Nézd az oldalakat! Sarokban találkoznak az élek. Ezt csak kézzel lehet így, tökéletesre polírozni. Szerszám ide nem fér be. Ezt úgy hívják, anglage.
A tizenkettedik kerületben ülünk, Becsei Áron órakészítő mutatja a szabad szemmel alig látható részletekkel kidolgozott, pár milliméteres időmérő-alkatrészeit. Szabályosan sajog a szív, hogy ezeket a kis műalkotásokat soha senki nem látja majd, hiszen belekerülnek az órába, egyedül a tervező-készítő és a megrendelő tudja, hogy mind a három-négyszáz alkatrész művészi igénnyel csiszolt, polírozott, gyöngyözött és csíkozott. Ez persze elég. Sőt ez a lényeg.
Becsei Áron órákat készít.
Leírva ez a mondat nevetségesen rövid és egyszerű. Fussunk hát neki még egyszer.
Becsei Áron időmérő szerkezeteket készít. Egyedül, a saját kezével, a legkisebb alkatrészre is megszállottan ügyelve. Évente két-három óra kerül ki a keze alól, de van, hogy csak egy. Nem híres, “csak” elismert. Nincs két egyforma darabja. A legolcsóbb órája ötvenezer euróba kerül, az forintban bő tizenötmillió, felső határ nincs.
Ez már közelít.
Úgy tűnhet, mintha az urizáló, hedonista elit viselt dolgaiba szeretném beavatni az olvasót, de erről szó sincs: Becsei Áron a leghalkabb, legszerényebb ember, akivel valaha beszéltem, a műhely az ő otthona, naponta nyolc-tíz, határidő előtt tizennégy órát görnyed a gépek és a mikroszkóp fölött. Az őt övező szűkkörű, de annál nagyobb nemzetközi felhajtás kevéssé érdekli.
Szerénység ide vagy oda, a Becsei-órák a luxus magyar aggyal nehezen felfogható szintjét képviselik. Ami nem csupán pénz kérdése (tudjuk, vannak sokan idehaza is, akiknek futná rá), hanem az igényességé és az odaadásé is.
“Lassan tizenöt éve csinálom. Hogy hány eladott óránál tartok? Legfeljebb húsz, nem is tudom.” Számolni ugye akkor nehéz, ha az ember nagyon gyorsan vagy nagyon lassan dolgozik. Az viszont biztos:
Magyar megrendelő még nem volt, és nincs is a láthatáron.
“Nincs kultúrája itthon az órakészítésnek, azt se nagyon tudják, mi az. Az emberek előbb nézik meg a márkát, mint magát a szerkezetet, a nevet veszik meg, nem magát az órát.” Azok a márkák, amikről a luxus jut az ember eszébe – Breitling, Cartier, Rolex – Áron szerint “tisztességes, középkategóriás szerkezetek, nincs velük baj”.
Nemcsak magyar vásárló, de magyar vetélytárs sincs. “A fiatalok lelkesek, az órakészítő tanfolyamok telt házasak, sokan keresnek, hogy segítsek nekik az iskolán túl is, mert ők is ezzel szeretnének foglalkozni, ám egyelőre nincs rivális.”
Nem csoda.
“Ez nem egy startup!” – így Eszter, a feleség-menedzser, aki “csinál mindent, amit Áron nem szeret”. “A garázsból egy-két év alatt milliomosnak lenni, az menő. Ám amibe sok időt, energiát, lemondást kell fektetni, úgy, hogy talán majd egyszer lesz belőle valami, az nem menő. Nincs fiatal, aki vállalná. Képzés, autodidakta próbálkozás, lassú munka, a gépek felét megvenni, a másik felét kitalálni, megtervezni, legyártani, felfedezni az eszközöket, a csiszolópapírokat, sőt a tisztítást, hiszen ha beüt egy karc, a munka fele oda.”
Kérdem Áront, mégis hány szakma van a kezében, mosolyog: “Múltkor megpróbáltuk összeszámolni, de feladtuk.”
Nemrég egy üzleti találkozón elmesélte, mivel foglalkoznak, hogy néz ki egy napjuk, mire valaki azt mondta:
De hát várjál, akkor ti nagyon sokat dolgoztok! Fú, ez nem jó!
Pedig jó. Mindennek ellenére.
