Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Halálközeli élmények
Létrehozva: 2009. március 3. 15:39
Kedves Fórumozók!
A segítségeteket szeretnénk kérni. Egy hamarosan megjelenő Nők Lapjában cikket írunk a halálközeli élményekről. Arra a kérdésre keressük a választ, hogy kell-e félnünk a haláltól?
Olyan embereket keresünk, akik pl. már átélték a klinikai halál állapotát, és szívesen elmesélnék nekünk, hogy az alatt a pár perc alatt mit tapasztaltak (ha semmit, számunkra az is érdekes).
Olyan olvasók is érdekesek lehetnek, akik mondjuk egy baleset során átélték a "lepergett előttem életem filmje" élményt, de nem haltak meg. Viszont esetleg a halál közelségének hatására változtattak az életükön.
Ha esetleg rendelkeztek ilyen élménnyel, vagy ismertek valakit, aki igen, kérlek titeket, írjatok nekem egy levelet a g.kertesz@sanomabp.hu/%22">g.kertesz@sanomabp.hu email címre vagy privit ide, a Caféra, benne egy telefonszámmal, amelyen elérhetlek titeket.
Addig is, miközben a cikk készül, azért dobjuk fel a kérdést itt is, a Fórumon: kell félnünk a haláltól?
Segítségeteket előre is köszönjük,
Kertész Gábor
Nők Lapja
Sziasztok!
Olvastam a cikket az újságban, úgy találtam erre a topikra.
Nekem is volt egy olyan élményem, ami a hozzátartozómé volt tul.képpen, nem az enyém.
Édesanyám 1997-ben, látszólag makkegészségesen bekerült egy "rutinműtétre" a kórházba, ahol sorozatos, vérlázító nemtörődömség és gondatlanság közepette, egy műhiba miatti agyi oxigénhiány miatt 36 órával a műtétje után meghalt.
Én már akkor is foglalkoztam természetfeletti dolgokkal, úgyhogy nem lepett meg, hogy mélykómában is beszélgetni tudok Vele. Azon sem csodálkoztam, hogy Látom az elhúnyt látogatóit is, nemcsak a fizikai világból valókat.
Az sem volt meglepő, hogy képes voltam a férjemnek telepatikusan üzenni, hogy vigyen haza, mert teljesen elkészültem a lelkierőmmel. Az viszont teljesen váratlanul ért, hogy mikor hazamentem és lefeküdtem aludni, "beindult" a klasszikus élmény, sötét alagúttal valami félelmetes vidéken át. Megkettőződtem, egyik részem mondta azt, amit tanultam, amit kell ilyenkor, vagyis "lépj a fénybe, menj tovább, ne félj, ezek nem valóságosak itt körülötted" a másik részem teljes mélyében átélte az élményt, a félelmetes száguldást a sötét alagútban.
A Fénybe érést azért nem tapasztaltam meg, mert az akkori tudatállapotom minden volt, csak nem fényes, de az Anyukámmal még utána is, hosszú ideig társalogtunk (megmutatta, hova tett dolgokat, nem engedte, hogy a kedvenc könyvét elajándékozzam a többivel-addig kellett válogatnom, míg meglett- és még számtalan eset volt). Ennek már vége, és eléggé örülök neki, mert jó helyen vannak Ők ott, ahol vannak, szükségtelen bolygatni kommunikációval.
Köszönöm, hogy elmondhattam
25 éves nő vagyok. Olvastam a Nők Lapjában a "Mi vár az élet után?" című cikket. Én csak annyit szeretnékezzel kapcsolatban elmesélni, hogy bár nem voltam sem életveszélyben sem pedig klinikai halál állapotában de mégis megtörtént velem olyan élmény ami hasonlított az úgynevezett "klinikai halál" álapotához, vagy a "testen kívüliséghez".
1999.április 30án hajnalban a nagyapám meghalt. Én akkor 14-15 éves lehettem. Azon az éjszakán én nagyon aggodtam a nagyapámért bár a szüleim felkészítettek minket, de mégis ez az éjszaka más volt mint a többi. Sírva imátkoztam magamat álomba. Hallottam egész hagosan a lélekzetemet, és a szívdobogásomat. Majd kinyitottam a szemem és a plafont el tudtam érni a kezemmel. (nem tudtam miez, de nagyon jó érzés volt lebegni). Láttam magamat fellülről és körülöttem szinesfények voltak...
Mintha félálomban lettem volna, mert folyton a nagyapám járt az eszembe. Megnéztem az órát. Tisztán emlékszem hogy hajnali 3 óra volt. Úgy éreztem, hogy testileg odamentem megnézni, közbe láttam hogy még mindig ágyban volt a testem. Azt gondoltam hogy ha reggel felébredek le fogok menni fél órával előbb a nagyszüleimhez. (a nagyszülők, tőlünk kb 1 km-re laktak.)
Nem tudom mennyi idő telhetett el csak arra emlékszem hogy ahogy kigondoltam már ott voltam a házukban. Láttam szüleimet, és a mamámat, meg a családtagokat ahogy sírnak. Mintha filmben lettem volna. Mindezt fellülről láttam. Hallottam ahogy anyám mondta apának, hogy fel kell hívni a lányokat, majd az órára nézett és azt mondta "majd 5óra után akkor kell fel a "kicsi".
