Mitől lesz egy fotós profi? Egyáltalán: mit jelent az, hogy profi? (Ha már itt tartunk: mit jelent az, hogy fotós?) Látszólag egyértelmű a válasz: az a profi fotós, aki ezt tanulta, ebből él és ennek megfelelően magas színvonalon műveli a szakmát. A helyzet azonban az, hogy mi, akik előszeretettel tartjuk magunkat profi fotósnak, évek óta küzdünk azzal, hogy nem tudjuk a választ a fenti kérdésekre; illetve egyre gyanúsabb, hogy nincs is válasz.
Ezt tanultuk? 2020 van, a YouTube és a végtelen számban (és minőségben) elérhető online kurzusok korában nincs tudás, amit ne szerezhetne meg bárki iskola nélkül, ingyen vagy nagyon olcsón. Ebből élünk? Bár így lenne. Magas színvonalon műveljük? Talán igen, de tegyük szívünkre a kezünket: hányszor irigykedtünk már titokban a fiatal, a saját stílusukat még csak keresgélő amatőrökre, akik lelkesen és friss szemmel jobban megragadtak egy témát, mint amilyen jót mi kinézünk magunkból? Szerencsére egy kapaszkodónk azért mindig maradt:
A profi fotósnak profi gépe van.
Sosem tagadtam, hogy az utóbbi években megjelent, csúcskategóriás okostelefonok kamerái és fotós üzemmódjai lenyűgözőek, de mindezt abban a megnyugtató tudatban nyugtáztam, hogy van, amit mobillal képtelenség megoldani, egy nagy szenzoros, cserélhető objektíves géppel pedig gyerekjáték. Tévedtem.
Fotó: Neményi Márton
Profi fotósként egy hete nyúzom a Huawei P40 Pro készülékét, és az a helyzet, hogy kénytelen vagyok átértékelni ezt az utolsó érvemet is. Ez a készülék fényképezőgépként (is) szinte tökéletes ugyan – persze ebbe nem nyugodtam bele egykönnyen. Rögtön az elején elvittem tehát egy kihívásra, amit még soha egy telefon sem teljesített:
Éjszakai képek állvány nélkül Budapest legsötétebb környékén.
A P40 Pro egyik erőssége az éjszakai mód, amellyel a gyártó ígérete szerint kézben tartva készíthetünk éles, zajmentes, jól exponált fotót mostoha fényviszonyok közepette is. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen? A válaszért sötétedés után a nyakamba vettem a Gellért-hegyet (vagyis a hegy vett a nyakába engem) a zsebemben a Huawei csúcskészülékével, szigorúan állvány és bármilyen saját fényforrás nélkül. Azért választottam a fürdőtől a Citadelláig kanyargó utcákat, mert a közvilágítást errefelé finoman szólva szabadon értelmezik, a meglévő fényforrásokat is takarja a lombkorona, a telefonnak tehát minden technológiai trükkjére és mesterséges intelligenciájára szükség volt, hogy megoldja a feladatot.
Lelövöm a poént: megoldotta. Két óra elteltével 20 képpel a zsebemben ereszkedtem le a hegyről, úgy, hogy ebből 15-tel elégedett voltam. Egy „igazi”, nagy gép sem produkált volna ennél szebb eredményt.
Fotó: Neményi Márton
Amikor az ember kevés fényben fotózik, választania kell: vagy nagy érzékenység (azaz magas ISO-érték, amellyel a képet élvezhetetlenné tévő zajszintet kockáztatja), vagy hosszú záridő (amelyhez állvány kell, és az exponálás közben mozgó tárgyak így is elmosódnak), vagy, ha elbírja a lencse, nagyon tág rekesz (amely csak nagyon kis mélységben biztosítja az élességet, az előtér és a háttér életlen lesz). Vagy, szokás szerint: kompromisszum ebben a háromszögben.
Az első (és rögtön a legnagyobb) élményem a P40 Próval kapcsolatban az volt, hogy nem kellett matekoznom, a beállításokon gondolkodnom, kísérleteznem és a képeket visszanézve a fejemet vakarnom, hogy mit ronthattam el, elég volt a kompozícióra figyelnem, ez pedig hatalmas szabadságot adott. Az éjszakai fotózás ezzel a mobillal pofonegyszerű, legalábbis külső szemlélőként – a készülék belsejében alighanem felfoghatatlanul bonyolult folyamatok játszódnak. Miután megmérte a beérkező fény mennyiségét, az optikai stabilizátor segítségével sokáig (jellemzően öt, de gyakran tíz másodpercig) exponál. Úgy tűnt, ez nem is egy expozíció, hanem több, a kész képeket pedig okosan rétegzi egymásra, hogy az árnyékos részek is részletgazdagok legyenek és a csúcsfények se égjenek be.
Mindezt ráadásul folyamatában is láthatjuk, azaz az expozíció alatt a kép szépen, lépésről lépésre kivilágosodik, majd meg is nézhetjük a végeredményt. Ehhez pedig tényleg nem kell állvány: az éles képhez tényleg elég a stabilizátor, illetve az, hogy viszonylag mozdulatlanok maradjunk az exponálás alatt. Az alábbi képek egyenesen a telefonból érkeztek, nincs rajtuk kézi utómunka, Photoshop-bűvészkedés.
Apropó, végeredmény. Ezt nem is szeretném ragozni, a képek magukért beszélnek. Itt-ott látszik ugyan a zajszűrés eredménye (jellegzetes foltok, elszíneződések), és néhol a részletek is elvesznek, az egész mégis annyira meggyőző, hogy az konkrétan ijesztő. Egy ponton komolyan elgondolkodtam, hogy miért is van nekem több százezer forintos fényképezőgépem és hozzá négy objektívem. Szerencsére kétségbe azért nem estem, később pedig arra jutottam: a P40 Pro (és a többi Huawei-készülék, amelyek a teszteket elnézve hasonló teljesítményre képesek) nem kiváltják a profi gépet, hanem tökéletes társai: segítenek, ha komponálni, tervezni, nagyobb léptékű fotós projektekhez előzetesen „jegyzetelni” kell, ha pedig nincs nálam a nagy gép, apró kompromisszumokkal ugyan, de megoldok minden helyzetet is a zsebemben lapuló mobillal. Mégpedig úgy, hogy közben a fotózás minden percét élvezem. A telefon tehát még azt is eszembe juttatja, miért kezdtem el anno ezt az egészet.
Jó tudni, hogy ezt már bárki megtapasztalhatja egy mobiltelefonnal is. Sőt, akár meg is méretheti magát a Huawei Next Image nemzetközi mobilfotós versenyén, amelyre hat kategóriában nevezhettek. Többek között éjszakai képeket is várnak.