“A nagyapám Délvidékről érkezett Pestre, hamar híre ment, hozzá hordták javítani azokat az órákat, amiket más nem vállalt. Két fia született, mindkettő órás lett. Természetesnek tűnt, hogy én is ezt a szakmát választom, de inkább a számítástechnika érdekelt, meg a mechanizmus, a tervezés. Azért csak elvégeztem egy órásképzést, de végül gépészmérnökire mentem.”
Közben be-benézegetett édesapja műhelyébe, aki, ha már ott volt, mutatott pár fogást. Áront a kihívás kezdte érdekelni: restaurált, majd nekiállt készíteni a saját óráját. Ott ragadt.
Az iskola után állt össze, hogy minden, amit addig csinált, az órakészítésről szólt. Ez idő tájt hallottak – akkor már a karriert finoman egyengető Eszterrel – az elit órakészítőket tömörítő svájci AHCI-ről. Álljon itt a szervezet teljes neve, annyira szép:
Académie Horlogère des Créateurs Indépendants.
Ide tényleg csak az kerülhet be, aki a legtöbb alkatrészt maga készíti, és a saját kezével is szereli össze az időmérőit. Harminchat tagja van, Áron az egyetlen magyar. “Annak idején az szervezet osztrák elnökével találkoztunk, mutattunk neki pár dolgot.” Például Áron első óráját, az azóta a világot körbejárt, naptárral, hőmérővel, holdfázismutatóval és világórával felszerelt Tourbillon No. 1-et.
Az AHCI tárt karokkal várta.
Közben megszületett a márkanév: Bexei. Vagyis nem megszületett, hanem szembe jött: az angol nyelvű közegben így ejtették ki a nevét. Jól hangzik és logóként is működik, “olyan, mint egy oldalra fektetett homokóra, de nem baj, ha nem veszed észre”. Az X-et következetesen a koronába vésik, hacsak a megrendelő másként nem kéri.
Utóbbiak a világ minden tájáról, főleg Nyugat-Európából és a Távol-Keletről érkeznek. “Ott működnek olyan óragyűjtő csoportok, ahol a tagok kifinomultan, a művészet oldaláról fogják meg a témát, műalkotásként tekintenek az óráikra, melyek mellesleg az időt is mutatják. Összegyűlnek, mutogatják, csodálkoznak, örülnek” – meséli Eszter. Inkább geek hobbi ez, mint státusszimbólum-villantó felvágás. “Az egyikük most ír könyvet erről a világról és persze a saját óráiról. Kérdezte, megemlítheti-e Áront.”
Becseiék még soha egy forintot (eurót, dollárt, yent) sem költöttek reklámra. Nincs szükség rá, mondják. Elég, ha megmutatják magukat a nagyobb kiállításokon: Áron szerkezetei és a már említett tökéletesre formált és polírozott és finishinggel ellátott alkatrészek magukért beszélnek.
Hogy mi az a finishing? A fém művészi megmunkálása különböző technikákkal. A legelterjedtebb a már említett anglage (élletörés), a genfi csíkozás (nagyon vékony, az egész felületen végigfutó, párhuzamos vájatok, mondanom sem kell: polírozva) és a perlage, azaz a gyöngyözés: leheletfinom, körkörös, egymást átfedő csiszolás.
A lényeg: aki a világ legjobb időmérőjét szeretné hordani, előbb-utóbb megtalálja Becseit, és ha igazán szeretné azt az órát, megtervezik együtt, értsd, lebeszéltetik magukat az őrült ötleteikről, és hagyják, érvényesülni Áron minimalizmusát, eljutnak a végső látványtervig, leteszik az előleget, majd várnak, akár egy teljes éven át.
Áron eddig szigorúan egyedül dolgozott, de most nincs mese, “nem vár mindenki másfél évet egy órára”, fel kellett venni két munkatársat szigorúan megszabott feladatkörökre, minden kreatív döntés és a munka teljes “kézműves” része továbbra is Ároné. Így eztán akár évi öt-tíz óra is készülhet, továbbra is mind egyedi és kidolgozott.
Arra a kérdésre, hogy miért vannak még Magyarországon, összenéznek.
“Most már itt vannak a beosztottaink, felelősek vagyunk értük is, termelni kell… Nem arról van szó, hogy ne tudnánk összepakolni bármikor gépestül-műhelyestül – így Eszter. – Nem is tudom. Szeretünk itt élni. Ezért vagyunk itt. Szerelemből.”