Nem féltem, mert éreztem hogy valaki mellettem van... Aztán tudatosult bennem hogy nagyapám meghalt. Elkeztem rohanni, mint egy hitetlen kamasz aki nem törödik bele hogy meghalt a nagyapja. Mintha egyik szobából a másikba futottam volna át, leültem a szobámba az ágy szélére. Sírtam, és ő megvigasztalt. Aztán olyan boldog lettem mint ő. Megértettem, hogy ennek így kell lennie. (távolból hallottam az ébresztőórám csörgését, ami elég hangos volt amúgy!) Aztán nagyon szép csodaszép dolog jelent meg a szobám közepén. Én kérdeztem hogy "a mamával mi lesz?" "hagyod hogy fájjon neki?, "veled akarok menni!" Mosolygott, majd azt felelte: "a mamával hamar találkozunk." Te nem jöhetsz velem, neked még dolgod van itt!" - De mi?- kérdeztem. "Fel kell kellnekd!"
Egy nagyon erős "erő" visszarántott és mikor felkeltem tudatosult bennem minden. Az óra 05:03 percet mutatott...
Majd gyorsan felöltöztem, mert nagyon nem hittem el ezt az egészet...hogy ez biztos csak egy rossz álom lehett úgyhogy megyek is le a nagyszüleimhez. Aztán megcsörrent a telefon...Jött a rossz hír!
Csak ennyit szerettem volna veletek megosztani. Azóta is történnek velem ilyen dolgok. Tudom félelmetesnek hangazanak és hihetetlennek.... (csak szeretni kell, nem félni! ;) )
Anyukám 2 éve, pont a 87.születésnapján halt meg. Az a szokás nálunk, hogy a születésnapost reggel,még az ágyában felköszöntjük., a kertből szedett virággal. Már 7 órakor ott mászkáltam, pedig nem szokott olyan korán felkelni. Résnyire nyitva volt mindig az ajtaja, pont az ágyára lehetett látni. Belestem, még aludt. 8 felé láttam felébredt. Mivel, február volt, nem volt a kertben virág, kikaptam a vázából egy művirágot, és azzal köszöntöttem, mosolygott, jó kedve volt. Megkérdeztem tőle, mit főzzek neked, amit ritkán főzök, és szeretnél enni. Azt mondta gulyást. Kimentem, megbeszéltem a férjemmel, hogy mit hozzon a hentestől, közértből. Majd mivel levelet várt a férjem, mentem a számítógéphez, hallom a férjem kiabál, hogy azonnal menjek. Anyu a földön feküdt, nem lélegzett. Gyorsan a feje alá tettünk egy párnát, rá a takaróját, mert nem tudtuk megmozdítani. Akkor elkezdtem nyomogatni a mellkasát, lassan lélegzett, nagyon lassan. A mentősök 1 órát küszködtek, de nem tért magához. Én ott ültem közben és imádkoztam érte. Talán látott bennünket útban az ég felé? legnagyobb bánatom, hogy csak egy gyors puszit adtam neki reggel, és szaladtam a dolgomra. Sokáig nem álmodtam vele, aztán azt álmodtam, hogy a régi házukban ültek apuval a nappaliban, úgy, mintha egy kép lett volna. Ebből tudtam, hogy már együtt vannak. Azóta akárhányszor álmodom vele, mindig ölelem, puszilom, mert, azt elmulasztottam amíg élt.
Ő is mesélte a halála előtt pár hónappal, hogy nagyon megijedt, azt álmodta, hogy egy fekete alak benézett az ablakán.
Kedves Fórumozók,
nagyon szépen köszönjöm a sok hozzászólást, véleményt, gondolatot, vallomást.
Segítségetekkel rátaláltam a cikkben megszólaló négy interjúalanyra, és a szakértőre is, aki a tudományos álláspontot mondja majd el.
Az írás előreláthatóan a Nők Lapja 15. számában jelenik majd meg, április elsején. Mivel minden hozzászólást nem tudunk a lapban megjelentetni, beleírtam a cikkbe a Fórum címét, így azok is ide találnak, akik annyira nem ismerik a Café fórumát.
Amennyiben észrevételetek lesz a cikkel kapcsolatban, írjátok meg nyugodtan, akár ide, akár priviben.
köszönöm még egyszer,
Kertész Gábor
újságíró
Nem tartozik szorosan a témához, mégis megkérdeném: hisztek Ti a halott látókban?
Én nagyon szeretnék beszélni Apukámmal, aki már 7 éve meghalt. Lenne 1-2 fontos kérdésem a számára.
Mit gondoltok?
Sziasztok!
Pontosan nekem is ilyen kérdések vannak néha a fejemben.
Miért nem tudok róla hogy más testben vagyok?Néha annyira tulbonyololítom már hogy csak belekavarodok
Jó néhány éve már, hogy anyukám infarktust kapott otthon, úgy, hogy azonnal leállt a szíve. 26 perc után élesztették újra a mentősök, és agykárosodást szenvedett, egy hétig volt kómában (sok más egyéb következménye volt, ez nem tartozik ide, már nincs is köztünk sajnos). Hátborzongató, de azóta én is elhiszem, hogy az agy hátborzongató dolgokat „művel” azokban a percekben. A helyzet ui. a következő volt: anyu ezután összekeverte az „idősíkokat”, már meghalt családtagokról úgy beszélt, mintha köztünk élnének, de a létező családtagokkal, pl. a gyerekeimmel, beteg nagymamival stb. is tisztában volt. Viszont „kreált” még egy családtagot, Katit, aki szerinte a lánya. Egyébként ketten vagyunk, a húgom és én, 11 év korkülönbséggel. Úgy beszélt mindig a Katiról, mint amikor a húgom kb. 6-7 éves volt, mintha a Kati az akkor kisiskolás húgom lenne, vékonyka, játékos, ugyanazokkal az eseményekkel, balesetekkel, amelyek a húgommal történtek annak idején. De ő ezt mind „jelen időben”, mintha akkor történne. Mikor jön haza, mit írt fel neki az orvos, stb.
