A férfi, aki sosem hazudott – afrikai népmese
Valamikor régen élt egy bölcs ember, akit úgy hívtak: Mamad. Soha nem hazudott. Az egész országban ismerték őt, még azok is, akik húsznapi gyaloglásra éltek tőle. A király is hallott Mamadról, és utasította alattvalóit, hozzák Mamadot a kastélyába.
A király felnézett a bölcs férfira, és megkérdezte tőle:
– Mamad, igaz-e, hogy soha nem hazudtál?
– Igaz!
– És soha nem is hazudsz majd?
– Biztos vagyok benne, hogy soha!
– Rendben, mondj igazat, de légy óvatos! A hazugság ravasz, könnyen a nyelvedre jön.
Eltelt jó pár nap, és a király újra magához hívatta Mamadot. Hatalmas volt a tömeg, a király éppen vadászni indult, Mamadnak pedig megparancsolta:
– Menj a nyári kastélyomba, mondd meg a királynénak, holnap ebédre itthon leszek. Mondd meg neki, hogy rendezzen nagy lakomát. Velem étkezel majd te is.
Mamad meghajolt, és a királynőhöz ment. A király közben nevetett és azt mondta:
– Nem is vadászni megyünk, és Mamad hazudni fog a királynénak. Holnap ilyenkor jót nevetünk majd Mamadon.
Ám a bölcs ember, amikor a királyné elé járult, így szólt:
– Holnap lehet, hogy nagy lakomát kellene rendezned, de az is lehet, hogy nem. Lehet, hogy a király hazaér ebédre, de lehet, hogy nem.
– Mondd meg nekem, bölcs Mamad, jön-e a király vagy sem? – kérte a királyné.
– Nem tudom, hogy a király a jobb lábát tette-e a kengyelbe, vagy a bal lábát a földre, miután eljöttem mellőle – válaszolta Mamad.
Mindenki a királyt várta, aki másnap megérkezett, és ezt mondta a királynénak:
– Mamad, a bölcs hazudott neked tegnap!
A királyné azonban elismételte Mamad szavait, a király pedig megértette, a bölcs férfi valóban soha nem hazudik, csakis azt mondja, amit a tulajdon két szemével lát.
Így született meg az első vakond – ukrán népmese
Valamikor nagyon régen a gazdag és a szegény ember egy termőföldön osztoztak. Bár egy időben, ugyanazt a magot vetették el, Isten a szegény ember munkáját jutalmazta: a szegény ember földrészén magasra nőtt a vetemény, míg a gazdagén nem nőtt semmit. Erre a gazdag ember azt mondta a szegénynek:
– Nézd, a föld azon része az enyém, ahol a mag növésnek indult. Ha nem hiszel nekem, szegény ember, holnap még napfelkelte előtt gyere ki a földre, és Isten igazságot tesz közöttünk.
A szegény ember hazament, a gazdag ember pedig fogta a fiát, ásott egy árkot a szegény ember földjén, abba beleállította tulajdon fiát, majd ezt mondta neki:
– Jól figyelj, fiam! Amikor holnap reggel kijövök ide, és azt kérdem, kié ez a birtok, mondd azt, hogy nem a szegény emberé, hanem a gazdag emberé.
Ezek után jól betakarta a fiát szalmával, és hazament.
– Jól figyelj, fiam! Amikor holnap reggel kijövök ide, és azt kérdem, kié ez a birtok, mondd azt, hogy nem a szegény emberé, hanem a gazdag emberé.
Ezek után jól betakarta a fiát szalmával, és hazament.
Másnap reggel sok ember gyűlt össze a birtokon, a gazdag ember pedig hangosan sírt:
– Mondd, ó uram! Kié ez a birtok? A szegény emberé vagy a gazdag emberé?
– A gazdag emberé! A gazdag emberé! – mondta egy hang a távolból.
– Mondd, ó uram! Kié ez a birtok? A szegény emberé vagy a gazdag emberé?
– A gazdag emberé! A gazdag emberé! – mondta egy hang a távolból.
Maga az Isten is emberek között volt, és azt mondta:
– Ne figyeljetek a hangra, a föld a szegény emberé! – és elmesélte az embereknek a gazdag ember agyafúrt tervét. A gazdag ember fiához pedig ekképp szólt:
– Maradj, ahol vagy, maradj a földben, amíg a nap tündököl az égen.
Így lett a gazdag ember fia a földbirtok vakondja, aki eztán mindig a föld alá menekült, ha kisütött a nap.
Így lett a gazdag ember fia a földbirtok vakondja, aki eztán mindig a föld alá menekült, ha kisütött a nap.
A hosszú név átka – japán népmese
Egyszer volt, hol nem volt, élt egy ember Ecsu tartományban, akinek meghalt a felesége, és kisfiával magára marad. Az özvegyember hamarosan újra megházasodott, és egy újabb fia született. Az új asszony gyűlölte mostohafiát, akit egyszerűen csak Korizannak nevezett el, mert bízott benne, hogy a rövid név majd az életét is megrövidíti. Tulajdon fiának ellenben végtelenül hosszú nevet adott, hogy az élete is minél hosszabb legyen.
