Állítólag az 1500-as években egy cataniai cukrász találta ki, hogy a jeget és a havat nem keveri hozzá az édességhez, hanem az alapanyagok hűtésére használja. Ez forradalmi változást jelentett, mert addig nem ismerték a mai értelemben vett fagylaltot. Ettől kezdve terjedt el, hogy az alapanyagokat tégelybe teszik, és addig forgatják a jégen, amíg meg nem fagy.
A hideg édesség neve is különös volt, eleink nemes egyszerűséggel „hideg nyalat”-nak nevezték.
A hideg nyalat már Mátyás király asztalán is ott volt, ugyanis az olasz származású Beatrix királyné magával hozta szakácsait, cukrászait, akik megismertették az udvarral. Viszont a pesti polgárok csupán az 1760-as évektől ehettek a cukrászdákban, kávémérésekben árusított fagylaltból. A magyarok körében igazi népszerűségre csak a XIX. században tett szert a fagyi. Érdekesség, hogy Hippokratész tanácsát megfogadva, hazánkban is gyógyszerként tartották számon a XX. század elején, és nem csupán emberi, hanem állati betegségekre is javasolták.
A nagy áttörést 1876-ban Carl von Linde találmánya, a hűtőgép jelentette. A müncheni Politechnikum igazgatója és gépészeti professzora a söripar buzdítására kezdett foglalkozni a mechanikusan működő jég- és hűtőgép gondolatával. A hűtőanyagként ammóniát használó, kompresszió elve alapján működő hűtőgép 1876-ban született meg. Sorozatgyártásával vált lehetővé, hogy az élelmiszerek frissen tartására iparilag is hasznosítani tudják a hideget. Az első hűtőházak 1880 körül jöttek létre.
Az Egyesült Államokban már a második világháború után alkalmaztak mélyhűtést, ami néhány év múlva Európa számos országában ismertté vált. Ezután megnyílt az út a jégcsapok, azaz a nyeles fagyik tömegméretű gyártása előtt. Az üzemekben a fagylaltalapanyagot formákba öntik, majd bedugják a nyelet, vagy dobozokba csomagolva kínálják a háziasszonyoknak.