Kezelték Budán az ORI-ban, ahol a szakorvos szerint a rövid- és hosszú távú emlékezete összekeveredett.
Szerintem pedig a következő a magyarázat (már ha magyarázatnak lehet nevezni): amikor a klinikai halálban volt, úgymond lepergett előtte az élet (előjöttek az emlékek), és éppen abban az időben „járt”, amikor a húgom kicsi volt, amikor újraélesztették, és így nem tudott már „rendet rakni” az emlékei között. Lassan megszoktuk, elfogadtuk a „Katit”, nem volt ebből semmi probléma. 5 évig éltünk így együtt anyukámmal, aztán szépen csendesen elaludt.
És még egy nagyon érdekes, bár nem tartozik szorosan a témához: „elfelejtette”, hogy évtizedeken át láncdohányos volt! Hát ne így szokjon le senki a cigiről….
Szerintem az életben a legjobb dolog a halál. Ne értsen félre senki, nem szeretnék meghalni, sőt, imádok élni. Én egy reinkarnációs utazás során éltem át a halálomat és fantasztikus dolog volt.
83 éves öreg ember voltam, egy ágyon feküdtem, a kutyám nyakát simogattam és vártam a halált, ami be is következett. Fény vett körül, melegség és határtalan megértő szeretet, amit szavakkal egyszerűen nem lehet kifejezni. Fantasztikus érzés volt. Lubickoltam a fényben és szeretetben, megkönnyebbültem és feltöltődtem. Szóval a haláltól egyáltalán nem félek, csak az bánt, hogy a szeretteim szomorúak lesznek miatta. Azóta a halálhoz is egészen másképp viszonyulok. Valami oknál fogva, eddig is képtelen voltam azt mondani, hogy - őszínte részvétem - azóta pedig legszívesebben azt mondanám a gyászolóknak, hogy - gratulálok .
A halállal egyszerűen csak megszabadulunk a testtől, mint egy koszos ruhától és az élet megy tovább.
Talán furcsa amit írok, de akkor is így érzem...
A Vidámparkban van egy játék. Ami felmegy egy toronyba majd nagyon gyorsan le. az ember megemelkedika székben, de benne marad, hisz fentről le van fogva.
Az érzés hatalmas. AZonban elsőre nagyon nagyon megijed az ember. én anno azt hittem meghalok... vagy ilyesmit. mindenkinek azt mondtam, hogy ki kell próbálni. esetleg a riporter kipróbálhatná, hátha tényleg ő is ezt érezni és értené miért mertem ide beírni....
Talán furcsa amit írok, de akkor is így érzem...
A Vidámparkban van egy játék. Ami felmegy egy toronyba majd nagyon gyorsan le. az ember megemelkedika székben, de benne marad, hisz fentről le van fogva.
Az érzés hatalmas. AZonban elsőre nagyon nagyon megijed az ember. én anno azt hittem meghalok... vagy ilyesmit. mindenkinek azt mondtam, hogy ki kell próbálni. esetleg a riporter kipróbálhatná, hátha tényleg ő is ezt érezni és értené miért mertem ide beírni....
Az én történetem nem igazán tekinthető halálközeli élménynek, annál inkább a halállal kapcsolatos rendkívüli dolognak.
A történet egy szomszédommal kapcsolatos, akinek vidéki tartózkodásuk idején én intéztem a levelezését, csekkjeit, stb.
A közelmúltban egy péntek éjszaka azt álmodtam, hogy az említett szomszéd bácsi meghalt. Szombaton reggel a piacra menet elmeséltem a férjemnek az álmomat, majd a férjem elment otthonról a dolgára. Este hazaérvén tudatta velem, hogy délután hívta őt a szomszédbácsi felesége, hogy sajnos éjszaka meghalt a bácsi. Nem értettem igazán az egészet, csak arra tudok gondolni, hogy esetleg el akart köszönni, számomra nagyon megdöbbentő volt ez az eset, hiszem, hogy az emberi elme hihetetlen dolgokra képes, akár a test nélküli létezésre is.
Attól nem félek, hogy meghalhatok, viszont attól igen, de nagyon, hogy majd ezzel mekkora fájdalmat okozok a gyerekeimnek, és azoknak, akik szeretnek. Pár embert eltemettem már, akik nagyon közel álltak hozzám, volt, hogy hónapokba telt egyáltalán elfogadni a tényt - vagy akár évekbe...Nekem nagyon nehéz volt elviselni a fájdalmat, és ez az, amitől megkímélném a szeretteimet.
15 éve történt, hogy korcsolyázás közben leszakadt alattam a tó jege, mert a kivágott léket nem vettem észre. Semmi sem jelezte a helyét, és nagyon hirtelen történt, még félni sem volt időm. Egyszerre elsötétült előttem a világ, és ösztönösen nyújtottam ki felfelé a kezeim, de azok hideg plafonba ütköztek. Rádöbbentem, hogyha nem találok kiutat, akkor megfulladhatok. Ugyanis úgy ferdén csúsztam be a jég alá, hogy nem találtam a kiutat. A lábam érte a tómedret, mert csak olyan másfél méteres lehetett ott a mélység. Kinyitottam a szemem de csak homályos foltokat, emberi kontúrokat láttam felettem már amennyi fényt a jégréteg átengedett. Levegőm nagyon fogytán volt, és éreztem nagy baj lesz, ha itt ragadok. Itt megszakadt az észlelésem, mert valószínűleg elvesztettem az eszméletemet. Legközelebbi tudatomhoz térés borzalmas volt, mert nagyon fáztam és a torkomban gombócot éreztem, és nehezen vettem a levegőt… Egy idegen nő hangját hallottam, hogy hangosan és hadarva beszélt telefonon, közben rám mutogatott, hogy: felébredt. felébredt!!! Fel sem fogtam, hogy ez miért szenzáció, és miért nem tudok mozdulni. Mint tisztultam, egyre inkább éreztem, hogy be vagyok csövezve, és rá vagyok kapcsolva a gépekre… ez egy intenzív osztály voltL
Visszagondolva arra, hogy mi is történt velem, csak később sikerült, mert azonnal vissza is aludtam, de mire ismét felébredtem, szeretteim álltak és ültek körülöttem.
Az tény, hogy visszatudok emlékezni arra, hogy a jég alá szorulásom és eszméletvesztésemmel egy időben, egyfajta megmagyarázhatatlan nyugalom és beletörődés vett rajtam erőt, mert a kiszabadulási küzdelmet feladtam. Erős fényt láttam, olyan érzést, mintha lebegésem közben puha, és meleg toll közé süppednék. Nagyon jó érzés volt. Semmi félelem, semmi aggódás, és repültem… Visszagondolva nem értem, hogyan lehetséges, az, hogy egyszerre a jég fölötti eseményeket, kapkodást szemléltem felülről, mint kívülálló. Láttam hogy az akkori kedvesem valamiért nagyon sírt, egy emberkupac közepén, akik közül többen is hadonászva telefonáltak. A többiek, vagy öten-hatan rohantak a partról befelé különféle vasrudakkal, és még mit-tudom én, milyen nyeles szerszámokkal. Majd eszeveszett nyüzsgésben csapkodták a jeget. Nevetséges volt így látni őket. Közben magam mellett ugyanúgy lebegve éreztem olyan fényes felhőszerű emberi alakokat. Nem szóltunk egymáshoz, de érzetem, hogy valami közös van bennünk, mert nagyon nagy szeretettel vettek körül. Lent a jeget törők közül egy egyenruhás ember csobbant a hideg vízbe, és akkor láttam hogy a derekán kötél van, amit a többiek hasonfekve tartottak. Vagy háromszor bukott alá, mire egy csuromvizes emberi lényt cibált ki a lék szájához. De abban már nem sok életet volt, mert mint a rongy, úgy elhagyta magát. A parton egy szirénázó mentőből rohantak ketten nagy táskákkal az irányunkba. Később mikor elmeséltették velem hogy mire emlékszem, nagyon csodálkoztak, mert a mentő oldalára festett számokat, és a rendszámot is fel tudtam idézni.
Sziasztok!
Halalkozeli elmenyem meg nem volt, pedig mar voltam a halal torkaban.
De majusban meghalt az imadott hugom. 5-en vagyunk testverek, o szegeny hosszu ideig volt beteg, es mint altalaban sok beteg ember, beketelen a vilaggal es a kornyezetevel is, gondolvan miert eppen en vagyok a szerencsetlen. megertem, nem tudom hogy lennek en az o helyebe. 5-en vagyunk testverek, es altalaban mindegyikonkbe talalt valami bajt, hol egyik, hol masikonk volt kifogva es kirekesztve altala. Halalakor eppen egy masik hugommal volt beketlen viszonyba. De o mondta nem banja mi lesz, csak meglatogatja. Mi az utolso stadiumban vagyok, hogyte is megjelensz? kerdezte tole. De o nem vett rola tudomast, megprobalt mindenfelelrol meselni es tudomasara hozni, hogy szereti.
Ejjel halt meg. A hugom mondta, hogy ejjel arra ebredt, hogy egy gyonyoru fekete kocsi megall elottuk, es kiszall belole egy fekete csuklyas alak. O megprobalja felkolteni a ferjet, de nem sikerul. Nyomja az ajtot, nincs remeny, a csuklyas alak bemegy, es a hugom nem latja de erzi hogy vele van a beteg hugom. Es o felebredt, de nem tudott az agyon megmozdulni. Erezte a hugom jelenletet, de nem szolt hozza egy szot sem. Mikor magahoz tert, megnezte hogy hany ora. Reggel mikor kozoltek vele hogy meghalt a hugom mondta hogy tudom, es ebben es ennyi ora ennyi perckor kovetkezett be a halal. Erre tud valaki valami magyarazatot adni? Ugy szeretnek errol a dologrol tobbet tudni. Nem vagyok hivo, nem vagyok babonas, de foglalkoztat ez a dolog azotra is.
