Szarka Vera néninek rengeteg tanítványa is van, akiket főként a házában fogad. Húsvét előtt tojásokat festenek nála az asszonyok, és ő minden tudását megosztja velük, de tudja, fokozatosan lehet csak minden fortélyt elsajátítani.
A felvétel a Kalocsai Viski Károly Múzeum állandó kalocsai tárlatán készült
A ma már hagyományosnak mondható, de a megjelenése idejében újkalocsainak számító népművészet gazdag virágornamentikát jelent, színes, íves virágokat, növények kavalkádját. Néhány évvel ezelőtt volt egy hirtelen felfutó népszerűsége, amikor az értékes kalocsai porcelánok, viseletek mellett mindenféle hétköznapi öltözeten jelentek meg ezek a minták, tornacipőn, farmernadrágon, sőt telefontokon, de még autókra is festették az ipari népművészek munkáiról másolt kalocsai és kamukalocsai “díszítést”. Ez a hirtelen felfutó népszerűség nagy port kavart, sokaknak ízléstelennek, hagyományokba gázolónak hatott.
Kevésbé ismert, hogy a cifra virágoknak a megjelenése is a kalocsai népművészet fejlődéstörténetének egyik fejezete Király Ilus kalocsai hímző- és íróasszony nevéhez fűződik. A kalocsai népművészet a második világháború után újra fellendülő korszakában Király Ilus tevékenysége alatt vált világhírűvé, aki a magyar mezőről hozta a minták közé a pipacsot, ibolyát, margitvirágot, szegfűt, árvácskát, csillagvirágokat, gabonát és a paprikát. Önéletrajzában leírja, hogy lánya azzal álmodott, hogy színes rózsákat varrtak fehér helyett. Az ötletet hamar meg is valósították, sikerrel. A megújítót érték súlyos kritikák is, mondván, az újkalocsai nem az ókalocsai művészet folytatása, és elrontják a tobzódó, harsogó színek a népművészet eredeti jellegét, ő azonban találóan válaszolt ezekre. 1953-ban a népművészet mestere kitüntetést kapta meg, megújítóként tartják számon. Az általa képviselt vonalat viszi tovább Romsics Lászlóné Szarka Vera, akit számos elismerés mellett Király Ilus-díjjal jutalmaztak művészetért.
A felvételen bal oldalon Vera néni tanítványának festése, a jobb oldalon Vera nénié
Mindig azt mondják tanítványai, hogy nem tudnak olyan gyönyörű tojásokat festeni mint a mester. Hiába, ő már hatvan éve fogja az ecsetet. Kislány korában tízévesen kezdett rajzolni, tizennyolc éves volt, amikor beiratkozott a Népművészeti és Háziipari Szövetkezetbe. Azt mondja, nem iskola volt ez, hanem munkahely, az élet iskolája.
A kézügyességet, akiben nincs, az nem nagyon tanulja meg, a népművészetre azért egy kicsit születni kell.
Éppen húsvétra készülnek tanítványaival, minden kész tojásnak van már gazdája. Tyúktojást, libatojást, kacsatojást festenek egy asztalt körülülve hárman a homokmégyi házban.
Délelőtt fejezett be egy kézzel hímzett abroszt. Tervezésnél először készít egy “piszkozatot” papírra, és a virágokat írja át tintával a fehér vászonra. Ahogyan rakja fel a virágmintákat Vera néni a terítőre, a színeket is rakja vele együtt, különben a varró nem tudná, hogy minek milyen színe lesz. Így kerül sárga bimbó, kék búzavirág, rózsaszín virág és lila folyondár az anyagra.
Vera néninek virágokkal van kifestve a háza fala is belülről. Azt mondja, a rózsák többnyire fantáziavirágok, a többi virág mind olyan, ami nyílik a magyar földön. Az egyik rózsát tortás Giza néni úgy hívta, papuluska. Ezt a rózsát hiába próbálta bárki leutánozni, nem tudta, egyedül Giza néni tudta jól lefesteni, akinek jó szokása volt diótortát sütni, innen kapta a nevét a parasztasszony. Régen ugyanis nem voltak népművészek, vagyis voltak, de nem volt kitüntetett jelentősége ennek a titulusnak.
Vera néni szerint a pingálás alapja az írás. Először virágot kell tudnia írni annak, aki festeni is szeretne, az írás pedig nem más mint a rajzolás. A ruhát írni kell és kivarrni, a pingálás, ami ecsettel a virágformák kialakítását jelenti, a falra és a tojásra így kerül. A mai húsvéti tojásokat hagymahéj és mindenféle növényi festék helyett akrilfestékkel festik, vékony ecsetekkel.
A virágok mellett a paprika motívum is megjelent a díszítésben idővel, az ipar megjelenése hozta, de Vera néni csak külön kérésre írja, ha kérik, szőlőt, liliomot, keresztet pedig csak az egyházi lobogókba.
