Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Félek az anyámtól
Torolt_felhasznalo_763076
Létrehozva: 2006. július 7. 22:09
A segítségeteket szeretném kérni. A dolog azért szégyenletes számomra, mert eléggé nehezen körvonalazható, lelki dologról van szól.
Az anyámról röviden: Jólelkű, jóindulatú, ún. "csupaszív" ember. Csakhogy volt egy nehéz gyerekkora meg sok problémája, és így vagy úgy, de felnőtt korára a lelki dolgokat - én nem vitatom, lehet, hogy nem is tudatosan - leginkább hisztivel, duzzogással, lelki zsarolással, sírással próbálja megoldani. Azt is mondhatnám, hogy gyenge ember, de nem akarom bántani.
Magamról: 30 éves vagyok, néhány éve költöztem el a szülői házból. (Ez sem ment könnyen, de ezt most hagyjuk.) Heti 1-2 alkalommal még mindig felhívom anyámat - jobbára azért, mert "elvárja". Nem mintha nem szeretném. De 30 vagyok, amolyan "magányos farkas" típus (bár párkapcsolatban élek), és nekem már nem lenne igényem az ilyen gyakori telefon. Legtöbbször nem is tudok mit mondani. Ettől szenvedek. Pedig Isten látja a lelkem, szeretem az anyámat. De ez megint más kérdés.
Amiért ezt a topicot indítottam: valahányszor felhívom, félek. Ez valami nehezen megfogalmazható, szorongásszerű, tompa nyomás a gyomorszájam környékén. Félek, hogy milyen hangulatban lesz, félek, hogy nem tudom, hogyan kell rá reagálni. Én nő vagyok ugyan, de nem vagyok érzelgős nő, viszolygok a kimutatott könnyes érzelgősségtől, ő meg néha olyanokat mond a telefonban... és hiába vagyok 30 éves, csak makogok, és közben nem is tudom, hogy abban a pillanatban utálom vagy sajnálom őt.
Egyszerűen úgy érzem, nem bírom már elviselni, hogy mindig érzelmi zsarolással akar valamit elérni. (Néha nem is tudom pontosan, hogy mit.)
Nem tudom, értitek-e, miről beszélek, lehet, hogy kicsit zavaros voltam.
Meddig fogok még anyám hangulataitól függeni? Mikor múlik már ez e k* szorongás,valahányszor anyám számát tárcsázom?
A másik nálam bevált módszer, hogy én kezdek panaszkodni. Ha mondja, hogy egész éjjel nem aludt mert....akkor mondom neki, hogy igen, én is rosszul, sőt hallottam ettől és attól is, hogy most van valami a levegőben, majd mindenki rosszul alszik. Ilyenek.
De meg kell mondjam, hogy most 49 évesen is ha tudom, hogy jön, akkor elkezdek kapkodni, körülnézni,hogy minden rendben van-e a lakásban.
Így is talál kivetnivalót, csak ma már finomabban közli.
Volt olyan, hogy mire hazajöttem a gyerekkel az óvodából ő itt volt és már fel volt fordítva alakás, úszott minden a tisztítószerektől. Mosta az ajtót ezerrel, mert ő ezt nem bírja elnézni, hogy itt mi van.
Felnyitni a szemét nem lehet, nem érdemes. Hisz ha tudná milyen, nem lenne ilyen.
Én is sokszor kédeztem, főzés ügyben, gyerek ügyben. Akkor tényleg elemében volt. A baj az, ha már az ember nem akar tanácsot, akkor is kap kéretlenül. De mint tegnap mondtam már, elmúlik, lecsendesedik a dolog.
De nem hiszek az alpjában megváltozik dologban. Egyet lehet, nem lemásolni a mintát és továbbvinni.
Sziasztok!