Nagyon fontos, hogy a bűnbánat csak akkor működik, ha teljesen őszinte vagy saját magaddal. Ha csak színészkedsz, vagy félelemből teszed, hogy elkerülj általa valami rosszat, akkor semmit sem ér!
Másik nagyon fontos dolog, nem azokat a tetteidet kell megbánni, amire az egyház azt mondja, hogy bűn, hanem azokat amire a lelkiismereted mondja azt, hogy ezt nem kellett volna, vagy nem így kellett volna! És ne keverd össze az egyház által beléd ültetett félelmeket a lelkiismereted szavával! Ezt a kettőt elég nehéz szétválasztani!
Többnyire, ezek az emberek, akik valamely élet után átélnek egy erősebb "purgatórium" élményt, lesznek azok, akik nagyon érzékenyek, apró dolgokért is erős lelkifurdalást éreznek, és közben csodálkoznak rajta, hogy a többi ember nem ilyen. Lehet, hogy még irigylik is a többieket, talán megpróbálnak olyanná válni. Ha szerencsések, akkor nem tudják magukban elnyomni a lelkiismeretet, de ha még is sikerül, akkor sem lesznek olyanok mint a többiek!
Egy jó tanács: Hallgass a lelkiismeretedre! (Ha már magyarázkodásra szorulsz előtte, akkor baj van! Nefeledd, odaát nincs magyarázkodás.
Amikor valaki ezt a "purgatóriumot" az életében éli meg, akkor katatóniás lesz, és általában 1-2 hónap alatt meg is hal. (Ha mesterségesen életben tartják, akkor akár évekig is húzhatja.) De nem minden katatónia oka ez.
A purgatóriumot azért emeltem ki és magyaráztam el ilyen részletesen, mert bár meglehetősen ritka az amikor valaki ennyire intenzív formában megéli, de enyhébb formában meglehetősen sűrűn előfordul. Lehet, hogy te is találkoztál már enyhébb változatával jelenlegi életedben, ami erős lelkiismeretfurdalásként jelentkezett.
Esetemben előfordult, hogy egyik életemben akkora "traumát" éltem meg, hogy a halál után egyfajta öntudatlan "álomszerű" állapotba kerültem, de akkor erre volt szükségem. Az abban az életben átélt élmény miatt ez volt a legjobb. Egyébként nagyon kellemes és pihentető "alvás" volt, amiből az eszmélés, a korábbi emlékek teljes elfelejtésével történt.
Itt most nem áll szándékomba részletezni a túlvilági helyeket, de ha valakit érdekel, ebben a témában egész elfogadható könyvek vannak.
Az egész szintes dolog amit korábban írtam, mármint, hogy ki milyen szinten él, olyan szintre kerül bizonyos szempontból hülyeség. A szellem számára nincsenek szintek, ez csak az egó számára valóság.
Visszatérnék a színpadi példához (ami a hogyan működik a reinkarnáció részben írtam), hogy színészek vagyunk és szerepet játszunk. Az, hogy valaki meghal, nem feltétlenül jelenti azt, hogy lejön a színpadról! Nagyos sok esetben miután valaki meghal, csak egy másik szerepet kezd el játszani. Én azt mondom rá, hogy a teremtett világon belül marad. (Ezt ne értsd félre, csak a jobb érthetőség kedvéért magyarázom így.) Pontosan emiatt: azért mert valaki nem testben létezik, még egyáltalán nem biztos, hogy jobban átlátja a dolgokat mint te!
Hogy érthetőbb legyen: Mikor a szellem leszületik, magára vesz egy csomó tulajdonságot, és kialakítja az egót, amire majd később azt fogja hinni, hogy Ő maga. Lemegy a színpadra (Föld) és elkezdi játszani a szerepét.
Miután meghal, egyáltalán nem biztos, hogy visszatér valódi szellem voltához, lehet, hogy csak másik egót vesz magára, de az is lehet, hogy egyszerűen csak megtartja a régit, és a színpadon marad (Földön), vagy esetleg csak a függöny mögött marad (földközeli régiókban). A korábban leírt túlvilági helyek és élmények jelentős része itt történik, de ez attól még ugyanolyan valóságos, mint a jelenlegi életed.
Honnan tudhatod majd te, hogyha meghaltál, utána nem-e még mindig csak szerepet játszol.
A válasz nagyon egyszerű, ha vissza térsz szellem voltodhoz, akkor azt egyszerűen csak TUDNI fogod. Ha kétséged van, akkor valószínűleg nem tértél vissza, ami egyáltalán nem baj!
Olyasmi ez mint a szerelem érzése. Ha szerelmes vagy, akkor azt egyszerűen csak tudod. Ha csak gondolkozol azon, hogy vajon most már szerelmes vagy-e, akkor valószínűleg nem vagy szerelmes.
Mindezek mellett nagyon fontosnak tartom kiemelni, hogy a túlvilági élmények jelentős része (99%-a), nagyon pozitív, kellemes élmény, annyira jó, hogy sokszor nehezére esik visszajönni az embernek."
(Egybe nem fér be, kénytelen vagyok így...)
Másik nagy tévedés a Purgatórium.
Purgatórium sincs, de ez is valós szellemi információn alapul!
De mégis van olyan, amit leginkább a Purgatóriummal lehetne azonosítani.
