Megszámolni sem tudom, hányszor repültem már életemben, de se a szervezetem, se az elmém nem tud megbarátkozni a gondolattal, hogy több ezer méter magason egy bádogdobozban adja meg magát a sorsnak. Émelygés, szédülés, fejfájás, fülsípolás, verejtékezés nélkül számomra nem létezik repülőút. Ez az oka annak, hogy amikor egy új országba érkezem, mindig adok magamnak egy kis időt a reptéren, hogy megnyugodjak, és kiheverjem a levegőben töltött órákat. Lekuporodom az első padra, lélegzem és csak mozizom: nézem az utazókat, akik felhizlalt csomagokkal szaladgálnak, búcsúznak, várnak, megérkeznek, és nézem a helyieket is, akik mozgásban tartják a reptér mókuskerekét. Szertartássá vált nálam a reptéri bámészkodás, ami egy nagyon erős első benyomás is egyben: mindig megjósolja, milyen a hely, ahova megérkezem. Tel-Aviv esetében sem volt ez másképp, bár a repülőjegyet hirtelen felindulásból vásároltam, és egyáltalán nem számoltam azzal, hogy az egyik legfontosabb ünnepen, jom kippurkor érkezem, mégis minden porcikám egy megfoghatatlan jó érzéstől remegett.
Sokan mondták már, hogy sehol a földön nem vibrál úgy az élet, mint itt, de igazán soha nem értettem, mire gondolnak; aztán betettem a lábam a városba, és már az első tizenöt méter után megcsókolt az érzés. Pontosan tudtam, ez az a város, ahol nem elsősorban a látvány csavarja majd el a fejem, sokkal inkább az emberek.
Az utcák képe és ritmusa, ételeik íze és színe, az emberek hangja, kisugárzása és életigenlése azonnal megérintett, és már az első nap után éreztem, maradnék még néhány napot, hetet – de az se lenne baj, ha évekre itt ragadhatnék. Az első izraeli reggelim után különösen erősen dolgozott bennem ez a gondolat, minden túlzás nélkül mondom, a helyi ételek hatására naponta többször is megjártam a mennyországot.
Miközben sabihhal, tabuléval és tahinivel tömtem magam, újdonsült izraeli ismerősöm sokat mesélt az országról, vallásról, az emberekről. Tel-Aviv egy pörgő, folyamatosan változó, liberális és toleráns város, ami megannyi náció olvasztótégelye. Az utcán egymás mellett sétál a háromgyermekes családapa, a szerelmes leszbikus, a vágott szemű dadus, a vallásos zsidó, az afrikai menekült, a hipszter művész, a sokdiplomás informatikus, az arab diák, a vegán aktivista, a kisportolt testű távfutó és az átszellemült jógi, akik az utcákon, kávézókban, parkokban, a strandokon, a kikötőkben, biciklin és gördeszkán kergetik a boldogságot.
Mivel korábban nem jártam az országban, mindössze annyi tudásom volt Izraelről, amit a könyvekből és a sajtóból szereztem, de egy kiadós beszélgetés egy izraelivel minden prekoncepciót átír. Megtudom, Tel-Avivban az emberek egy buborékban élnek, az intifáda, miniszterelnökük 1995-ös meggyilkolása, a számtalan terrorcselekmény és bombázás hatására az izraeli ember megtanult élni – úgy élni, mintha nem lenne holnap.
De a tel-avivi ember kommunikálni is nagyon tud, közvetlen, segítőkész, humoros, türelmetlen és irigylésre méltóan öntudatos. Mindegy, hogy egy hatvanéves nagymamával beszélgetek, vagy egy hatévessel van dolgom, határozottságukból elfogadnék egy csipetnyit, ahogy abból az életszeretetből is, amit a magyar ember lelkének újra kell tanulnia.
Jaffában, az ókori kikötővárosban azt is megtapasztalom, hogyan élnek békében a zsidók és az arabok – mintha a két nép között nem is létezne semmiféle konfliktus.
Elég végigsétálni a tengerparton, hogy lássam: ebben az országban a család mennyire fontos, sehol ennyi babakocsis, újszülöttjét ringató, homokozó, totyogóját járni tanító édesapát még nem láttam, és sehol ennyi jókedvű édesanyát.
Tel-Avivban nincs varázslat, mégis felér egy színes kifestővel, ahol az újonnan felhúzott szuperszálloda mellett ott álldogál a romos, graffitikkel tarkított házikó, amit aztán egy újabb csinos kirakat követ. Miközben az építkezések gőzerővel zajlanak, épülnek az újabbnál újabb emeletek, hajléktalan ember kuporog egy fa tövében, középkorú nő hegedül pár sékelért, biztonsági őrök ácsorognak minden második bejáratnál, és hosszú sorok várnak a falafelre.
Háromnapos miniutazásom egyik legizgalmasabb része a jom kippur, vagyis az engesztelés napja volt, amikor az egész városban megáll az élet, az autók eltűnnek az utakról, az emberek 25 órán át nem isznak, nem esznek, nem használnak elektromos kütyüket, nem mosakodnak, nem szeretkeznek, minden bezár, egy árva kávét nem lehet kapni. A kihalt város élménye egészen leírhatatlan – pláne azok után, hogy előző nap még azt próbáltam ellesni, hogyan tudok úgy tolakodni, mint a helyiek.
Bármerre megy az ember, számtalan apró részleten akad meg a szeme: az utcákon hatalmas műanyagpalack-gyűjtő konténerek állnak, a tengerparton pedig fel-felbukkan egy mobil könyvtár. Egészen varázslatos a sok toldozott-foltozott ház, az utcafronton sorakozó kopott bútorok, a foghíjas zsalugáterek, és a mindent behálózó vezetéktenger.
Bár a látvány gyakran nem indokolta, még soha sehol nem éreztem magam annyira biztonságban, mint Tel-Avivban. Persze, ennek ára a kellemetlen reptéri biztonsági ellenőrzés, a plázákban, szórakozóhelyeken a motozás, mégis, soha nem hittem volna, hogy ennyire felemelő érzés lehet a biztonság.
A városban megelevenedik a történelem, számtalan falfirka, műalkotás, plakát és utcatábla őrzi a múltat.
Tel-Avivban rengeteg a látnivaló, és mivel nem akartam lemaradni semmiről, kerékpárt béreltem, letöltöttem egy városnéző applikációt, és napi hat órán át tekertem, hogy minden beleférjen a három napba. Persze nem fért, ez a kis idő mindössze arra volt elég, hogy végigegyek néhány étlapot, megismerjek néhány helyi lakost, a tengerparton pityeregjek a látványtól, elvesszek a piacokon, bejárjam Jaffát – és megtervezzem, mikor jövök legközelebb.
