“Lent” járunk, Pécs alatt, a horvát határ közelében. Annyira a közelében, hogy a szomszédos Old településre áthallatszik a harangszó. A térség mértani középpontjában található Egyházasharaszti, így ez a község lett “a központ”: Alsószentmárton, Old, Siklósnagyfalu, Kistapolca lakosai ide jöttek, ha ügyintézni kellett még régen, a tanácsi időkben, és most ide íratják a gyerekeiket, a körzeti iskolába.
Egykor kétszázötven gyerek járt ide, ma százhúsz. Most kicsit többen is vannak, mert a szomszéd településen leégett az a helyiség, ahol az ottani iskolások tanultak, így őket is Haraszti fogadta be. Egytől nyolcadikig járnak ide gyerekek, minden évfolyamon működik egy-egy, nagyjából tizennégy fős osztály.
Az épület egy része még a hatvanas évekből való, akkoriban négy ház között vándoroltak a diákok, a tanárok. 1985-ben épült fel az új rész, ahol már mindenki együtt tanulhat. Csak hát… sok minden, ami harminc éve létrejött, úgy is maradt. Például a “műpadló” (ahogy Katona Imre intézményvezető-helyettes említi), amin lépkedünk. Erre nem sikerült támogatást kapni. A múltnak azonban nem ez az első darabja, amit észreveszünk. Hanem a tablók. Ez a csodálatos, külön műfaj, amiről leolvasható nemcsak egy-egy ember, család, település sorsa, de egy ország történelme is.
Látjuk a nyolcvanas évek feltornyozott, tupírozott frizuráit, hihetetlen bajuszait, a kilencvenesek “modern” férfiingjeit, a kétezresekben megjelenő műkörmöket. Jovánovics, Petrovics: felfedezzük a gyakoribb családneveket. Ők talán testvérek, ő meg unokatestvér vagy nagybácsi lehet… Ő külföldre ment, neki már három gyereke van – halljuk.
Látjuk a kreatívnál kreatívabb ötleteket, amivel egyik osztály igyekezett túllicitálni a másikon. Kik a gyerekkori képeiket applikálták a tablóra, kik körben a fűbe feküdtek, kik azt találták ki, hogy szemből és profilból is fotózkodnak.
A legrégebbi képek reményteli, naiv arcú kamaszai mára negyven felé járnak, belesimultak a “halmozottan hátrányos helyzetű térség” homogén közegébe. Az igazgató úr minden tábla tetején ott feszít – évről évre picit deresebb hajjal.
Katona Imre közel négy és fél évtizede van a pedagógusi pályán, negyvennegyedik évfolyamát kezdte tavaly Egyházasharasztiban. Ahogy mesél, átviharzik a szobán utódja, Schmidt Krisztina, immár igazgatónő. Két korszak határán ülünk az eklektikus tanáriban. Van itt mindenféle bútor, függöny és dekoráció, ami az elmúlt évtizedekben összegyűlt az aranyozott-füstüveg kisasztalkától a Réka elemes szekrénysorig.
“Minden korszaknak megvoltak a maga szépségei és nehézségei – mondja az (most már) intézményvezető-helyettes. – A tanácsinak, az önkormányzatinak… a legjobb volt, amikor önállóan gazdálkodhattunk. Mert ha szegény is az ember, de előre tervezhet, akkor talpon tud maradni. Úgy sakkoztunk, hogy a villany, a víz, a szippantás, a szén meglegyen, és a konyha működjön. A 367,5 forintos fejadagból is kijöttünk, még sütöttünk is. A beszállítók megbíztak bennem, ha mondtam, hogy amint megkapom a kintlévőségeket, fizetni fogunk, akkor hoztak továbbra is mindent. Olyan nem volt, hogy hetekre leálljunk, és a gyerekek étel nélkül maradjanak. Az előfordult, hogy a tanárok csak fél fizetést kaptak, de megértették.”
