Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Te miért vagy pesszimista?
2010-09-21 09:211.
N?k Lapja Café
Létrehozva: 2010. szeptember 21. 09:21
Reménytelen az egész? Sosem lesz jobb? Dögöljön meg a szomszéd tehene is? A magyar borúlátás világhírű, büszkék is vagyunk rá, és semmi pénzért nem cserélnénk el.
Tovább a cikkre...
Tovább a cikkre...
Mivel éltem kint,nem osztom a véleményed erről a dologról.
Ha a mosoly "valódiságát " akarnánk definiálni akkor azt hiszem meg kéne várnunk vele amíg,olyan valaki jön szembe velünk akit szeretünk,aki jót tett nekünk,aki szeret minket stb..
Evvel szemben ha valakinek az a természetes,hogy ha találkozik valakivel rámosolyog az azért valódi mosoly,mert ő ilyen ember..
Nekem 2 méteresek a fiaim,és a gimiben az egyik tanárjuk megkérdezte tőlem,hogy miért vigyorognak mindíg a fiaim,hiszen így is mindenki észreveszi őket..kilógnak a sorból!!
Nem is értettem a kérdést,ők alapból rámosolyognak arra akivel beszélgetnek,találkoznak... kivétel ha mérgesek,vagy bánatuk van.
Szóval van olyan ,hogy valaki csak "úgy " mosolyog..mert ilyen.
Amúgy meg mit jelent hogy:... ha kell ha nem mosolyog??
A nevetésre ez igaz lehet,annak valami oka van ha nevetek,...de annak hogy mosolyogjak??
Ez természetes,ha csak nem a haragosom jön szembe velem..
Nem tudom ,hogyan kerll "élni"..
Azt gondolom,hogy az élet egy lehetőség.
És azt is gondolom,hogy a szülőnek arra kell megtanítani a gyerekeit,hogy evvel a "lehetőséggel" élni tudjon.
A megtanítást azt úgy értem,hogy én úgy élem az életemet a gyerekeimmel,hogy ebből ezt értsék meg.
Minden olyan dolgot ami az élethez tartozik elmondok,megmutatok,megbeszélek velük ,és nem szabadna "vattába " csomagolni őket.
Igaza van annak aki azt írta,túlféltjük,túlkompenzáljuk a gyerekeket.
A velük töltött idő mennyisége és minősége az amit kompenzálni akarunk avval,hogy csak a szépet próbáljuk megmutatni abból ahogyan az életünket éljük.
Pedig ha látják,hogy vannak ugyan nehézségeink,bánataink(betegség,halál) azt is feldolgozzuk,és megoldjuk.
Velük együtt örülünk a sikernek,vagy szomorkodunk a bánatunkban velük,így talán megértik hogy mindezek az élet velejárói.
Azt gondolom,hogy átestünk a ló másik oldalára sok esetben.Háritunk,elfedünk és átlépünk a kellemetlen dolgok felett.
Azt mondjuk védjük a gyerekeinket,pedig azoktól amik együttjárnak az életünkkel nem védeni kell,hanem felkészíteni rá őkat.
magatartásunkkal,hozzáállásunkkal,nem dumával.
No,talán csak ennyi amit tehetünk a pesszimizmus legyűréséért.
Amúgy az energiavámpírokat valóban ott hagyom én is.Érzem,hogy ha nem tudok segíteni,akkor már lépek is
Határozottan,és nem érdekel a lelke tovább.Mert az ilyeneken nem lehet segíteni,nekik ez az életelemük.
Not me my friend, not me.
I've left a long time ago, not quite as long as you, but........I'm not as old as you are eather......and ba'ra'nyka.......is your fu**ing ass.
A pesszimista a sötétséget látja az alagútban, az optimista a fényt az alagút végén, a realista a közeledő vonat lámpáit, a mozdonyvezető pedig három idiótát a síneken.
Add össze a létbizonytalanságot, a kilátástalanságot és a spirituális kapaszkodók hiányát: bármely népnél ezt a közhangulatot eredményezné. Talán ez az állandó önostorozás viszont tényleg hungarikum... mondjuk ha itt ha büszke mersz lenni a származásodra, mindjárt szélsőjobbosnácirasszistafasisztaerőspista leszel...
Vörösmarty tudomásunkra hozta elég félreérthetetlenűl.
.....ugyan ma' Semiramis... honnan veszed ezeket a ME'LY filozofiai beirasaidat????
elvegre, az aki depresszios, az pesszimista is------nemdebar????????
Japa'nba???????????????
Gerantalom, hogy NEM fognak beengedni, nem szeretik a Magyarokat.
