam a tomboló tavaszban,
Hogy szépet lássak és haszontalant.
A szirmok bűvös álarcát letéptem
S az álomlenge karcsúság mögött
Egy hízott almát láttam gömbölyűn
És tulipirosan.
Virág, virág,
Virág az őszi gyümölcsfákon:
Te vagy az igazi.
Mögötted nincsen kiábrándulás.
Semmit sem ígérsz, és mindent megadsz.
Az ígéretet megveszi a fagy,
Az ígéretet elveri a jég,
Az ígéretet aszály perzseli.
Te mindent adva, és semmit ígérve,
Ragyogva hullsz a tél örök ölébe,
Céltalan szépség, lenge-karcsú álom.
Virág, virág,
Ritka virág az őszi gyümölcsfákon.
Kolozsvár, 1927 szeptember 22
Petőfi Sándor
A NAPHOZ
Panaszom van kelmed ellen,
Hallja kelmed,nap uram!
Mi dolog az sugarával,
Bánni olyan fukaran?
Elbalag kelmed fölöttem
Minden istenadta nap,
Kis szobám kelmedtől mégis
Egy sziporka fényt se kap.
Oly sötét van benne,mint a...
Majd kimondtam,hogy mibe'.
Legyen egy kis embersége,
S nézzen kelmed néha be.
Hiszen azt,hogy versírás a
Mesterségem,tudja tán,
Azt is tudja,ily esetben
Nem lehet pompás szobám,
Hogyne tudná, 'sz hajdanában
Kelmed szinte lantot vert,
Még mikor le nem rudalták
Az Olympról Jupitert.
Szánjon meg tehát kegyelmed
Kedves kolléga uram,
S mátul fogva sugarával
Ne bánjék oly fukaran.
(1844.szeptember)
Reményik Sándor : Mi mindig búcsuzunk
Mondom néktek:mi mindig búcsuzunk.
Az éjtől reggel,a naptól este,
A színektől,ha szürke por belepte,
A csöndtől,mikor hang zavarta fel,
A hangtól,mikor csendbe halkul el,
Minden szótól,amit kimond a szánk,
Minden mosolytól,mely sugárzott ránk,
Minden sebtől,mely fájt és égetett,
Minden képtől,mely belénk mélyedett,
Az álmainktól,mik nem teljesültek,
A lángjainktól,mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól,mit vonatról láttunk,
A kemény rögtöl,min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő,ugyanaz
Mert minden csönd más,-minden könny,-vigasz,
Elfut a perc,az örök Idő várja
Lelkünk,mint fehér kendő,leng utána,
Sokszor könnyünk se hull,szívünk se fáj,
Hidegen hagy az elhagyott táj,-
Hogy eltemettük:róla nem tudunk,
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsuzunk.