Az egyetlen, most bezárt szegedipapucs-műhelyben Rátkai Sándor, a népművészet mestere több mint 90 évesen is dolgozott. Tőle Sallay Tibor cipészmester 2009-ben vette át a papucskészítést.
A Sallay családot soha nem érdekelte a politika. Ők úgy mondják, mindig csináltak jobbos és balos papucsokat is.
Egy pár szegedi papucs 17 000 forintba kerül. Ebből 4000 forint az anyagköltség, több mint 4000 forint az áfa. A fennmaradó 9000 forint a 12 órás munka díja. Elsőre ugyan drágának tűnik, de érthető, hogy miért nem tudják olcsóbban adni az egyedi lábbeliket.
Sallayék Rátkai Sanyi bácsitól tanulták meg a mesterséget. Büszkék arra, hogy a híres szegedi papucsok most az ő kezeik közül kerülnek ki.
Úgy volt, hogy befejezik a papucsok készítését, most azonban a közösségi összefogás új reményt ad.
Évi 50-60 rendelés érkezett, ami kevés volt ahhoz, hogy fenn tudják tartani a műhelyt.
Most civilek összefogásával két hét alatt gyűlt össze annyi megrendelés, amennyi korábban egy esztendő alatt.
Napi 2-3 pár vásárlása már megalapozná a műhely jövőjét.
A papucsokhoz nem szabad politikát vagy ideológiát kötni. A több száz éves hagyományt éltetni kell. A lényeg, hogy fennmaradjon Szegeden a papucskészítés.
Lili szülei az utolsó napon tértek be a látványműhelybe. Megrendelték a lány első szegedi papucsát, aki végül fehér bojtos rózsaszín lábbelit választott.
Úgy gondolják, hogy a Hello Kitty mellett bőven megfér a szegedi papucs is. Vagy inkább a szegedi papucs mellett a Hello Kitty. Nem a sorrend a fontos, hanem az értékítélet.
Sallay Zsuzsa elmondta, hogy a mesés szegedi papucsokat egyelőre a Móra Ferenc Múzeumba viszik, ahol méltó helyet kapnak.
Egy Pest megyei fiatalasszony épp akkor toppant be a Kiss Ernő utcai üzletbe, amikor mi is ott jártunk. Henrietta elmesélte, hogy 6 éves korában kapott a keresztszüleitől egy piros szegedi papucsot, amit sokáig óvott. A családja nem hagyományőrző, de úgy gondolják, a tradíciót éltetni és tisztelni kell.
A Sallay család felvette a kapcsolatot egy designerrel, akivel arról egyeztetnek, hogyan tudnák úgy megújítani a papucsokat, hogy azok a mai kor szellemében hordhatóak, de a hagyomány jegyében tündöklőek maradjanak.
A 16. századi török időkben terjedt el a szalagos papucs Szegeden. Második virágkorát a nagy árvíz után élte, akkor már bojtos változatban készültek a lábbelik.
Egy szegedi papucs utcai viseletként 2015-ben. Ugye nem is gondolnánk, hogy 400 éve is ilyet hordtak a nők?
Régen szobapapucsként használták az asszonyok a bojtos szegedi papucsokat. A vendégfogadások kihagyhatatlan tartozékai voltak a csinos kis lábbelik.
A birkapörkölt már hungarikum. A szegedi papucs még nem.
A szegedi születésű Szögi Csaba táncművész országos kampányt hirdetett a Facebookon. Közel kétezren csatlakoztak már a kezdeményezéshez: meg akarják menteni a szegedi műhelyt.
A civilek részéről olyan ötlet is érkezett, hogy kezdjenek aláírásgyűjtést a papucsért.
A törököktől átvett divat volt a hódoltság alatt a bársonypapucs. A magyarok fából készült sarkakat varrtak a díszes cipellőkre.
A 19. században tökéletesen egyforma papucsokat varrtak. Akkor nem készült jobbos vagy balos változat.
A szegedi papucs megmentésére létrehozott közösségi oldalon írták: “Az én újasszony-cipőm fehér szegedi papucs volt, ma vitrinben őrzöm. Most töltötte be a 30. életévét júniusban.”
Annyiszor felmerült már a kérdés, hogy a turistákat miért traktálják az üzletek borzasztóbbnál borzasztóbb magyar szuvenírekkel. Holott lenne mivel büszkélkednünk. Szegedi papucs miért nincs a boltokban?
Régen húsznál is több papucsos dolgozott Szegeden. Végül csak Rátkai Sándor maradt.
Találkoztunk olyan nagymamával, aki még szegedi papucsban ment el az első báljába.
A Sallay család augusztusban a kolozsvári vásárban mutatkozik be a portékáival. Az ugyancsak augusztusi szegedi Hungarikum Fesztiválra nem kaptak meghívást.
A kötények egyelőre szegre vannak akasztva. A suszterszék pedig üres. De úgy tűnik, az összefogás megmentheti az eredetvédett szögedi papucsot. Mi csak remélni tudjuk, hogy így lesz!