Színek a kalocsai népművészetben
Régen szinte mindent le tudtak olvasni a viselőjéről az öltözete alapján, ahol a színek viselete is életkorhoz kötött volt. Fiatal lányok hordták a legtarkább ruhákat, ám az életkor előrehaladtával a színek intenzitása visszafogottabb lett. “Régen ha valakinek gyereke született, az a cifra ruhát, színes főkötőt többet már nem húzta fel” – meséli a szabályokat Vera néni. Gyöngyökkel díszített, gólyafészeknek nevezett színes fejdísz kerül elő, ezeket is hajadon lányok, fiatal asszonyok hordták.
30-40 év fölött a nők a citromsárga, rózsaszín és a piros színektől váltak meg, ruhájukon a kék és a lila virágok árnyalatai lehettek csak. Lila és zöld árnyalatú virágos tojásokra mutat, azok is szomorú színűek, idősebb asszonyok viseletei voltak ilyenek. A még idősebb asszonyok ruhái pedig már egészen nélkülözték a színeket, fehér vagy fekete ruhákban jártak-keltek.
“Régen ha kiment az utcára, a viseletéről meg lehetett mondani, hogy körülbelül milyen idős, melyik faluból jött, van-e gyermeke” – foglalja össze Vera néni. Akkoriban mindenki a saját, vagy legfeljebb a szomszéd falujába ment férjhez. “Jobb világ volt akkor, az én koromban csak a környező szállásokkal házasodtak össze. Például itt van Miske. Oda nem mentünk férjhez, mert az tót falu volt, és onnan sem jöttek ide. Egyetlenegy miskei vő volt a faluban, nem engedtek minket hozzájuk menni a szülők, mert az másik nép, más szokások. Drágszél közelebb van, onnan már jártak ide legények, lányok is. Homokmégyi rokonság Csertőn és Szatmáron volt még” – meséli.
Korai kalocsai kék és bordó színpárosítással festett libatojások
Tanítványa felidézi, milyen szólásmondás volt régen a házasságról: “Kalocsa és Szakmár között van a vasúti átjáró, mindig azt mondták, jaj kislányom, csak vasúton túlra ne menjél.” A szülők véleménye többet számított mint most, de kivételek mindig is voltak – mesélik az asszonyok.
Akkoriban a ruhák is nagyon drágák voltak, főleg az esküvő táján, amikor egy fiatal lány száz rend ruhával ment férjhez. Egy selyemkendő került egy tehén árába, szegény leánynak selyemkendője csak akkor volt, ha örökölt valakitől. “A férjhez adott leány száz rend ruhájában benne volt a hétköznapos, a nagy ünneplős, a kis ünneplős, a templomba menős, a valahova menős. Akkor, ha a templomból jöttünk ki, az öreg nénik mind ott álltak a bejáratnál, mert nézték, hogy a nagy lányokon milyen ruhák vannak, melyik a picösebb. Mindennek passzolnia kellett, a pántlikának a fején, a papucsnak a lábán, az volt a szép lány.”
A száz rend ruha kitartott a nők élete végéig, ahogy változott a testük, méreteik is, kibontották a szoknyák derekát, lejjebb varrták őket, hogy passzoljon viselőjükre. Kalocsán a szüreti bálokon, paprikanapokon most is látni szép lányokat, amikor felöltöznek népviseletbe tetőtől talpig. Egy teljes viselet előállítása nagyon idő- és anyagigényes, így az ára is igen borsos.
A színek elnevezése érdekes, mert az alapszíneket is megkülönböztetik, így pántlikapirosnak hívják a kalocsai színminta szerint a pirosat, és lángszínnek az egyik sárgát. Vera néni az írott kendőkhöz, ruhákhoz kalocsai színmintát is mellékel, hogy aki varrja, tudja, mivel töltse ki a kontúrokat. A tojások jellegükben a régi kalocsai színminta világát őrzik, így van piros-kék, cifra, és szomorú is. A minták kialakítása kicsit spontánabb folyamat, a tojást kézbe forgatva látszik, hogy a szirmok, levelek hova kívánkoznak. Cifrázzák a virágokat, pöttyöket tesznek rá az ecset másik végével.
Vera néni tud kézzel és géppel is hímezni, és pingálni is szokott. Családjának is ő készíti a ruhákat. Munkái szerte a világon eljutottak a nagyközönség elé, Japánban egy nagyszabású kiállításon egy teljes szobában állították ki pingálásait. Régen, amikor még anyukájával készültek a húsvétra, kantáros tojásokat csináltak. Ma már Vera néni unokáinak nincsen idejük arra, hogy pingáljanak, írjanak vele, nagyvárosokban járnak egyetemre, de a nagymama nem búsul emiatt. Jönnek hozzá tanulók, akik kézről kézre adják a kilincset otthonában, velük tölti ideje nagy részét.
Mire a húsvét eljön, addigra ő már nagyon megunja a tojásokat, amiket festés után tovább is ad. Mire a locsolók jönnek, egy kosárnyi van, abból választhatnak. A népművészetről azt vallja Vera néni:
Aki nincsen benne, az vet neki nagy feneket, mi, akik benne vagyunk, egyszerűen ezt tartjuk természetesnek.