Előre kérlek: ne haragudjatok rám amiatt, amit írni fogok. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy adott helyzetben mi vagyunk a hibásak, hanem annyit: nekünk kell megoldani. A lányok viszonya az édesanyjukkal mindig nehéz, ambivalens, kemény dolog, pláne a mártírokkal... Bevallom, nekem sem volt könnyű dolgom, bár Anyu nem mártír volt: ő tökéletes volt. Sőt: TÖKÉLETES. És ebben a legnehezebb az volt, hogy ezt nem csak tudta és hitte magáról, hanem hogy valóban így volt. A legkeményebb, legerősebb, leggyönyörűbb ember, akit valaha ismertem. Mint a gyémánt: szikrázó, tökéletes, elbűvölő, és karcolóan érinthetetlen. (Édesanyám két éve halt meg mellettem egyébként.)
Persze, millió lelki problémát okozott nekem is, és pláne a nővéremnek, aki nálam érzékenyebb, szenzitívebb, finomabb, lágyabb személyiség. Viszont felnőtt korunkban - és harminc az már annak számít - a mi dolgunk a gyermekkori és azóta ránk épített traumákat feldolgozni, megoldani. Ők, az édesanyák is elkövetik a maguk hibáit, mi is a miénket. De a saját lelkünkön csak mi segíthetünk, és nem lehetünk rájuk dühösek azért, mert nem tudtak mások lenni, mint amilyenek. Nekünk kell megtanulni felülemelkedni ezen.
Sziasztok!
Hát igen, a helyzet nálunk sem túl rózsás.. De ez még régen kezdődött, a tesómmal. Lett egy barátnője, anyunak nem tetszett. Lett egy másik, akkor már az előzőt magasztalta, a mostani nem tetszett. Viták sora, tesóm fogta magát, elköltözött a csajhoz, alig fél év múlva esküvő, ahova nem mentünk el (akkor még anyám hatása alatt álltam - azóta is fáj a szívem miatta). Most már van két gyönyörű gyerekük. Közben lett egy pasim. 11 évvel idősebb mint én. Eleinte biztatott, inkább ilyen legyen, mint egy tacskó. Mikor komolyra fordult, már vén fas* volt, akinek arra kellek, hogy a pénzemet elvegye (ugyanígy a tesómnak is a csajok). Párommal felújítottuk az akkor vásárolt házát (ő vette még előttem), anyám szerint ha kész lesz, én lapátra kerülök. Közben megvolt az esküvőnk, és megtudta hogy jön a baba. Tajtékzott, hogy ő 48 évesen nem akar 3 uknokás nagymama lenni, hogy képzelek ilyet, hogy alig egy éve dolgozok, máris "fölcsináltatom" magam - a férjemtől...
Most hogy Dorka már 4 hónapos, kioktat, mit hogyan kell, milyen kicsi ez a gyerek, más ennyi idősen kétszer ekkora, az anyósom miért nem jön segíteni, ő bezzeg mindent megad nekünk (ha-ha-ha), mikor lesz keresztelő (mi nem akarjuk), mikor fejezzük be a gyerekszobát (még nincs kész), mikor rakunk rendet az udvarban, mikor csináljuk meg az új kerítést, mikor pucolok ablakot, miért csakkétnaponta főzök, miért nem megyünk át többször.... hát EZÉRT!
Mert bármit csinálok, az nem jó. Tipikus: ha van sapkája az a baj, ha nincs, akkor az. Mindenkit szid, egyáltalán nincs benne empátia. 23 éve elvált, azóta nincs senkije, nem csodálom, ha besavanyodott.
De van egy jó megoldásunk: amint a férjem hazajön, anyu már húz is el
Gondoltam, ma reggel is benézek, és látom, hogy szaporodtunk
. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy ez generációs probléma anyáinkkal, ez a mártíromkodás, stb. Hát, nem tudom...
Az én anyám nem a sokszor felhívogatós fajta, sőt! Elvárja, hogy én telefonáljak, sokszor csak azért hív fel, hogy sértődött hangon közölje, azt hitte, már sose hívom fel, mire nyögnék valamit, már le is tette. A köszönés nélküli telefonlecsapásra specializálta magát, ha valami neki nem tetszőt hall, egyszerűen megteszi. Ilyenkor szét tudnék robbanni! Volt hogy visszahívtam, és nem túl finoman közöltem vele, hogy én ez még idegenekkel sem tudnám megcsinálni.