Képzeld el, hogy meghalsz, és minden amit az életedben tettél, éreztél, gondolatál nyitott könyv mások számára, mindenki számára. Ott állsz lelkileg teljesen meztelenül, felesleges bármiféle magyarázat, mert senkit sem tudsz becsapni, még magadat sem, bár igazából ez még csak eszedbe sem jut, mert itt MINDEN TELJESEN NYÍLVÁNVALÓ.
Képzeld el, hogy van egy csomó olyan dolog, amit kimondhatatlanul, és rettenetesen szégyellsz, végtelenül sajnálod, hogy bizonyos dolgokat tettél, (vagy esetleg éppen azt, hogy nem tettél)! De tehetetlen vagy.
Senki sem szid, nem okolnak semmiért, nem mondanak semmit, egyszerűen csak mindenki tudja mit tettél, és mindezt a maga meztelen valóságában. Nincs meg az a lehetőséged, hogy olyan szempontból nézd, amilyenből szeretnéd. Nincsenek "alibi" okok; "a főnököm követelte meg, hogy ilyen legyek"; "mások is ilyenek voltak."
Leginkább ahhoz hasonlít, mintha egy csomó idegen emberrel beülnél egy moziba, és végignéznéd "Az ilyen voltam" című filmet. Azonban nem magyarázhatod meg a nézőknek, sem a film alatt, sem utána, hogy miért tetted amit tettél, Némán végignézed a filmet, és utána sem szólalhatsz meg. Ráadásul a filmen az is látszik, amit te az életben nem vettél észre, vagy nem akartál észre venni, mégpedig, hogy tetteidnek milyen következménye volt. Mennyit segítettél az embereknek, vagy esetleg éppen mennyi szenvedést, sírást okoztál.
A film után rettenetesen bánod a rossz dolgokat amit tettél, de már nem tudsz változtatni rajta, mert megtörtént.
Ez kimondhatatlanul rossz érzés, annyira szeretnél rajta változtatni, és a lelkiismereted olyan mértékben gyötör, ami olyanná erősödik, mintha elevenen tűzben égnél. Nem olyan mint a földi tűz. Ha beleállnál egy hatalmas tűzbe, az csak kívülről a testedet égetné, és bármennyire is szenvednél, a lelkedet igazából nem érintené.
Ehhez képest bármilyen testi fájdalom, teljesen jelentéktelen. Itt az egész lényed fáj, pontosabban inkább ég, kívül-belül. (A többiek egyszerűen csak szeretnek, még azok is akiknek szenvedést okoztál. Ettől bármilyen furcsa is, egyáltalán nem lesz könyebb).
Mivel itt nem igazán van idő, ezért nehéz megmondani, hogy ez meddig tart, de jó sokáig, addig, amíg az ember teljesen kiég-megtisztul. Közben pedig ennek az emléke mélyen a szellemedbe vésődik.
Na ez a purgatórium!
Miközben az ember megtisztul, folyamatosan erősödik benne a vágy, hogy jóvá tegye amit elrontott, és vágyik megszületni, olyan szituációba, ahol "jóváteheti a dolgokat".
Sziasztok!
Én találtam még régebben egy cikket a www.regresszio.hu oldalon. Ait ott olvastam a halál tuánról, az nagyon durva. Eddig sem hittem a pokolban ( üstös-elégetős-ördögös), de ha össze kéne hasonlítani a kettőt, akkor szerintem a cikkben leírtak sokkal durvábbak. Azt hiszem, a lelkisimeret-furdalás és a szégyen sokkal fájdalmasabb mindennél.
"Túlvilág
Könyveket lehetne megtölteni a túlvilágról szóló információkkal, és sosem érnék a végére. Hasonlóan ahhoz, mintha azt akarnám leírni, milyen hely is a Föld. Azonban van egy - két dolog amit érdemes elmondani, a teljesség igénye nélkül.
Nagyon sokféle túlvilág létezik, vagy inkább nagyon sokféle hely van a túlvilágon. (Ugyanúgy mint a földön)
(Ez a mondat valójában így nem teljesen igaz, de mégis ezt "kell" használnom, mivel nem tudok jobbat, és nem áll olyan messze az igazságtól.)
Az, hogy az ember a halála után, "hova" kerül, alapvetően az illetőtől függ. Igazából nem is annyira a tetteitől, mint inkább, attól, hogy ő maga milyen, milyen a gondolati, és érzelmi világa. Bár ez szorosan összefügg a tetteivel.
Először is néhány félreértés:
Nincs pokol!
Ezzel lehet, hogy sokan nem értenek egyet de akkor is így van.
A pokol fogalma valós szellemi információból származik, de hatalmi érdekek miatt szándékosan torzították el, azért, hogy félelmet keltsenek, és ezáltal befolyásolni, irányítani tudják az emberek.
Valójában előfordulhat, hogyha valaki annyira az önzés, a gyűlölet, vagy félelem, érzéseivel azonosul, és ezen a "szinten" éli az életét, akkor halála után, olyan szintre kerül, ahol hozzá hasonló emberekkel együtt, öntudatlanul olyan környezetet teremtenek maguknak a túlvilágon, ami leginkább a pokolra emlékeztet. De csak addig marad itt, amíg fel nem ismeri a saját helyzetét, és közben sokan próbálnak segíteni is neki, de ez általában nem könnyű. Leginkább azért mert nem fogadja el a segítséget. Ennek a szintnek a működési törvényeit ugyanúgy be kell tartani a segítőknek, mint más szintekét.
