Amikor kérdezik, mi a legkedvesebb helyem, azt szoktam válaszolni, hogy természetes élőhelyeim azok a hegységek, ahol az erdő az úr. Már gyerekként szoros kötődést éreztem a hatalmas, legyőzhetetlen hegyekhez és a gyógyító, bölcs fákhoz. Vonzalmam felnőttként nemhogy nem múlt el, de ahogy idősödöm, úgy erősödik. Az okát persze nem tudom, de beérem annyival, hogy megyek arra, amerre a szívem húz. Legutóbb újra vissza a Bükkbe.
Szilvásvárad, azon belül is a Szalajka-völgy jól ismert célállmás, amit legtöbben csak jó időben keresnek fel, amikor tombol a zöld, élettől pulzál a természet, és kifestőbe illik minden apró részlet. Nem úgy télen. A köd, a pára, a hideg, a csend, a meztelen fák, a rozsdás avar látványa alig vonz pár embert – és talán ez is az oka annak, hogy itt lenni olyan, mint egy minizarándoklat.
Amikor megtettem az első ötszáz métert, kicsit megijesztett a felismerés, hogy a parkolóőrön kívül egy árva lélek sincs a közelben, a völgy azonban olyan erősen hívott, hogy eszembe sem jutott visszafordulni.
Amikor már a hátam mögött is fák voltak, azon kaptam magam, hogy izgatott vagyok: bár egyedül voltam az erődben, megmagyarázhatatlan biztonságérzet kerített hatalmába. A természet finoman belém karolt, én pedig engedtem a téli varázslatnak.
Ahogy haladtam előre, eszembe jutott, hogy 40 ezer évvel ezelőtt már jártak itt emberek, nemcsak paleolit, de szkíta és kelta leletek is bizonyítják létezésüket. Aztán gondolatban ugrottam pár ezer évet, 1300-ban már írásos emlékek Wárad néven említik Szilvásváradot, de a krónikák Nagy Lajosról is említést tesznek, aki hozzám hasonlóan szeretett itt lenni.
A 800 hektáros Szalajka-völgy nemcsak látványa miatt vonzotta az embereket, hatalmas faállománya sokak számára jelentette a megélhetést, amit később a cserépgyártás és vasércfeldolgozás egészített ki. Eredetileg a kisvasutat is a kitermelés miatt építették, és csak később, az 1900-as évek elején tértek át a személyszállításra. A leírásokból megtudom, Szilvásvárad a 19. században a szalalkáli (hamuzsír) égetése után kapta a nevét, ami akkoriban egy másik fő megélhetési forrása volt a helyieknek.
A Szalajka-völgy nemcsak a fái és ércei miatt gazdag terület, de a Szalajka-patakban őshonos sebes pisztráng miatt is, aminek húsa az egyik legízletesebb. Nem véletlen, hogy helyi specialitás a füstölt, sült pisztráng, és a völgyben megannyi tó található, ahol a legnagyobb éttermek étlapjára kerülő szilvásváradi pisztrángot tenyésztik.
Bár a völgy javát tölgyesek és bükkösök teszik ki, két egyforma fát nem lát az ember, ha alaposabban szemügyre vesszük őket, izgalmas formákat, „arcokat” vehetünk észre, de találunk szerelmes, egymást védelmező, méltóságteljesen meghajló, önmagát megadó, derékba tört, a földből kifordult példányokat is.
Szilvásvárad határában két tanösvény indul a Bükk-hegységbe. A Szalajka-völgyet 2,6 kilométeres sétaúton lehet bebarangolni, hogy a túra során földtani, víztani, botanikai és tájképi értékekkel találkozhatnak a kirándulók. A másik, 2,1 kilométer hosszú természetismereti gyalogút a Kalapat-parkolóig vezet. Onnan egy rövid séta megtétele után a Millenniumi kilátótoronyhoz juthatnak el a túrázók.
A gyermekek erdei iskolában, játékos formában ismerkedhetnek meg a völgy történetével és élővilágával.
A 7 méter hosszú, tizennyolc lépcsős mésztufagát, avagy a Fátyol-vízesés a völgy egyik legszebb természeti képződménye, ami így télen gyászos színekben ugyan, de mégis pompázik.
És miközben az ember völgy kincseivel ismerkedik, lelke is elcsendesedik, idegszálai kisimulnak, bú helyett oxigénnel töltődik, és tetőtől-talpig elborítja a hála, hogy egy ilyen csoda részese lehet.