Sokat gondolkodott, mire végre rátalált a tökéletes névre: Oniudo-koniudo-mappiraniudo-hiraniudo-heitoko-heiganokónak nevezte el, és ehhez még hozzátette az előkelő Hemetani-kameta-icsogiri-kacsogirika-csocsoran-ocsogirka-sikisikiandono nevet is. De nem volt elégedett, jól megtoldotta még néhány dallamos névvel: Heianji-temmoku-mokudono-ejzuke.
Egyszer, amikor két fiú a folyóparton játszott, és az idősebb beleesett a vízbe, az emberek, akik a közelben voltak, látták, mi történt, és kiabálni kezdtek:
– Korizan beleesett a folyóba!
Apja ezt meghallotta, odasietett és kimentette. Nem telt bele sok idő, a két fiú újra a folyó partján játszadozott, ezúttal azonban a másik fiú esett bele a vízbe. Az emberek észrevették és odakiáltották az apjának:
– Hé, hallod? Gyere gyorsan, mert Oniudo-koniudo-mappiraniudo-hiraniudo-heitoko-heiganoko- hemetani-kameta-icsogiri-kacsogirika-csocsoran-ocsogirka-sikisikiandono-heianji-temmoku-mokudono-ejzuke beleesett a folyóba.
Mire azonban a szülők meghallották, mi történt, a fiút már messzire vitte a folyó vize. Egy hajszálon múlt, hogy meg nem fulladt. Hétnapi járóföldre ért partot, majd elkopott a lába, mire hazaért.
Chuku furulyája – chilei népmese
Északon, a chilei Andok lábánál volt egy aprócska falu. Itt élt Chuku, az indián fiúcska, aki fáradalmas munka árán furulyát faragott magának. Mivel hangszere nem adott ki hangot magából, Chuku a törzs bölcs öregéhez fordult segítségért. Kérte őt, mutassa meg az utat ahhoz a szent helyhez, ahol az a titokzatos őrző él, aki hangot tudna adni néma furulyájának.
Az öreg nem nagyon akarta elárulni Chukunak az utat, azt mondta, veszélyes az út, de még a megfelelő pillanat sem érkezett el.
A fiú azonban nem tágított, minden áldott nap kérlelte az öreget, mutassa meg neki az utat. A bölcs aztán egy napon magához hívta, és így szólt:
– Itt az idő, hogy megmutassam az utat, de vigyázz minden léptedre, mert a szent hely őrzője gonosz is tud lenni.
A fiú és húga még hajnalban elindultak, fáradhatatlanul gyalogoltak hegyeken, völgyeken, patakokon és folyókon át. Chuku reménykedett, hogy az őrzőnek hála, dalolni fog a hangszere, de rettegett is a rossz szellemtől. Amikor végre megérkeztek, a fiú belefújt a furulyába, de az néma maradt, így otthagyta a bejáratnál, és húgával együtt elbújt. Nem sokkal később a béka, akiről úgy hitték, az Andokban ő a víz és a bőség felelőse, énekelni kezdett az őrző mellett, aki dallammal áldotta meg a gyönyörű hangszert.
Másnap reggel Chuku visszatért hangszerért, belefújt, és legnagyobb örömére a furulya gyönyörűen felcsendült. A két testvér visszatért a faluba, az öntözőcsatorna tisztításának ünnepére – és míg a férfiak a földeken dolgoztak, a nők pedig főztek, addig Chuku furulyájával szórakoztatta az embereket.
Hogyan mentették meg a majmok a halakat? – tanzániai népmese
Soha olyan sok eső, mint abban az évben, nem esett. A folyó mindenütt kiáradt, áttörte a gátakat. Az állatok közül sokan felszaladtak a dombokra, de a víz olyan sebesen hömpölygött, hogy sokan megfulladtak. A legszerencsésebbek a majmok voltak, akik kihasználták fürgeségüket és felugráltak a fákra. Innen jól láthatták, ahogy a halak úszkáltak és ugráltak, egyedül ők élvezték a pusztító vízözönt. Az egyik majom aztán egyszer csak így kiáltott: – Nézzétek, nézzétek szegény teremtményeket! Fuldokolnak! Látjátok, hogy küzdenek az árral a túlélésért?
– Igen, igen! – mondták a többiek.
– Szegények! Úgy látszik, nincs lábuk, nem tudnak a dombra menekülni! Hogy menthetnénk meg őket?
– Van egy ötletem! Menjünk a víz széléig, ahol a folyó nem olyan mély, és segítsünk nekik kijutni.
Összefogtak hát, és elkezdték a halakat kifogdosni a vízből. Egyenként kiemelték őket, és óvatosan a szárazföldre tették őket. Hamarosan egy rakás hal feküdt mozdulatlanul a fűben. Az egyik majom azt mondja:
– Látjátok, mennyire elfáradtak szegények? Most alszanak és pihennek. Ha mi nem lettünk volna, akkor ez a sok szegény teremtés mind megfulladt volna.