De ez sem használ. A problémákat feltáró beszélgetésekre úgy reagál, hogy mégjobban megbántódik. Sokszor nem is merek szólni, mert kinézem belőle, hogy soha többé nem szól hozzám, és ettől meg félek. És igen, állandóan felhánytorgatja a régi dolgokat.
Eszembe jutott valami: mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el James Redfield: Mennyei prófécia c. könyvét. Nagyon tanulságos. Én magam nem vagyok egy sprirituális beállítottságú, és hívő sem vagyok. De felülemelkedtem ezen a két dolgon, és valami nagyon érdekes felfedezést tettem. Vannak emberek, akik a negatív energiákból élnek, ez ad nekik erőt a továbbélésre. Ha ezt megértjük, talán módot találhatunk ezt az energiamennyiséget máshogy kielégíteni. A Krisztinca által leírtak nagyon jók, ezeket én is sikerrel alkalmazom. A múltkor is, amikor nálunk volt, teljesen eldöbbent, hogy csinálom a tökfőzeléket, és missziójának tekintette, hogy megtanítson rá. Beszálltam. Még két napig ez volt a téma, és imádta, amikor ötször elmondtam, milyen finom volt, és a gyerek is hogy megette, stb...
Köszönöm Amenda a válaszod és Mindenkinek mert számomra építő.
Eszembe is jutott egy "fohász"
Oh, csak azt tudnám adni szeretteimnek, amit ÖK is szeretnének"
Olvastam a hozzászólásokat. Senkit nem szeretnék megbántani, de higgyétek el annál rosszabb nincs ha valakit becsapunk, nem vagyunk őszinték. Hosszú távon romboló, megkeményedik és érzéketlenné válik az ember .
Nekem rosszul esik. Mi már eljutottunk odáig, h. jelezzük egymás felé, h. "most " nem szeretnénk v.miről beszélni
.
Mindenkinek szép napot kívánok! Aki a "fenti tengerbe úszik " mielőbbi partra szállást.
Üdv. zs.
huh, nem a tesóm vagy véletlenül????
Nálam detto ugyanez a helyzet. Sőt, ha meglátom, a telefonomon, hogy anyám hív, már ugrik is össze a gyomrom, hogy na most mi lesz! Pedig én is szeretem, általában jóban is vagyunk, és lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy ilyen félelmet, szorongást érzek (még magamank is alig merem bevallani)
Meg azért is félek a telefonbeszélgetésektől, mert tudom, hogy századjára is elővesz dolgokat (meglocsoltam-e a virágokat, főztem-e ma rendes kaját, vettem-e már valami rendes ruhát magamra...stb), és tudom, hogy ilyenkor azonnal belobban az agyam, és durván válaszolok vissza, ő megsértődik, lecsapjuk a kagylót, aztán egy hétig lelkiismeret furdalásom van, hogy nem így kellett volna. Aztán felhívom, őduzzog, kéreti magát, felhánytorgatja a legutóbbi, de az évekkel ezelőtti dolgokat is.....hjaj, és ez újra és újra előjön, pedig már próbálom tudatosan kivédeni.
pedig tényleg szeretem!
De úgy látszik, az anyák már csak ilyenek! Lehet, mi is ilyenek leszünk, és évek múlva ami gyerekeink nyitnak erről hasonló topicot????
Drága 12elem! Nálam ugyanez volt, de szorozd be százzal! Csaknem klinikai eset voltunk mind a ketten... ő a magánytól, én tőle...