Egyébként az ritka eset, hogy valaki ide kerüljön.
A válaszom válasz volt, tehát ilyenformán valóban nem a halálkérdésre adott válasz.
Viszont egy korábbi hsz-ban már leírtam azt, amit én tapasztaltam és gondolok erről a témáról.
Sok élményem volt, amit katarzisnak nevezek, és amiben sok mindent megéltem, amit hétköznapi tudatszinten nem lehet megélni.
Éppen ezért az én véleményem az, hogy nincs halálközeli élmény, hanem csak élmény van, amit utólag azok, akiknek ez addig nem volt ismert, ezt a kifejezést adták.
Azt gondolom, hogy egy olyan állapotban, amikor valójában nem tud magáról az ember, mint pl az álmok vagy éppen a halálközeli élmények, akkor vannak olyan információk, amit másképpen nem tudunk fogadni.
Ezek az élmények sok esetben akkora energiával törnek utat maguknak, amit alig lehet elviselni. Viszont mindig nyomot hagynak maguk után valamilyen formában, amiről szintén sokat lehet hallani azoktól, akik átélték hasonló helyzeteket.
Hú Enci 001- ez egészen mély és jó!
Én éppígy félek és bízom, hiszek és kételkedek. Cikornya ellenére megfogtad a lényeget. (ami szerintem is az)
És saját vélemény, nem csak más véleményére hivatkozás. De nem dicsérem tovább, nehogy gond legyen...elszáll, stb.
Azt írja folyton, hinni vagy nem hinni ebben vagy abban. Meg hogy ő miben akar hinni. Én nem látom, mit nem erre épít...szerintem több hit van a hsz-ében, mint amennyiről legtöbben beszámolnak. (röviden egyetértek , olvastam a Csodás álmokat is, óriási alkotás. (a folmet is láttam- félig, mert nem volt érdemes egyáltalán belenézni. )
Értékelem azokat, akik leírják, hogy mit hisznek, miben bizonytalanok, legalább vállalják. Meg vannak az örök kritikusok, akik a saját hitükről keveset írnak. Vagy éppen semmit.
Biztosan csak azt tudjuk, hogy a halál a test vége. Azt már nem tudjuk biztosan, hogy az életé is, csak azt tudjuk, hogy az életnek ebben a jelenlegi általunk ismert formában van vége. Azt meg főleg nem tudjuk, hogy a léleknek is vége van-e. Ahogy azt sem tudjuk, hogy a lélek vajon független-e agyunk állapotától, működésétől? Ha erre tudnánk biztosan a magyarázatot/választ, akkor azt is tudnánk, hogy van-e élet a halál után, vagy sem.
Ha a lélek nem független agyunk működésétől, akkor valószínű, hogy a halál után nincs tovább. Ha független, akkor a szó szoros értelmében nem halunk meg, nem halhatunk meg, kérdés, hogy a lélekkel mi lesz, hová kerül?
Továbbá, ha a lélek nem hal meg, akkor nincs is halál, és nincs is élet sem, csak folytonosság van, "én mindig vagyok" állapot, csak hol ilyen, hol olyan formában vagyok.
Az a "baj", hogy az élelet csak és kizárólag úgy tudjuk értelmezni, ahogy most jelen pillanatban megéljük.
Szóval a halál nem feltétlen az élet végét jelentheti, hanem egy állapot végét, és egy új állapot kezdetét.
Csak a hit- anyagban vagy ideában.
Talán egyet kifelejtettél: magadban való hit az, ami átsegít sok mindenen.
Értelmetlen "meggyőződéssel" arról nyilatkozni, hogy a haláltól félni kell e, hogy mi van utána. Az ateista arról sem győződhetett meg, hogy amit tagad, az valóban nincs. Úgy hiszi, hogy nincs a matérián kívül semmi. A lélek meg egy érdekes mellékterméke az agyműködésnek. De ez is éppúgy "csak" hit, mint ahogy a Teista az ellenkezőjét hiszi.
Egy biztos: aki meghalt, az nem jött még soha vissza, hogy elmesélje....aki meghalt, az nem ébred fel-a klinikai "halottnak" átmenetileg leállt a keringése, amit időben újraindítottak, az agyhalál tehát nem következett még be, amikor a halál mesgyéjéről visszahozzák az illetőt, nem a halálból, hanem az életfontos szervek átmeneti kritikus megbénulásából-nem lehet nagyobb élmény, mint egy ájulás, akkor is eszméletvesztés történik az agy keringészavara, oxigénhiánya miatt.
Nem tudja senki, hogy van e "odaát"...max. nagyon komolyan egyik, vagy másik verziót tudja elhinni ateista és teista.... de legtöbb a kettő közt bizonytalankodó.
Én nem tudom a bagatellizálást elfogadni: "csak" vége az életnek...ez túl ijesztő, hihetetlen, számomra félelmetes. Születés előtti élmény...? Nekem nincs, de nem volt ijesztő, semmi nem volt előtte. A halál talán ugyanaz, de a halál a vége, végérvényesen az életnek. Valaki életének-és mindegyik élet egyedi, nem ismételhető- nem reprodukálható... szóval valaki életének a vége az dráma. Nem csak egyszerűen egy mindennapi élethez kapcsolódó természetes és barátságos jelenség. A halál félelmet kelt (bennem is) -a halál felé vezető út nem szép, nem megy simán, nem nyugalomról és békéről szól. AZAZ: a haldoklás folyamata többnyire kín, fájdalom, rettegés, gyász, világvége....az ittmaradtaknak. A haldoklónak is iszonyú és mindig magányos a haldoklás....hogy AZTÁN mi van....nem tudjuk. Csak szeretnénk barátságosnak és rendjénvalónak feltüntetni a véget, hogy a gondolata elviselhető legyen.
