2015. Június 20.

Szülői ház: az egyetlen igaz otthon – fotók

Miután az ember elköltözik otthonról és megpróbál leválni, összetett és nehéz érzelmekkel szembesül. El kell engednie az otthont és meg kell keresnie a sajátját. Darab Zsuzsa, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szakának végzős hallgatója mestermunkájában ezt az érzést örökítette meg.

nlc

Mestermunkám szubjektív, személyes hangvételű, hiszen saját otthonomat, családomat vettem nagyítólencse alá.

Kiindulópontom egy évek óta tartó átmeneti állapot, a kétlaki életmód. Mint ideiglenes “otthonok” lakója, állandó ingázásra vagyok ítélve. A legfurcsább az a kettős érzés, mely ezekhez a helyekhez köt: hiszen a “régi” otthon már nem igazán otthon, de az “új”, ideiglenes otthon még nem otthon, vagy talán sosem lesz az. A hosszabb-rövidebb ideig birtokba vett szállásokból mindig hiányzik valami, bármennyire is otthonosak, nem igazi otthonok.

Így kérdések százaival találtam magam szemben, melyekre szakdolgozatomban is igyekeztem válaszokat találni. A fő kérdés mégis az, hogy valójában nekem mit jelent az otthon?

Az otthonomat leginkább egy érzéssel tudnám meghatározni, egy olyan mélyről jövő érzéssel, melyet a családomhoz tudok kapcsolni. Így mint egyetlen igazi otthonom, a szülői házat választva kezdtem el feltérképezni saját életem. Mindennapi életünket megfigyelve, azokat rögzítve, olykor újrarendezve emeltem ki a szokványos és hétköznapinak nem mondható élethelyzeteket.

Nehéz volt távolságot tartanom, és úgynevezett külső, vagy inkább friss szemmel tekinteni magunkra, rájuk. Viszont ez az út vezetett ahhoz, hogy rátaláljak az olyan értékesnek számító hétköznapi pillanatokra, melyekből sikerült kialakítanom, megmutatnom otthonképemet.

Mindamellett, hogy a család a legősibb közösség, ahol együtt élünk, közös nyelvet beszélünk, ugyanaz az értékrendünk, szabályrendszerünk, nagyon fontos, hogy hagyjuk élni is egymást, fontos egymás privát szférájának tisztelete. Így a közösségi élet mellett az egyén is hangsúlyos szerepet kapott, az egyéni cselekvések, az önálló territórium.

A fotózások legtöbbször megfigyeléseken alapulva jöttek létre, de a spontán pillanatok is ugyanolyan fontos szerepet játszottak a képek kialakulásában. Hogy ez meg tudjon valósulni, arra volt szükség, hogy kétlakiságom székhelyét “itthon” rendezzem be. Szó szerint hazavittem a munkát. Amikor pihentem, akkor is dolgoztam. Figyeltem a családomat, magamat, figyeltem, hogy hogyan kapcsolódunk egymáshoz, mik azok a dolgok, amelyek jellemzőek ránk.

Ezzel a vállalással, hogy az otthonom, otthonunk kapuit kitártam, betekintést nyújtva életünk olykor intim pillanataiba, a család minden tagja részéről áldozatot követelt. Egy olyan érdekes “vendégség” alakult ki, ahol nemcsak az idegen tekinteteknek általában megengedett látvány adatott meg, hanem az otthon nyújtotta biztonság őszinte pillanataival, a különböző szerepek megjátszásával, a maszk nélküliség felszabadultságával is találkozunk.

Annak érdekében, hogy ez a “meghívás” létrejöhessen, sok kompromisszum született, rengeteg türelemre és megértésre volt szükség.

Részemről a munkával járó feszültség most a saját “fészkemben” volt jelen, ezzel sokszor eltörölve az otthon menedékével járó békesség érzését.

A mindennapi fotózások, az állandó éberség, a figyelem koncentrálása napi rutinná váltak számomra.

Amilyen egyszerűnek tűnik – első hallásra – az otthon nyújtotta, szinte állandó fotózási lehetőség, igazából annyi nehézséget is rejt magában, pontosan a fentiekben említett okok miatt.