Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Rovid poraz vs hosszu pora
Létrehozva: 2007. augusztus 12. 18:30
Hali csajok,
eddig oszinten megvalom -igaz mas nickkel- de inkabb a babas topicokat latogatam. Talan kezedek visszvedleni anyabol nove es egyre tobbet olvasom a parkapcsolati topicokat is. Sot nyitottam is mar parat. Amit eszrevettem, hogy mi nok hajlamosak vagyunk "porazon!" tartani a parunkat ki-ki vermerseklte szerint fogja rovidre, vagy engedi hosszura. De csajok mit szolnatok ahhoz, hogy a parunk is igy nyilatkozna rolunk? Hogy ide elngedem a felsegem, de oda nem???
Meg, hogy en rovid porazon tartom az asszonyt........Hogyan esne ez nekunk? Mi mert merunk leirni ilyet? Ha le merjuk irni vajon melyik a jobb a rovid, vagy a hosszu?
NOS???
Szia Csilla!
Én is átéltem hasonló szitut, de nem jutott el a történet addig, hogy találkozzanak. Hamarabb megtörtént a lebukás. Az én értékrendem szerint egy pár egymással beszélje meg, ha problémája van. Ha Te le voltál terhelve és a férjed valamiben hiányt szenvedett, akkor nyugodtam megbeszélhette volna veled ahelyett, hogy idegen 17 éves lányokkal levelezget.
Nálunk volt visszaút, de tisztáztuk, hog kinek mi az elvárása a másikkal szemben. Remélem nálatok is sikerül - de csak akkor fog, ha mindketten őszintén elmondjátok, hogy mit szeretnétek a jövőben egymástól.
A fogadkozásokban pedig valószínűleg nem hinnék egy darabig, és ellenőrizgetném a párom. Miután Ő "botlott" - azt hiszem ennyit igazán elviselhet!
Sok sikert!
Szia Csilla!
Én teljesen át tudom érezni a dilemmádat, mert velem is ugyanez történt...és nem megijeszteni akarlak, teljesen távol áll tőlem, de mi el is váltunk a férjemmel. Miután én megtudtam azt, amit Te, én adtam be a válópert. Talán nagyon elhamarkodott volt...de akkor így tudtam csak cselekedni. Tény, hogy amikor kimondták a válást, mind a ketten sírtunk, mert addigra már Ő is rájött arra, hogy nincs minden kerítés kolbászból...de addigra Nekem már késő volt.
Igaz viszont az is, hogy halandó emberek vagyunk és néha néha megbotlunk. A kérdés az, hogy milyen gyakran botlunk meg és miért.
Sajnálom, hogy nem tudtál lavírozni a tanulás és a magánélet miatt. Egy valamit azonban tudnod kell és ezt én is tudom magamról. Azt, hogy én is hibáztam. Mindenhez két ember kell. Ahhoz, hogy a kapcsolat létrejöjjön és ahhoz is, hogy tönkremenjen. Valószínűleg Te sem vetted észre, hogy a párodnak is vannak igényei. Nehéz egyensúlyozni. De fel kell tenni a kérdést, hogy mi a fontosabb. Az egyik barátnőm azért halasztott 1 évet a főiskolán, mert már a házassága volt a tét...és nem bánta meg. Igaz, hogy 1 évvel később lett diplomája (és elhiheted, hogy neki is tele volt a hócipője a tanulással), de a férjével együtt, kézenfogva mentek a diplomaosztóra. Azóta sem bánta meg a döntését.
Na, bakker, akkor a topikindítónak van igaza. Mármint abban, hogy ugyan miféle meghatározás már ez a póráz. Ezúton kérnék elnézést tőle is.
Viszont igen tanulságos, hogy ezek szerint az újságírók néha a fórumokról szerzik a témáikat.
Sziasztok!
Nagy dilemmában vagyok. MI tavaly házasodtunk. 5,5 éve vagyunk együtt. A férjemről két hónapja kiderült, hogy a saját lakásunkra felhívott egy lányt (aki 17éves...) természetesen nem beszélgetni.
Namármost az is kiderült, hogy a házasság előtt pár hónappal már beszélgettek egy dumálós oldalon. Azt, hogy előtte vagy közvetlen a házasság után volt-e valami,az nem derült ki.
A dolog, hogy feljön a lakásra a csaj az úgy derült ki, hogy jött egy sms-e, a telefonja pedig közvetlen a kezem mellett volt, és rögtön odaugrott kikapni a kezemből, miközben nyújtottam át neki odaadásra. Ekkor megnéztem. S az állt benne, hogy nem tud feljönni...