Ezt olvastam eppen egyik masik forumban:
A kis nyű kidugja a fejét a trágyából, és ezt kérdezi a mamájától:
- Anyuci, Mi az a csodálatos kék felettünk?
- Az, az ég kisfiam.
- És, mi az a ragyogó sárga az égen?
- Az, a nap kisfiam.
- És az a pompás zöld körülöttünk?
- Az, a fű, kisfiam.
- Anyuci, ha minden olyan csodálatos kint, akkor mi miért élünk a szarban?
- Mert ez a hazánk kisfiam!
És? Mondta valaki, hogy van?
Nem a Pszcihológiai Szemléről beszélünk. Ez csak egy könnyed kis cikkecske.
Szerintetek miért vagyunk mi, magyarok így belezúgva a szomorkodásba?
Azért, mert siránkozni, panaszkodni olyan jóóó!!!!!
A világ pedig igenis vegye tudomásul, hogy NEKÜNK, magyaroknak van a legrosszabb sorsa az egész világon, hogy mindig MINKET ér a csapás, hogy a MI történelmünk a legszomorúbb mind közül, és hogy igenis nekünk a legrosszabb a világon! Ebben mi vagyunk a leg-ek, a világelsők, és ebből nem engedünk, senki kedvéért!!!
És most ne jöjjön azzal senki, h de hát máshol mennyivel rosszabb az élet, mert ezt úgyse hisszük el! NEKÜNK a legnehezebb az életünk, és kész! Na.
;)
Én szeretek pesszimista lenni.Így sosem csalódok,csak pozitív irányban. :DD
Viszont a panaszkodókat nagyon nem csípem,én sem szoktam soha.Kifejezetten irritálna,ha sajnálnának.Végül is én arra a konklúzióra jutottam,hogy az ember egyéni boldogságának függetlennek kéne lennie a külső eseményektől.Ez kicsit olyan,mint a közöny,de legalább derűs közöny.Egy kis sztoikus filozófia.
Majd később jövök megtanulni hogy lehet pesszimistának lenni, mert jelenleg nem tudom. Azért van 1 elképzelésem.......
Az optimista ébren marad szilveszterkor éjfélig, mert biztos akar lenni hogy megérkezik az új év.
A pesszimista pedig azért marad ébren, hogy biztositsa az ó-év távozását.
Ha tévedek esetleg, akkor pedig a pesszimista azt gondolja mindenki más olyan mint Ő, és azért utálja őket.
Azt hiszem az sem mindegy hogy mikor gondolkodom. Ebéd előtt, vagy utána.
Én amolyan realista típus vagyok.
Amúgy meg egy rakás bajom van, néha sírok, sokszor nevetek. Szerintem sokkal többet mint a körülöttem lévők. De ha úgy támad kedvem, sírok, sőt toporzékolva üvöltök, mint egy oroszlán.
De hogy a pesszimizmusnál maradjunk, én utálom, amikor a magyar népet beskatulyázzák. Sokszor meg van a magyaroknak minden okuk elégedetlenkedni. De én is ismerek olyat, aki állandóan kesereg. Sírdogál ok nélkül. Azt utálom, és kerülöm.
Nekem ezzel a témával az a problémám, hogy divat lett most "optimistának lenni" - ami a világ legjobb dolga, de sokan nem jól értelmezik.
Szerintem optimista az, aki minden kudarc után hisz a jobb életben, hiszi, hogy jobban fognak alakulni a dolgai. Tehát, ez egy alaptermészet, ami tanulható.
Amitől legalább annyira hányok, a siránkozók mellett, az az amerikai mosolyos "everything all right" típus. Na azt utálom!!
Ha kell, ha nem mosolyog, ami mint, egy odaragasztott örökmosoly, van az arcon. Az nem valódi. És üres.
Én múltkor el mentem tüdőszűrőre. Mivel egy évig nem mehettem, így gondoltam én kis naív, hogy ingyenes még mindig. Na igen ám, de amikor a taj kártya mellé pénzt kértek akkor volt kopp, mert hogy az nem volt nálam.
persze haza mentem vettem magamhoz pénzt és vissza mentem, de sok ember nem így tesz. Megszokta ingyenes, koppan egyet mint én és ha csak nem a munkaadónak kell az igazolás nagyívben tesz is rá.
tegyük hozzá, hogy persze nem kell mindennek ingyenesnek lenni, de ha már pusztul a nemzet akkor legalább tarsák fent úgy az egészségügyet, amiért még adót is fizetünk, hogy évente az emberek el tudjanak menni szűrővizsgálatra.
Vagy a méhnyakrákszűrés. Nekem pl olyan az orvosom, akit választottam, hogy csak magánrendelése van. Igen csak zokon esne, ha nem ő csinálná meg ezt az apró kis dolgot.
