Tavaly nyáron láttam őket először: a Margit hídon bringáztam, amikor az autók szabályos díszítősorát egy kicsi kocsi szakította meg. A golfautóhoz hasonló autóban két idős néni és egy bajuszos bácsi ült, aki valamit nagyon magyarázott, és a nevetéstől fulladozott. Vidámságuk rám is átragadt, és a munkahelyemig azon gondolkodtam, mekkora áldás annak a három embernek, hogy ebben az idegbeteg, büdös dugóban képesek megőrizni egy ilyen jó kedélyű buborékot maguk körül.
Később tudtam csak meg, a mosolygós, bajuszos férfit Péter bácsinak hívják, az idősek csak úgy emlegetik, mint Lipócia Angyalát; ő ugyanis a sofőrje annak az elektromos kicsi kocsinak, ami kórházba, banka, boltba, piacra, rendelőbe vagy épp a gyógyszertárba viszi-hozza azokat az időseket, akik másképp nem tudnák megtenni ezeket a távokat. Eleinte csak a kerületben vállalt fuvart, de ma már átmerészkedik az ötödik, a hatodik és a hetedik kerületbe is. Amióta egy taxis feljelentette, nem használja a Lipócia taxi nevet, átíratta Konflisra.
Péter bácsi mindennap fél 9-kor kezd, határidőnaplójában egymás alatt sorakoznak a nevek, a telefonszámok, a címek – egész nap úton van. “Telefonon egyeztetünk. Van, amikor megvárom őket, de van, hogy visszamegyek értük, a holtidőben pedig elviszek valaki mást a piacra vagy bevásárolni.”
Persze ez nem volt mindig így: “Állati nehezen indult, az emberek nem értették, mit akarok. Amikor megláttam valakit bottal, nagy csomagokkal az út szélén, felajánlottam, hogy elviszem, de eleinte senki nem akarta. Féltek tőlem, azt hitték, ki akarom őket rabolni, aztán nagy nehezen beindult ez az egész. Látták, hogy segítek, aztán elterjedt a hírem” – magyarázza a jó kedélyű úr, aki öltönyben, vasalt ingben és elegáns nadrágban kalauzol a Lehel térig, interjúnk ideje alatt ugyanis nem nagyon volt idő kávézni, Sárika néni várta a piacon. Nem késhettünk.
Amíg a piacra érünk, megtudom, az elektromos kisautó hazai gyártmány, ilyeneket lehet bérelni a Margitszigeten is. “Szédületes sebességgel megy, 25-30 km/órával repül. Nagy sikerélmény, ha egy biciklist lehagyok – nevet fel. – Ugyanúgy működik, mint bármelyik autó, csak lassú gépjárműnek van minősítve. Van forgalmija, fizetem utána a kötelező biztosítást. Egyhuzamban 60-70 km-t lehet egy töltéssel menni.”
“Van egy garázs, ahol tárolom, de épp nagy gondban vagyok, mert eddig egy nagyon rendes pizzás cég egy évre átvállalta a garázs bérleti díját, de ez most április végén lejár. Nem mellesleg a garázsban tudják tölteni az autó akkumulátorait is.” A kicsi kocsi fenntartása sem olcsó: “Háromévente tönkremegy az akkumulátor, ami 400 ezer forint, a garázs havi 25 ezer, a ponyvát ki kellene cserélni, az is van 100 ezer forint. Nem merem összeszámolni” – summázza sofőröm.
A jótékony szállítást három és fél éve csinálja, de az évek alatt az ügyfélkör sajnos lecsökkent: “Amióta ez a munkám, már 15 ember halt meg a törzsutasok közül. Törvényszerű ez, hiszen szinte csak idős embereket hozok, de mégis nagyon megvisel. A munkám során fantasztikus sorsokat ismerek meg” – és mesél arról az idős párról, akik 90 éves korukra egymást ápolták, vagy arról az “ifjú” házaspárról, akiket az 50. házassági évfordulójukon ő vitt a templomba, de arra is boldogan gondol, hogy néhány idős embert ő vett rá arra, hogy 25 év után újra kimenjenek a Margitszigetre.
A Budai Nagy Antal utca és a Hollán Ernő utca sarkán található harisnyabolt amolyan központként üzemel. Szeretettel fogadják az üzletben, télen itt szokott melegedni, teát és kávét is kap.
A harisnyaboltban a kassza mellett található egy kis doboz, ahol adományt gyűjtenek a kicsi kocsi fenntartására.
Péter bácsi és az ő Konflisa az egyik legkedvesebb jelenség, amit Budapest utcáin eddig láttam. Fiatal pincérnők integetnek neki a kávézók teraszáról, köszön neki a trolisofőr, egy étterem szakácsa, viccelődnek vele a szemétszállítók, de a kerületben lakó hírességek is jól ismerik a csupa szív sofőrt, aki a fuvarokért egy fillért sem kér: “Ki mennyit gondol, annyit ad. Van, aki semennyit nem tud adni, én ezt sem bánom.”
Időközben megérkezünk Sárika néniért a Lehel piacra…
“Persze vannak napok, amikor alig van utas, néha pedig megállás nélkül kell menni. Akit elviszek, azt vissza is kell hozni. Akkor vagyok bajban, amikor öt különböző helyre viszem az embereket, és azok egyszerre végeznek. Már mondtam is a lányoknak, hogy négy helyen már tudok lenni, de öt helyen még nem” – viccelődik.
“Akik vannak, azok mind törzsutasok, de előfordul, hogy valaki látja, hogy itt állok, odajön és megkérdi, hogy elvinném-e.”
“Be kell vallanom, néha beesem az ágyba, olyan fáradt vagyok, ugyanakkor az évek alatt sokat fiatalodtam a munka által. Amikor például az időjárás miatt nem tudok elindulni, egész nap otthon ülök, nem találom fel magam. Beülök a számítógép elé, de nem köt le. Hiányzik a nyüzsgés, az emberek. Örökmozgó vagyok.”
Ica néninek három éve mindennap bevásárol. “A butikos ajánlotta, hogy ne taxival menjen, hanem van itt ez a lehetőség, csak pár forintba kerül” – meséli a néni, aki néha arra is megkéri Péter bácsit, hogy hozza el a gyógyszereit, és mivel a kezeit se nagyon tudja már használni, gyakran kéri másban is a segítségét.
“Elmondhatatlan, mekkora segítség ez az embernek, és persze kellemes időtöltés. Az ember ha kicsit vidulni akar, beül a kerület egyetlen Rolls-Royce-ába, és már megy is” – mondja a 92 éves úr, aki már három éve utazik rendszeresen Péter bácsival. Egyedül mozogni nem nagyon tud, ráadásul a lifttől még legalább negyven lépcső vezet a kijáratig, egyedül megtenni nem tudná.
“Az utasaim nem engednek el szabadságra. Sokan mondják, kellene még egy autó, de Péter bácsiból csak egy van. Én ezt szívvel csinálom, nem tudok nemet mondani. Miért ne segítsek? Mennyivel lenne jobb, ha otthon ülnék, és sajnálnám magam?”
Amikor az egészsége felől kérdezem, csak ennyit válaszol: “Ha nőgyógyászhoz mennék, az is találna valamit! – aztán hozzáteszi, túl van már négy rákon, tizenhat műtéten, de ez mellékes: – Fontosabb a jókedv és az, amit csinálok. Ez mindennél többet ér!” Aki szeretne Ádler Péter bácsival utazni, a +36 20-493-6136-os számot tárcsázza!