Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Félsz a haláltól???
Torolt_felhasznalo_241502
Létrehozva: 2008. március 10. 14:06
Lehet, hogy kicsit hülyén hangzik a topic címe, de minap temetésen voltam és nagyon megrendített. Nem ez volt az első, de most, hogy már gyerekem van, igazán elgondolkodtató volt. És bevallom én igen is félek a haláltól. Ez számomra egy felfoghatatlan dolog. Mi lesz utánna...... Várnám mindenki véleményét és elgondolását a témáról! 
Tegnap átvettem a másik oldalán is szöveggel a következő garnítúra névjegykártyáimat......a profilomon megtudhatjátok,mi került a másik oldalra.........
(Nnna a változatosság kedvéért újra eltűnt a hsz-om. Arrrgh...)
Valahogy én abban nem érzek rációt, hogy vége a halállal mindennek. A testünk elenyészik rendben. Az megfogható - véges - okés. De annyi dolog van az életünkben, ami nem tapinható - érzelmek, indulatok, vágyak...., hogy az nem lenne logikus, hogy eltűnjön.
Müller Péter írta valahol, hogy - nem tudom sajnos pontosan: Hogy tudjuk mitől megy a autó, meg egy csomó dolgot. Tudjuk hogyan néz ki a katicabogár, milyen szervei vannak. De azt az egyszerű dolgot, hogy miben különbözik egy döglött katicabogár egy élőtől - azt nem. Mi az, ami élteti, mi az a hajtóanyag, amitől elrepül, azt nem.
Ő sokkal szebben és egyszerűbben fogalmazta meg, de sajnos nekem megy.
Szerintem ugyanaz lesz mint mielott megszulettunk.Nem leteztunk.Ha meghalunk megszununk letezni a testunk meg elrohad vagy elhamvasztjak.Az atomjaink visszakerulnek a termeszetbe.Max,talan az a lelek vagy barmi amit annak nezunk az is egy energia,es szinten beepul a termeszetbe.En ennel tobben nem tudok hinni.
Szerintem nincs mennyorszag,ahol az elhunyt szeretteinkkel ujra talalkozunk(egyaltalan mi a garancia,hogy minden szerettunk oda kerul ahova mi kerulnenk?)Ahhoz,hogy az emlekeink megmaradjanak agyra van szuksegunk ahol a memoria van,agy nelkul meg mi tarolja az informaciokat?????36 éves vagyok és észrevettem,hogy sajnos abba a korba léptem amikor egyre többet járok temetésre.Nagyszülők,rokonok,ismerősök.Hála az égnek a szüleim még élnek.Egem is egyre jobban foglalkztat a gondolat,hogy mi lesz utána.A férjem neme egyszerűséggel kinevet.3 hete voltunk utolljára temetésen és ahogy eresztették le e koporsót a párom a fülembe súgta(mintha tudta volna min jár az agyam)
"Na,ez lesz" Ő nem hisz egy másik éetbe,ő realista amire nincs bizonyiték az nem létezik.Nem itélem el,Ő igy látja.Én edig reménykedem,hiszen olyan jó ember vagyok
Tiszességesen nevelem a gyerekeket,dolgozok ,segitek másokon,rengetegen szeretnek.Nem hazudok,nem lopok...bizom abban,hogy jó helyre kerülök
NEM!!!!!!!!!!!!!!
Csak az odavezető úttól.
zt ugy rte,hogy milyen módon halok meg.z tavaly nyártól foglalkoztat,akkor halt meg keresztanyám 50 évesen rákban.A kinjok kinját élte át az utolsó hónapokban.Rengeteget szenvedett de a saládja is akik ezt végignézték.Embertelen és megalázó volt.
Persze, van aki megkönnyebbül, vlaki halála után...
Igazából, az életben is sokszor halunk meg, ezek a "kis halálok" ....De ezek valahol behegednek a szívünkön...Nekem ez a heg, talán soha... Mert nagyon tudok szeretni....Bocsi, ez csak én voltam......
Nagyon jó topik, köszönet érette!