Az sem lenne egy utolső, ha a mell vizsgálatára nem hónapokat kéne várni.
Nem ertem, miert kell a NL-nek ilyen gyakran lejaratnia, nevetsegesse tennie magat - most epp minden tudast nelkülözö konyhapszichologiai botorsagaival.
A pesszimizmusnak SEMMI KÖZE a depressziohoz.
Ma azt titulálják pesszimistának, aki reálisan látja a világot, és nem fest mindent minden áron rózsaszínűre! :-)
Hát így kell élni, vagy nem?
De mi lehet ennek az oka?
Nem kell egy HUNGARIKUMNAK az okát keresni. Eddig jó volt így, legyen ez után is jó!
Nem vagyok pesszimista és minden olyan persszimista embert kizároka z éeltemből aki csak rontja a hnagulatomat...
Van itt a cégnél egy üzletkötőnk, vele 5 perc beszélgetés után úgy érzed magad, hogy a legjobb ha most azonnal kiugrasz az ablakon...
Van aki ott tudja őket hagyni, van aki nem. Ők pont azokra apellálnak, akik nem tudnak nemet mondani. Egy próbálkozást megér nekik! :-)) Igen, tipikus energiavámpírok. Érdekes lenne azonban azon elmélázni, miért lett belőlük az, ami. Valószínűleg vissza kellene menni a gyökerekhez, ahol lehet nem kaptak annyi törődést, szeretetet, amennyire gyerekként szükségük lett volna. Azt tapasztalhatták, hogy ha betegek voltak, akkor mindjárt körülöttük sűrgölődőtt anya, apa és csak lesték minden kívánságát....lehet az egyik ok ez is...
Én a siránkozó embert ott szoktam hagyni a
picsbúsba. Energiavámpírok. Szinte érzem, ahogy szívják ki belőlem az életet. Nem azokról van szó, akik alapvetően normálisak, de történt valami rossz velük, és jólesik elmondaniuk. Az ilyen embereket természetesen meghallgatom, nincs kőből a Bubi szíve :))De vannak, és mennyien vannak!, az ún. megélhetési siránkozók. Ezeknek létformájuk a rinyálás, jókedvűnek még véletlenül sem látod őket. Nem mintha annyira rossz lenne az életük. Csak épp szeretnek panaszkodni. Ezt (és csak ezt) élvezik.
Szia!
Szerintem a siránkozással akarjuk kicsikarni azt a figyelmet a környzetünktől, amit másképp nem kapunk meg. Egy kedvetlen, segítségre szoruló embert senki nem fog földbedöngölni, sőt inkább mindneki csak vigasztalni akar, jó tanácsokkal ellátni. Így mindjárt meg is van a régóta vágyott figyelem, törődés, szeretet.
Az, hogy a környzeteünket okoljuk a kudarcainkárt, csak a saját problémánk kivetítése, így meg van a feloldozás magunk számára, hogy mi erről nem is tehetünk, ergo nem kell felelősséget vállalni, mert ezzel azt is átadtuk a másiknak....
Csatlakozom,valahogy így vagyok én is.
Egy pszihológus barátosném mondta rólam ,hogy én nem azon siránkozom ha gödörbe esem,hanem annak örülök hogy kimászom belőle!!
Nos ,lehet hogy gyűjtöm a gödröket??
Elég sok örömöm van,gyűjtöm.
Viszont soha nem esem kétségbe,mert valami módon úgy raktak össze,hogy ha egy verzió nem jön be ,már ott a fejembe a másik.Sőt egyszerre több is,mert azonnal belekalkulálom,hogy nem jön be az első..
Egyébbként szerintem a " sírva vígad a magyar." .nagyon lefedi ezt a kérdést...
Még valami,nagyon ajánlatos lenne ha eljutnának minél többen pl.az USA-ba,megtanulnák megtalálni magukban azt a "részt" amit szeretni ,becsülni,tisztelni "lehet és nem mérnék magukat örökké máshoz.
Ráadásul mindég "szerencsésebb" embertársaikhoz..
Nem osztom tovább az észt, hiszen én annyira nem vagyok pesszimista,hogy még a szót sem tűröm a szótáramban...
sutyorgásról= sutyorgásbólÉn pl.nem vagyok pesszimista. Sőt, egyesk szerint túl optimista vagyok. Ebből már a suliban volt bajom. Pl. ha kaptam egy rossz jegyet (amúgy jó tanuló voltam) nem omlottam össze, h. jaj, most majd nem vesznek fel egyetemre, tönkre megy az egész életem, hanem rögtön biztatni kezdtem magam, h. majd kijavítom. Anyukám egy idő után már nem is ment a fogadóórára, mert unta hallgatni, h. a tanárok mindig azt mondták, h. túl flegma vagyok.És ezt nem a velük szembeni viselkedésre értették, hanem az ilyenekre.