30 vagyok én is, és büszkén mondhatom, hogy hellyel-közzel megoldottam a problémát.. Bár kellett hozzá a bátyám is, aki tüntetőleg nem hívta fel akár hetekig.. velem már nem akarja elrontani... Persze nem bírja ki, továbbra is ontja rám a maga szövegét, de már nem olyan stílusban... Meg amióta stresszes, pörgős helyen dolgozom (én ezt szeretem), azóta mindig mondhatom neki, hogy jaj, anyu, jön a főnök, jött egy levél, keresnek a másik vonalon, ... - ha megunom a szöveget. Mostanra eljutottam arra szintre, hogy beszélhet bármit, elengedem a fülem mellett... tudod, mint a srác a reklámban, aki odarakta a papagájt a telefonhoz, aki hajtogatta, hogy Igen, anyuka...
De hogy praktikus tanácsaim is legyenek: én időnként fel szoktam hívni, hogy tanácsokat kérjek tőle (abban amihez ő ért) pl főzésben, hogy Jaj, anyu emléxel kiskorunkban mindig csináltál olyan lecsós szeletet, te azt milyen húsból csináltad? Vagy te hogy szoktad csinálni a töltött csirke töltelékét? stb Tudok főzni, de azért egy csomó dolgot még nem csináltam... Ezeket imádja, mert érzi, hogy szükség van rá, és ilyenkor olyan szeretetteljesen röhög ki, és mondja el, mintha az én régi anyukám lenne... (és nem mellesleg ilyenkor gyorsan le lehet tenni, mielőtt visszakerülne a fojtogató dumába, hivatkozva arra, hogy főzök, vagy rohanok megvenni a hozzávalókat.
A másik meg: olyankor hívd fel, amikor nyugodt vagy, legyél pl a gép előtt, ha unod, kattingasd, nézd a képeket, engedd beszélni, bólogass, így könnyebb elviselni...
Az anyám pl imád szivességet kérni, mert mi ugye a nagy Pesten élünk, vigyek neki ezt, vagy azt, ha megyünk, ettől is ki tudok akadni, de legalább ilyenkor be van szerzve egy piros pont, és lenyugszik egy időre. Most pl megyek is, és megnézem neki a kaméleon díjcsomagot a neten, mert az érdekli. Ha olcsóbb, többet fel tud hívni... brrr.
Szia!
Én 36 éves vagyok és Anyukám szinte egy nap ha olyanja van 5-ször is hív. Mikor 5-ször veszem fel a telefont és "bunkón" szólok bele akkor csodálkozik, hogy mi a bajom. És nagyon szereti a tanácsait osztogatni.
Én nem féltem az édesanyámtól, pedig igazságtalanul, a hízelgős nővérem áskálódásai miatt nagyon sokszor kikaptam. (anyukám később mindig letagadta: soha nem bántott) És kamaszkoromban de sokszor a fejemhez vágta, hogy nagy a szám és még ha éhen pusztul, akkor sem kéri a segítségem, pedig mindenben igyekeztem megfelelni az elvárásainak, csak ő néha lehetetlen dolgokat várt el tőlem, amit én már nem akartam, nem voltam képes teljesíteni. Nővérem álkedveskedő, álhízelgős természet, én zárkózottabbá, az érzelmeimet palástolóvá váltam és így kevésbé szerethető lettem.
Ennek ellenére én viseltem gondjukat, naponta ingáztam hozzájuk. Amikor édesapám meghalt, anyukám nem nagyon találta a helyét, nem szedte a gyógyszereit és nekünk nagyon fárasztó volt már az ingázás, ezért úgy döntöttünk, hogy összekötözünk. Eladtuk mindkettőnk lakását és vidékre költöztünk. Pár szép évünk volt, örömmel kertészkedett, etette az állatokat és kezdett értékelni engem is, bár nem változtam sokat. Azt nagyon igényelte, hogy mindig vele foglalkozzunk. Ha azt érezte, hogy a gyerekeim kerülnek előtérbe, máris kitalált valamit (pl. meglocsolta a virágokat az elölhagyott hígítóval, mert éppen ajtókat festettünk és nem tettük még el). Nem érdekelte, hogy abból gond lesz, csak rá figyeljünk, mégha haragszunk is.