Ez az utolsó iskola a környéken, ahol még szénnel fűtenek. Ilyenkor, tavasz elején már csak “úgy langyosra” – mondja a fűtő, aki portás is egy személyben. A négyből csak két kazán működik, a többi folyik. De nem ez az egyetlen, amit fel kéne újítani. “Az ablakok nyolcvanöt óta nem voltak mázolva, a villamoshálózat is elavult – sorolja az igazgató (maradnánk azért ennél a megszólításnál). – De talán a vizesblokkok vannak a legrosszabb állapotban.” Pedig pályáznak, amire csak lehet. “Mindent igyekszünk kihasználni. Így sikerült új bútorokat, függönyöket, játékokat venni, felszerelni az informatikai termet. Másra viszont sajnos már nem jutott. Kicsit mindig mostoha volt ez a suli, de azért megmaradt. Sikerült megőrizni, pedig már többször meg akarták szüntetni…”
Azt a “mást”, amire már nem jutott, személyesen is meg tudjuk szemlélni. A mosdóban lógó, leszakadt ajtókat találunk, ha még vannak, de inkább hiányoznak. A radiátornak is csak a helye látszik, csapból, vécéülőkéből egy-egy maradt, mutatóba. “Ha jön a Köjál, folyjon a víz” – mondja Imre, és a “Köjál” emlegetésére újra olyan érzésünk van, mintha nemcsak térben utaztunk volna, de időben is.
“A felső ablakokat be kellett ragasztani, hogy ne nyíljanak ki maguktól. Balkáni állapotok ezek… – mondja az igazgató. – Pedig ha a gyerek szép környezetbe jár, akkor megbecsüli. Így viszont, ha azt látja, hogy amihez hozzányúl, az leszakad… nem csoda, ha nem vigyáz rá.”
Ezek azok a dolgok, amin saját erőből nem tudnak változtatni. A pedagógiai munkában teszik mellé azt, ami tőlük telik. “Óriási dolog az, amikor az alsószentmártoni cigánygyerek eljut Pestre, a Tutankhamon-kiállításra” – hoz egy példát büszkén az igazgató.
A faliújság előtt megyünk el – minden hónapban más évfolyam készíti. Az áprilisin a kullancsveszély, a Föld Napja, József Attila jól megférnek egymás mellett. Javában zajlik a “digitális hét”, amiben minden osztály részt vesz. “Egy hős életének feldolgozása” és hasonló feladatokat kapnak a gyerekek, csupa olyat, amihez internetet kell használni. Csak hát a géppark ehhez már szegényesnek bizonyult, így a tanárok saját számítógépeiket hozták be, hogy minden terembe jusson.
A legtöbb gyerek, aki itt végez, a közeli gimnáziumba kerül, de az igazgató úr szerint talán jobb lenne, ha szakmát tanulnának, azzal könnyebben kapnának munkát. “Nagy öröm nekem, amikor azt látom, hogy egy-egy volt gyerekünk megállja a helyét az életben. Van, aki felszolgáló lett, szakács vagy hentes. Ezekkel el tudnak helyezkedni mostanában, mert amúgy elég nehéz. Régen egymást érték a buszok, szállították az embereket idénymunkára, volt állami gazdaság, baromfifeldolgozó, építőipar. A cementgyár háromezer főt foglalkoztatott, ma jó, ha háromszázat. Még esetleg a szőlészetekben lehet dolgozni. A mieink elvétve jutnak el az egyetemig, de van olyan egykori diákunk, aki óvodavezető lett, és olyan is, aki romológiát végzett. Igaz, most egy hajón pincérkedik.”
Elmenőben táncpróbába botlunk: a nyolcadikosok tanítják a kisebbeket a délutáni előadásra. “Látom, jobban megy ez nektek, mint a matek” – int feléjük Katona Imre somolyogva. Ahogy nézzük a srácokat, Schmidt Krisztina keveredik mellém. Mondom neki, remélem, nyernek a pályázaton, és fel tudják újítani a vécéket, nagyon rájuk férne. Lemondást látok az arcán. “Mi a baj?” – kérdem. “Hát hogy netes szavazás lesz. Abban nem sok esélyünk van. Tudja, itt kevés embernek van számítógépe…”
Egy idézet az igazgatói iroda falán: “Minden vereséged ellenére, minden rosszindulat ellenére, minden kudarcod és a sátán minden diadaltánca ellenére ne maradj a földön elterülve, kapaszkodj meg a rögben, a szalmaszálban, mert a göröngy és a rád dobott kő is jó kapaszkodó” – Petőczi Éva.
A fent látott iskola is részt vesz a Domestos mosdófelújítási programjában, ha szeretnéd, hogy Egyházasharaszti nyerjen, kattints és szavazz!