– Buták, próbáltak elmenekülni előlünk – mondja egy másik majom –, mert nem értették a jó szándékunkat, de ha felébrednek, nagyon hálásak lesznek, mert mi megmentettük őket.
Macska a Dovrefjell tetején – norvég népmese
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi Finnmark megyében, aki elkapott egy nagy fehér medvét, amit a dán királynak akart elvinni. Karácsony napján ért Dovrefjellbe, ahol egy kunyhóhoz érkezett. A házban egy Halvor nevű férfi élt, megkérdezte tőle, megszállhatnak-e a medvével nála.
– Verjen meg az Isten, ha nem mondok igazat, de így karácsony este mindig trollok (misztikus, félelmetes lények) jönnek a házba, nekünk is menekülnünk kell a tulajdon otthonunkból.
– Ha ez így van, nyugodtan add ki nekünk a házadat – mondta a férfi. – A medvém amott a tűzhely alatt húzza meg magát, nekem meg odaadhatod az egyik szobát.
Olyan makacsul kérte a ház gazdáját, hogy az végül ráállt a dologra, de ők maguk elmenekültek a házból. De mielőtt elmentek volna, mindent előkészítettek a trollok fogadására: asztalt terítettek, zabkása, hal, kolbász és minden, ami szemnek és szájnak ingere, ott gőzölgött az asztalon.
Mire minden elkészült, megérkeztek a trollok. Volt köztük hatalmas és kicsi, némelyiknek hosszú farka, hosszú orra is volt. Mindent megettek, megittak, amit csak találtak. Egy váratlan pillanatban aztán az egyik troll megpillantotta a hófehér medvét a tűzhely alatt, elvett egy darab kolbászt, feltűzte egy villára, az állat orra elé tette, majd odaszólt neki:
– Cicuska, kérsz egy kis kolbászt? – mire a medve felágaskodott, vad ordításba kezdett és valamennyi trollt elkergette a házból.
Egy évvel később, karácsony napján Halvor megint kiment az erdőbe fát vágni, hogy felkészüljön a trollok érkezésére. Az erdő sűrűjéből egyszer csak ezt hallotta:
– Halvor! Halvor!
– Itt vagyok! – válaszolta a férfi.
– Megvan még a macskád?
– Igen! Még mindig megvan! Otthon fekszik a tűzhely alatt, és hovatovább kölykei is születtek, hét darab, akik ráadásul nagyobbak és vadabbak az anyjuknál.
– Ó, ha ez így van, nem is jövünk hozzád többet – suttogta a troll a fák mögül. Fogadalmát be is tartotta, azóta nem jöttek többé Halvor házába karácsonyozni.
Két molnár a Száván – balkáni népmese
A Száva partján élt két molnár. Egyikük muzulmán volt, a másik keresztény. Egyszer aztán jött a hír: a Száva partján háború készül. A muzulmán molnár, aki a folyó partján feljebb lakott, nagyon félt, mi lesz, ha kifosztják, és azon morfondírozott, hova rejtse kevéske pénzét, amiért keserves munkával megdolgozott.
Gondolkodóba esett, és hirtelen eszébe jutott, hogy a szomszéd molnár felé úgy félúton van egy öreg fűz. Kieszelte, hogy éjszaka kioson és a fa belsejébe rejti az összes pénzét. Ugyanez okozott fejtörést a másik molnárnak is, aki hozzá hasonlóan a vén fát választotta becsületes munkával szerzett vagyona rejtekhelyéül.
Amikor a háború végre a végéhez ért, és mindkét molnár túlélte a nehéz időket, a keresztyén molnár elhatározta, hogy este – az ima után – fölkerekedik és elmegy a pénzéért; vele egyazon időben ugyanígy döntött a másik molnár is. Mivel a muzulmán és a keresztyén esti imaidő egybeesik, és mivel egyszerre indultak a fűzfához, egyszerre értek oda.
Amikor találkoztak, először megijedtek, de okos és becsületes emberek lévén, hamar megértették, miért éppen ennél a fánál hozta össze őket a sors. Megölelték, megcsókolták egymást, majd ki-ki előkotorta a rejtekhelyről a saját vagyonát, és hazasétált.
Boldogok voltak, hogy a pénz előkerült, de ami ennél is értékesebb, annak még jobban örvendtek. Méghozzá annak, hogy egymásban jó barátokra leltek. Számukra ez a meglelt vagyonnál is fontosabb volt. Mind a víz folyásához képest feljebb lakó muzulmán, mind a lejjebb lakó keresztyén molnár így gondolta.
Végül jöjjön egy magyar népmese
Forrás: World of Tales
Mesék az NLCafén!
- Vége az esti mesének? A szülők egyharmada sosem mesél a gyerekének
- D. Tóth Kriszta: Lolamesék – Legeslegjobb barátok