Életemben elég sok megoldásra váró nehéz helyzet volt, de mind pozitívan végződött. Lehet, h.csak szerencsés voltam-vagyok, de szerintem ha bármi miatt sírunk-rívunk, az attól nem lesz jobb.
Szóval, én a töretlen optimizmus híve vagyok, és őszintén szólva, rendkívül idegesítenek azok, akik folyton csak panaszkodnak...
Én speciel nem ilyen vagyok, de tapasztaltam - tapasztalom nap mint nap a bőrömön ezt az effektust.....a munkahelyemet többek között ezért is hagytam ott, elegem lett a furkálásokból, azon való sutyorgásról, a másik miért keres többet, meg hogy hogy tegyünk alá, hogy ne érezze olyan jól magát...egyszerűen nem lehetett őket kilendíteni a búskomorságból, a rosszindulat némelyekben gigászi méreteket tud ölteni....pedig olyan sok múlik azon, hogy viszonyolunk az élet dolgaihoz és egymáshoz.
Van az egyik hipermarketben egy kedvenc pénztárosnőm, szöszke, duci, a harmincas éveiben járhat. Akkor is abba a sorba állok, ahol ő van, ha ott a leghosszabb a sor. Egyrészt, mert gyorsan dolgozik, másrészt, mert szinte süt körülötte a nap. Mosolyog, vidám, kedves, tegnap is édes volt, ahogy beszélt a vékony kis hangján: "kölcsönadná a kártyáját..? :)) Aztán a végén: Szolgálhatok még valamivel? Na, akkor meg is vagyunk, rajzolt is nekem (aláírtam a bankos cetlit) , itt a blokk, pontokat is adtam, legyen nagyon szép az estéje...." Mindezt természetesen, kedvesen...lehet így is.
Pedig nem hinném, hogy neki nincsenek gondjai, csak otthon hagyja őket...és segít másnak szebbé tenni a napját. Apróság, de számít...
A magyar borúlátás világhírű, büszkék is vagyunk rá, és semmi pénzért nem cserélnénk el.
Életemben ekkora baromságot még nem hallottam.
Nem köllene a cikkírónak néminemű antidepresszánst a búrájába nyomni?
Én soha nem fogok szinte semmit másra. Egy dolog van, hogy milyen lábbal kelek.
Tőlem megdögölhet a szomszéd tehenes is, attól én még nem leszek boldogan, mert elég azon gyötrődnöm, hogy hova ássam el az enyémet.
Persze én is szeretek siránkozni, hogy nincs pénzem, de azért ennek az ember nem kerít nagy nyilvánosságot, ha nem muszáj. Kinek nincsenek néha ilyen jellegű gondjai.
azon inkább tudok siránkozni, hogy mi a fenének tanultam majdnem 20 évet ha nem kapok még egy eladói állást sem!
Aki minden nap csak a saját nyűgén siránkozik az meg is érdemli a sorsát. A negatív kisugárzása miatt a kutya nem fog vele foglalkozni.
Ha nincs semmink annak is lehet örülni, csak egy kicsit másként!
Én szeretek vidám lenni, általában az is vagyok, a "pesszimizmusom", de inkább nevezzük nyűglődésnek pusztán praktikum:D
Tehát mondják, h amitől félsz bekövetkezik, bevonzod az életedbe, stb.
Nos az én tapasztalatom az, hogy ha jót várok, bízok benne, stb nagyot koppanok, ha felkészülök a legrosszabbra és eleve parázok tőle akkor nem az jön be és később jót nevetek mennyire féltem:)
Szóval nem tartom magam egy életunt embernek, de a tapasztalataim alapján mindig inkább a rosszra készülök és tényleg legtöbbször tudatosan.
Az előbb elolvastam ezt a cikket. Megoldást - érthetően - egyetlen cikk önmagában nem kínálhat, nem is ez volt a célja. De a tényen elgondolkodtam. Valóban imádunk panaszkodni, szomorkodni, rosszkedvűsködni.
És ez szerintem független az éppen aktuális pénzügyi, politikai, kulturális helyzettől - valamiért folyamatosan ez zajlik, csak éppen mindig más indokokkal magyarázzuk. Magánéletben, közügyekben egyaránt.
De mi lehet ennek az oka?
Félre ne értsetek, nem hiszem azt sem, hogy most majd itt valaki a fórumról megváltja a világot. Inkább csak beszélgessünk erről! Szerintetek miért vagyunk mi, magyarok így belezúgva a szomorkodásba? Nem lenne jobb inkább optimistán?