A Csodás álmok jönnek könyv az általam ismert egyetlen, ami valami pluszt ad, valami reményt mutat fel- hogy csak az út nehéz odaátra...ebben akarok hinni, másképpen nem tudom elviselni a gondolatát, hogy örökre végem lesz... mert ez a röpke idő, ami az életünk...mi céllal van, ha a biztos és teljes megszűnés a vége mindig, minden esetben? Bocs, hosszú és cikornyás lett, de talán éppen azért, mert semmi biztos pont nincs...semmi. Csak a hit- anyagban vagy ideában.
@fatianegra: mondasz valamit a klinikai halál kifejezéssel kapcsolatban... de nekem úgy tűnik, a magyar nyelv nem termelt ki még rá új szót... Azt pedig, amit az ateista, materialista szemszögről írsz, valószínűleg idézni fogom a cikkben. Köszi.
@leopard32: Köszönöm, hogy megosztotta velem a tapasztalát, még ha csak ilyen röviden is.
köszönöm mégegyszer az eddigi hozzászólásokat, és remélem, hogy a mai nap is több Fórumozó kedvet kap az élményeinek megosztására. Amennyiben mesélnél saját halálközeli élményedről a Nők Lapjában is, kérlek, írj nekem egy levelet a g.kertesz@sanomabp.hu">g.kertesz@sanomabp.hu email címre (vagy itt, priviben), és add meg benne a telefonszámod, hogy visszahívhassalak.
Gábor
Kedves Gábor!
Szerintem érdemes lenne felvenniük a kapcsolatot ezzel az alapítvánnyal, talán össze tudnák hozni Önöket olyan emberekkel akik átéltek ilyet.
http://revital.freeweb.hu/program.html
A haláltól nem kell félni, még teljesen ateista, materialista szemszögből sem.
Ebből a szemszögből a halál nem más, mint az élet, a test és a lélek vége.
Nincs semmi, ami várna "odaát", mert nincs is kit vagy mit várni. Az, hogy nincs túlvilág, nem kell, hogy félelemmel töltsön el.
Most élek, akkor halott leszek, kész.
Talán arról is eshetne szó a cikkben, hogy mennyire félrevezető a klinikai halál kifejezés.
Merthogy ott valójában nincs semmilyen halál. A halál az élet vége, egy visszafordíthatatlan esemény.
A klinikai halál meg csak annyi, hogy leáll a keringés, amelynek vannak fiziológiai, és neurológiai-pszichikai velejárói. De a keringést újra lehet indítani, ahogy adott esetben más szerveket is.
Egyszer - tán épp a nők lapjában - volt egy cikk egy 16 éves fiúról, akiről azt mondták, hogy "összeesett és meghalt". És aztán újraélesztették.
Mekkora bulváros ostobaság...
Kedves Fórumozók,
köszönöm az eddigi hozzászólásokat, személyes történeteket véleményeket.
2.tohony@ Köszönöm a tippet, megpróbálom felkeresni. :-)
felicia68 A filmet én is szerettem, de - mint oly sok film - ez is egy regény, egy fikció alapján készült... Ezúttal élő emberek történeteire vagyunk kíváncsiak... ha hasonlóan felemelő lesz a végkifejlet, annak csak örülni fogok (kaptam már néhány ilyesfajta levelet, történetet). De az elmúlt nap kaptam olyan levelet is, hogy a klinikai állapot előtt/alatt nem történt az olvasóval semmi, és az életén is csak annyit változtatott, hogy kevésbbé bízik az orvosokban... :-(
BÉRAPA életveszélyes = olyan súlyos, hogy veszélyben van az élete
Kendra1 Kedves Kendra, előre is köszönöm a közbenjárását. g.kertesz@sanomabp.hu">g.kertesz@sanomabp.hu
köszö nöm mégegyszer az eddigi hozzászólásokat, és remélem, hogy a mai nap is több Fórumozó kedvet kap az élményeinek megosztására. Amennyiben mesélnél saját halálközeli élményedről a Nők Lapjában is, kérlek, írj nekem egy levelet a g.kertesz@sanomabp.hu">g.kertesz@sanomabp.hu email címre (vagy itt, priviben), és add meg benne a telefonszámod, hogy visszahívhassalak.
Gábor
Már sokszor feltettem magamban a kérdést, hogy miért nevezik ezt az állapotot halálközeli élménynek?
Mivel nekem is volt élményem, amit akár halálközeli élménynek is lehetne nevezni a hasonlósága miatt, de szerintem semmi köze nem volt a halálhoz.
Adott volt egy helyzet, amiben az én fogalmaim szerint csupán egy testelhagyás részese lehettem. Ez egy állapot, amiben semmi félelemnek nincs helye. Talán egy megváltozott tudatállapotról lehetne beszélni.
Sőt ha jól tudom, azok, akik narkotikumot fogyasztanak kis mértékben, azok is valami hasonló élményt élnek át.