Ötéves korom óta ismerem Zozót. A nagymamám nővére, Zsuzsa néni (Vekerdy Zsuzsanna logopédus, gyógypedagógus) tanította őt írni és olvasni, ugyanúgy, ahogy engem is. Rengeteg türelemmel és az életből hozott gyakorlati példákkal tanulta meg Zozó mindazt, ami másoknak könnyű feladat. Az óra leolvasásával például úgy ismerkedett meg, hogy először egy almát vágtak négy részre, azon tanulta meg a negyedeket, ezt követően az óra számlapján. Zozó, teljes nevén Pölös Zoltán Down-szindrómával született. Apja Pölös Endre, anyja Tildy Katalin, mindketten grafikusművészek. Örökölt tehetsége és a természet iránti szeretete nagyapjától, Dr. Tildy Zoltántól ered, és az ő odaadó foglalkozása során tiszta, igaz fotóművészetté érett az évek során. A fényképezés közös érdeklődés mindkettőnk életében, ami az évek során hivatássá vált, és amiről szívesen beszélgetünk. Egy napsütéses délelőtt közös fotózásra indultunk Szegeden, én Zozót fotóztam, ő pedig a parkot.
A másnak fel sem tűnő apró részleteket veszi észre Zozó: leveleket, virágokat, ágakat és terméseket, a rajtuk játszó fényeket. Nemcsak felfigyel rájuk, a természetre nyitott lélekkel képet készít róluk.
Nem kapkodja el a fotózást, miután meglát valamit, tanulmányozza, hosszú ideig komponál. A fényképezés olyan műfaj, amihez a látásmód megléte elengedhetetlen, úgy is mondhatnánk, Zozónak “jó szeme van”.
A fényképezőgépe profi eszköz – digitális, tükörreflexes gép, napellenző, zoom-objektív támogatják a technikailag megalapozott, jó felvétel elkészítésében. Számítógépes szerkesztést, képkivágásokat nem alkalmaz fotóin, azok a teljes képkockát mutatják. Még a filmes diapozitívok készítésénél szokta meg a szigorú és végleges komponálást.
Marus, akivel a parkban futottunk össze, és akivel pillanatokon belül összebarátkozik, emlékezetből idézi “A titkos kert” című kiállítást, ahol elsőként mutatták be fényképeit nyilvánosság előtt 1999-ben. Az azóta elmúlt években tizenhárom egyéni kiállítása volt.
Ezen a hóbogyó termésen a természet kiteljesedésének téli változatát látjuk. Zozó képein a rügyek, a virágok, a bogyók pontosan úgy vannak, ahogy ő meglátja fényképezőgépe keresőjében. Ez azt is jelenti, hogy sosem szakít le, vagy öl meg egyetlen növényt sem a felvétel kedvéért.
Zozó a virágzó árvácskák láttán azonnal a közelükbe telepedik, átszellemülten, hosszú percekig elmerül a látványban. Olyan az egész, mintha minden másról megfeledkezne.
Alkotói megközelítésén érezni lehet a tiszta közvetítői szándékot. Képeiből sugárzik az alkotásra szánt nyugodt idő, az őszinte érdeklődés és legfőképp az életöröm. Ezért szeretetre méltóak fotói.
Fotós sétánk vége felé arra kérem őt, nézzen rám, amíg pár képet készítek az arcáról. Nem jön zavarba, kis biztatásra nevetni kezd, az egész sorozaton keresztül a kedvemért mosolyog – érti a tréfát. Zozó nemcsak a természettel él harmóniában, de önmagával is, nem tartja fontosnak, hogy ő nem “szép”, az életet derűsen és önbizalommal éli meg.
Számára a szeretetteljes kapcsolatok a legfontosabbak. Akkor a legboldogabb, ha adhat: segítséget, ajándékot, a képeit, szeretetet. Az őt körülvevő szerető környezet is eredményezte, hogy a fiú személyiségében a jó virágzott ki.
Az utóbbi 5-6 évben a növények mellett a madarakat is fényképezi. Otthonában saját kiállítása van, ahol folyamatosan cserélődnek a falra akasztott képek, hogy frissüljön a tárlat. Legutóbbi összefoglaló nagyszabású kiállítása 2013-ban a Szegedi Tudományegyetemen volt. Képei nagy tetszést arattak mind a nagyközönség, mind a szakma körében.
Zozónak az elmúlt kilenc évben tizenegyféle természetfotós naptára jelent meg, összesen több mint 6000 példányban. Akivel közeli kapcsolatot ápol, annak személyesen viszi el a naptárat, decemberben Mikulásként kedves tanárát, Zsuzsa nénit látogatta meg.
Nagyapja a 20. századi természetfotózás és természetvédelem jelentős képviselője, elsőként fedezte fel unokája különleges képességét, és egészen kicsi korától kezdve tanította “látni”. Zozó mostani naptára az idén száz éve született nagyapa emlékére készült, címe: Természetfényképezés fényben és árnyékban.
“Neked szép?” – kérdezi mikor kezembe veszem saját példányomat. “Gyönyörű, nekem nagyon tetszik” – válaszolom. “Akkor jó” – nyugtázza, és udvariasan meghív, hogy nézzen meg a legújabb képeit. Munkáira nagyon büszke. A meghívást nem tudom visszautasítani.