Én kiskorom óta rettegek a haláltól. Bizonyára nem tett jót az sem, hogy nagyanyám öngyilkos lett, amikor 12 éves voltam. Talán őt szerettem a legjobban, jobban, mint a szüleimet. Felfoghatatlan volt a halála.
A halál nekem egyformán félelmetes, akár a saját halálomról, akár a szeretteim haláláról van szó. Álmodtam már olyat, hogy anyám felmegy a mennybe és én sírva könyörgök neki, hogy maradjon még velem. Álmodtam olyat, hogy visznek kivégezni. Álmodtam olyat, hogy meghalnak a gyerekeim. Álmodtam olyat, hogy meg akar ölni valaki. Borzalmas álmok.
Viszont érdekes módon egy dolog nagyon tud segíteni: ha a halálról olvasok. Olvastam már meghalásról, haldoklásról (Polcz Alaine, Elisabeth Kübler-Ross), gyászról (Judy Tatelbaum). És jót tett.
Hiszek abban is, hogy a haldoklónak meg kell mondani, hogy mi vár rá. Illetve ez egy nagyon összetett probléma, inkább úgy mondom, hogy HA ő készen áll rá, kell vele beszélgetni erről. Polcz Alaine nagyon szépen leírta, hogy a haldokló gyerekek legnagyobb büntetése, ha kíméletből-tapintatból nem beszélgetnek velük a küszöbön álló halálukról, mert így teljesen magányosak maradnak a legfontosabb előttük álló "ügyben". Hát nyilván ez nem csak a gyerekekre vonatkozik.
Mostanában sajnos szkeptikus lettem, eddig hittem a lélek halhatatlanságánban. Most nagyon irigylem a vallásos embereket. Milyen jó lehet hinni abban, hogy a földi életünk folytatódik!
Legmegnyugatatóbb gondolatom most tehát valami olyasmi, hogy ha szeretetben-tisztességben élek és halálom óráján nem kell semmit igazán megbánnom, talán nem lesz annyira rossz meghalni.
A haláltól nem kell félni... Én sosem féltem... csak attól, h mások meghalnak...
Két kis magzat beszélget egy anya hasában:
- Te hiszel a születés utáni életben?
-
Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is
azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
- Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?
-
Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán
a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szájunkkal eszünk.
- Hát ez
ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni - ez meg végképp
nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De
mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a
köldökzsinór már most túlságosan rövid.
- De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.
-
De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet
egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös
zsúfoltság a sötétben.
- Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a mamát, és ő majd gondoskodik rólunk.
- A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van?
- Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.
- Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.
-
No, de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is
érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt
hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk!
Igen, félek a haláltól, illetve nem is a haláltól, hanem attól, hogy előtte elesett, kiszolgáltatott és beteg leszek. Ha csak úgy elalhatnék éjszaka és reggelre megszűnne minden, azt elfogadnám, mert a halál az élet hozzátartozója.
A szenvedéstől félek, ami a halál előtti stádium lehet. Aki mélyen vallásos, annak sokkal könnyebb feldolgozni ezeket a dolgokat, annál is inkább, mert hiszi a halál utáni életet, a feltámadást.
De örökké élni sem szeretnék, ha felajánlanák ezt a kiváltságot, nem fogadnám el, mert az élet is egy körforgás, ismétlődő, vagy hasonló dolgok halmaza, melyet újra és újra átélni már nem lehet ugyanaz.
Szerintem nem véletlenül ez a sorsunk, bele kell törődnünk és úgy élnünk, hogy a "végelszámoláskor" szembe tudjunk nézni önmagunkkal és szeretteink szívét legalább még egy darabig felmelegítsük, ha majd ránk gondolnak.
Nem félek.Mikor "eljön az idő" így is úgy is meghalok,akkor minek állandó félelemben élni?
Nekem is van gyerekem...ha meg aszerint nézzük a dolgokat,hogy vele mi lesz,neki milyen lesz nélkülem,a szívem szakad meg.És nagyon remélem,hogy még van jó pár év az életemből