Előzmény az az, hogy 4 évig tanultam 1000-el munka mellett (egy mérnöki szakon...nyáron végeztem)+háztartás+mindent intézés. +meglepetés szerzés minden téren. Ő felsége pedig számítógép, számítógép...Hiába mondtam el a vágyaim,hogy én is vágyom a meglepetésekre, erre arra stb. Elfáradtam.
Sokat aludtam, mert az energiáim mindezek után mínuszba mentek.
Nos az sms után rákérdeztem mi volt ez, hazudott, hogy téves.
Kértem,hívja fel a csajt, és akkor is tettette a hülyét. Majd én beszéltem a csajjal, aki személyleírást adott a férjemről+lakcím.
Mire rákérdeztem hogy csevegett- ezzel az illetővel, még akkor is tagadta.
Namármost akkor volt kénytelen bevallani, mikor a csaj képet küldött róla...
Most párterápiára járunk, és kíváncsian várom a végét.
Egyből nem váltam el, pedig akartam. Ő esküdözik,hogy soha többé ilyet nem, hogy törődik velem, és hogy élünk boldogan ezután.
Még nem voltam ilyen helyzetben, nem tudom mit lehet megbocsátani és mit nem.
A véleményetekre lennék kíváncsi. Szerintetek?
Magamba is fordultam egy kicsit. mit rontottam el? Hát csak annyit hogy elfáradtam.
NEm tudtam 100%-ot nyújtani. Ennyi.
Ezek után még helyre lehet hozni egy kapcsolatot?
Ezek után az összes férfiban a bizalmamnak annyi. Ugyanis a férjem volt az az ember, akiről azt mondtam, NA Ő AZ AZ EMBER, AKIBEN BÍZHATOK EGY ÉLETEN ÁT!
Nálam minden másképp megy, mint az átlagnál.
Az van, hogy nincsen póráz.
Nem vagyok féltékeny típus, sőt kedvelem a nyitott, szabad kapcsolatot, mely nem akar megfojtani.
És kedvelem az olyan férfiakat akik hasonlóan gondolkodnak.
Aki kötözős ember, attól menekülök.
Ha kijövünk egymással,úgyis együtt maradunk, ha már valamelyikünk unja a dolgot, jobb szakítani, mint egymást kínozni a ragaszkodás égisze alatt.
Amikor a parom felteszi a kerdest, hogy "Mehetek?" Akkor mindig azt mondom, hogy a "Te dontesed szivem!" En bizom a paromban, bar tudom most mar, hogy neha megbotlik, de most ugy erzem meg igy is, hogy jobb ez az allapot, mintha tiltanam.
NEm is bírnám elviselni, ha elvárná, hogy itthon üljek. én sem tartom vissza, bár neki erre akkora igénye nincs, dehát különbözőek vagyunk, na....de ha pölö az interneten játszanak (komolyan háborúznak) vagy fozini megy, egyszer nem mondtam még, hogy ne tegye, csak ha igen nyűgös voltam-és akkor is játszott, tehát a függetlenség neki is kell.
Mondjuk teljesen más a helyzet együttjárásnál és együttélésnél, de ha valakivel együtt élsz, akkor kell némi időt külön is töltenetek-szerintem-különben ellaposodik a dolog. És ez a családalapítás utánra is vonatkozik ám!
Az hogy van egy társam(barátom,férjem),még nem kell ,hogy azt jelentse,nem szabad azt jelentenie,hogy feladom az egyéniségemet,totálisan idomulok a másik elképzeléséhez.Nem szabad azt jelentenie,hogy a másikat korlátok közé szorítjuk,a számára kedves és természetes dolgokban gátoljuk.
Aki igazán szereti a másikat,elfogadja mindenestől.Persze ennek kölcsönösnek kell lennie.
Az hogy kinek mi a korlát,ki mit tolerál,egyén - és önértékelésfüggő.
Szerintem.
De miért ne mehetne el a barátod?
Helyes valasz mert jo a poraz de ha egyszer elszakad akkor tuti hogy katasztrova lesz.
Nem úgy szántam!
De biztos érted (háromszor töröltem ki ezt a válaszom, mert megint félreérthető lettem volna
)
Tehát nincs nagy igényünk a külön átélt dolgokra.... na, érted, izé,
nem kívánjuk annyira a külön töltött időt, nincs rá annyi igényünk.... nem folytatom, belazavarodtam...