Aztán jött az öregkori agyérelmeszesedés, hallucináció. Először csak rövid kihagyások voltak, aztán sűrűsödtek. A nagy döbbenet akkor ért, amikor egyszer munkából hazajövet nem ismert meg és azt mondta, hogy én is nagyon kedves vagyok, de az ő kislánya a legjobb ember, neki szép hosszú haja van és kedves hangja. Engem várt és nem ismert meg.
Onnantól kezdve nagyon kegyetlen napok jöttek, iszonyatos volt látni a leépülését. Éjszakánként bolyongott a lakásban, rémálmai voltak, sem ő, sem mi nem aludtunk. Naphosszat ült az én mozgékony, energikus anyukám maga elé meredve, sokszor fektettük le, mert féltünk, hogy leesik a székről. Két falat között elaludt, és mindig attól tartottunk, ha egy percre is magára hagyjuk, valami kárt tesz. Bepisilt már szegény, de tagadta, nem engedte magát levetkőztetni, mert azért talán annyira még tiszta volt a tudata időnként, hogy szégyellte, tagadta.
Minden reggel úgy indult, hogy ágynemű lehúz, őt rendberakni.
1 évig, de előtte sem volt azért fáklyásmenet.
Rettegek azóta is tőle, nehogy én is ilyen helyzetbe kerüljek.
Sokat tudnék még mesélni mert ő is egy nagy zsaroló volt, de nagyon szeretem és hiányzik rettenetesen.
Mikor ő is elment, akkor döbbentem rá, hogy egyszál magam állok a világban, és amit nem tettem meg gyerekkoromban, hogy hízelegjek, most nagyon megtenném, ha neki ez jólesne.
Hál'Isten sosem voltam ilyen helyzetben anyukámmal kapcsolatban (sajnos, már meghalt szegény), sőt, soha nem beszélt a problémáiról. Ez sem volt jó helyzet. Viszont ismerem az efféléket, mert az egyik szomszéd néni ilyen. Folyton nekem panaszkodik a lányával kapcsolatban. Én azt szoktam csinálni, hogy meghallgatom az éppen aktuális sirámát, majd elmesélek neki egy történetet valakiről (név nélkül természetesen), akinek hasonló problémája van, de sokkal súlyosabb, mint az övé. Ezen annyira meg szokott lepődni, hogy a totál depi nő elfelejt tovább panaszkodni és még jókedvre is derül.
Vagy: felhívod és kezdj el neki olyanról beszélni pl. a munkáddal kapcsolatban, ami tutira nem érdekli, és ha elkezd panaszkodni, te tovább mesélj. Azaz fordítsd meg a beszélgetés irányát. Próbáld hosszan ecsetelni, hogy megunja. Természetesen illik az ő hogyléte felől is érdeklődni, de ne úgy, hogy "Hogy vagy?", hanem pl. "Te biztosan jól vagy, hiszen a múltkor is milyen szépen/ügyesen megcsináltad/elintézted/ ezt-azt, milyen jót nevettél ezen-azon" (ezekbe helyettesítsél be valami pozitívat).
Azaz ne tudjon negatívra fordulni.
Remélem jól értettem a problémádat.
Szia!
Noé: köszönöm, hogy itt voltál.
Gyertek még, hátha közösen többet értek, mint egy pszihomókus...
Szia!
Köszönöm a hozzászólásaitokat! Szeretlek benneteket.
Pedig általában azon a véleményen vagyok, hogy az emberiség mint olyan jobb, ha távol tartja magát tőlem. (Ebbéli eszmefuttatásom után - gondolom - nehéz elhinni, hogy az emberek többsége kifejezetten kedvel engem...)
Szóval köszönöm, hogy próbáltok segíteni. Röhejes, ha egy 30 éves (kereső stb.) embernek az a legfőbb gondja, hogy anyuci mit gondol róla, ha nem hívja 3 napig.... Bár inkább sírnivaló, mint röhejes, azt hiszem....
Fontos még, hogy az embernek egy-egy beszélgetés után el kell gondolkodni,hogy milyen volt az "arány". Elmondtam a bajom, de megkérdeztem, hogy neki van-e? Hagytam, hogy elmondja, vagy a szavába vágva kezdtem a saját sirámaimat?
Nem könnyű dolog ez.
ja, es meg valami! biztos vagyok benne, hogy a "dilidoki" nem rohog ki ilyen problemaval! te mar meg tudtad fogalmazni, hogy mi a gond, van aki meg idaig sem jutott el es ugy megy el hozza!
udv: anreppa
HÚÚ. nem egy könnyű falat.. Magam is hasonló helyzetbe vagyoké s nagyon köszönöm NEKED és a többieknek is a hozzászólását.
Édesanyám 85 , gyerekeim 32,és 23, én 58. Küszködök is a tüneteimmel... , na meg a sértődöttség, nem szólás, apró kis undokságok..Én is rendszeres segítséget kérek, ill. kihámozzuk közösen, h. miiért is íg y reagálom le a kapcsolatunkat. Mindig a végeredmény: megbocsájtás gyakorlása és a kommunikáció. Mert ugye mindennek van oka. Mindenképpen szóvá tenni az érzéseinket, mert ugye arról beszélni nem mindig könnyű.
Én pl. megnyugszom, ha örömükről és bánatukról beszélnek.
Nem szeretnék senkit sem untatni, de nyitott vagyok e kérdésre, és a tapasztalatom szívesen megosztom és elfogadom a másét is, mert fontos , h. a szeretetérzés megmaradjon bennünk.
Kívánom, h.mosoly és derű töltsön el mikor édesanyéddal beszélsz.
Üdv. Zs.
En meg nem voltam soha pszichologusnal, de szerintem nagyon jo lehet, hogy valaki kivulrol latja a helyzetedet es mellesleg kepzettsegenel fogva segiteni is tud neked. En valoszinuleg elmennek.
Az en anyukam is nagyon hangulatember, szeret duzzogni, es neha borzaszto nehez kijonni vele (pl. amikor a szemere hanyja, hogy en mennyire rossz testver vagyok, mert a tesomnak nem szerzek pasit es az en hibam, hogy egyedul van...) es ot is fel kell hivni heti tobbszor, ami neha nehezemre esik, bar nekem nincs gyomorgorcsom, csak o meg allandoan a vernyomasaval traktal es pontosan elmondja a napi ertekeit (napokra visszamenoleg is...), amitol nem lesz gyomorgorcsom, csak ideg- ...
szoval lehet, hogy egyszeruen csak arrol van szo, hogy te tokre viszolyogsz ettol a puncsolastol, amit o csinal a telefonban, mert nem szoktad meg a kommunikacio ilyen formajat, es ugy erzed, hogy a szovegevel teged is arra kenyszerit a sajat eszkozeivel, hogy hasonlokat mondj neki, amitol viszont te termeszetednel fogva tavol allsz.
en amugy ra szoktam szolni anyukamra, ha elkezd erzelegni es A) benyogok valami vicceset, vagy
egyszeruen megmondom neki, hogy hulyesegeket beszel.
nem tudsz esetleg az apukaddal "szovetkezni" e teren, ha ugyis hasonlo a termeszetetek? hogy o mit mond stb.? en meg ezt szoktam alkalmazni teljes titoktartasra esketes mellett!
Sajnos nem könnyű az ilyen helyzetből kikeveredni, ugyanis kettőn áll a vásár, és ha anyukád nem segít, nem tehetsz túl sokat. De meg kell őrizned a magánéletedet, határokat húzni, és nem engedni belőle sírásra sem! Olyan ez, mint amikor a 2 éves gyerek hisztizik, nem szabad engedni! Ha találsz olyan pszichológust akiben megbízol, és jó szakember, segíthet.
A kérdésedre a válsz: mikor múlik el a szorongás- ha végleg kiábrándulsz ezekből a módszerekből, és nevetségesnek tudod látni ezeket az igyekezeteket, amik a szabadságod ellen irányulnak! Tiszteld a szüleidet, de Te is ember vagy, ők se nézzenek kutyának! És nyugi, el fognak múlni a gyomorgörcsök