Most akkor beszeljunk kutya nyelven melyik a jobb?:
1. Ha van egy kutyad akit porazon tartasz es igyekszel hogy ne harapjon meg senkit, ne ugorjon semmi kocsi ele stb
vagy
2. Betanitod a Dobermanodat (vagy barmilyen mas kutyadat). Magyarul elmegy vilaga, nem ugrik kocsi ala, nem harap meg senkit es sip szora a terdednel hever, es megved ha kell, add pacsit, atugrik tuzes karikan mindent amit mondasz. Ja es szeret teged es kinyal mint egy pincsi kutya!!!
Na melyik a jobb?
Ez lenne az ideális.
Ha van összhang, tolerancia, minek a póráz???
Ez kicsit úgy hangzott, mint mi nem szeretnénk az együtt töltött időt :-) Azért dehogynem. Csak tudjuk szeretni a külön töltött időt is.
Megint egyetértek :-) Ha megvan az a társ, akivel azonos közelséget-távolságot kedvelünk, az már nagyon nagy dolog :-) És enélkül nehéz lesz mindkettő élete. Annál nehezebb, minél eltérőbbek az igények.
De ezért vagytok együtt, mert így jó mindkettőtöknek
Nekem az összetartozás szorosabb értelmet jelent, szerencsére a páromnak is. Ezért vagyunk mi együtt. Hosszú ideje. Igényeljük a sok együtt töltött időt, ezt szeretjük. Persze szoktunk külön is, de ez a ritkább. Van szabad terünk azért
Mindenki megtalálta a párját, a szó szoros és átvitt értelmében! Mindenkinek ezt kívánom
mindkét részről a hosszú,boldog párkapcsolat titka
Kicsit olyan ez a : jelentkezzen nap mint nap,mint a katonaságnál.
Teljesen egyet is értek :-) Történetesen azért lehet más a megfogalmazásom, mert sem a páromnak, sem nekem nem jár semmilyen önkorlátozással a másik igényeinek való megfelelés. Azért ha gyerek lesz - az azért biztosan más.
De csak hogy a topikban felmerült kérdéskörről példálózzak: engem nem bánt, ha a férjem négy-öt napra elmegy a barátaival szerteszéjjel, még ha nekem közben szükségem lett volna is rá. Mindent meg tudok oldani egyedül, nagylány vagyok :-) És nincs kötelező bejelentkezés. Azért persze jelentkezik egyszer-kétszer :-) Ahogy ő sem jelenti be különböző igényeit, ha én írni, festeni, dolgozni szeretnék, és kétheti szokásos ihlet-túltengésem van, és nem látok ki magamból. Ilyenkor ügyesen önellát, mint egy nagyfiú. Pedig biztosan ezerszer felejtkezem meg róla.
Másfelől azért értelmetlen megszabni bármit is, mert ha egy pasi el akar menni valahova, úgyis elmegy, hiába pattogok meg agonizálok neki. Tudod mit érnék el vele? Hogy nemcsak a gyerekek üvöltenek, hanem a szülei is rákezdik.
És, igen, a család két ember felelőssége. De attól, hogy elmegyek egy buliba, még nem érzem magam felelőtlennek, különösen, ha mellette a családra is szánok elég időt, és ott vagyok, ha történik valami és szükség van rá. A napokban indult egy topic, ahol egy várandós és kisgyermekes anyuka volt felháborodva, hogy a férje mindenórásan napokra otthagyja, hát osztoztam a felháborodásban, mert az asszonynak szüksége van a férjére ebben a nehezebb időszakban. Na, ez felelőtlenség. Kőből van annak a szíve, aki képes ilyet csinálni, szerintem.
Én úgy gondolom - sokakkal ellentétben, de nem a kizárólagos igazságot hirdetve
-, hogy két ember, ha összeköti az életét, gyermekeket vállalva, valamilyen szinten feladja a teljes, mindent elsöprő szabadságát. Nem egészen természetesen, de egy bizonyos szinten bizonyosan.
Nálunk ezért sincs: "nekem ez jár" műsor.... /bár bevallom, volt idő amikor megjelent, de összecsiszolódtunk - épp gyermekszületés időszakában
/
A szabadság mindenkinek jár, addig a pontig, amíg a másikat nem bántja, nem gátolja, nem zavarja. Figyelembe kell tehát venni, mi jó a másik "félnek" is! Ezért vagyunk együtt, nem külön. Nem a póráz a lényeg, az nem kell. A másik ismerete, a saját vágyaim korlátozása - önmagamtől, nem kényszerre!! -, ezt ha meg tudjuk valósítani, akkor már fél siker
(éreztem, hogy nem fogod szó nélkül hagyni
)