Étteremteszt: Mámorosan olasz: Il Terzo

Egy idő után a gasztronómiai érdeklődésem kezdett túllépni az olasz tésztaételeken, miközben a várost ellepték a pizzériák, és kellő mélységbe rántották a minőséget.

Néhány éve azonban másfajta olasz éttermek tűntek fel. Ezeket a konyhákat a hazánkban otthonra lelt olaszok viszik, akik nagy szakértelemmel, minőségre való igénnyel, jó alapanyagokkal dolgoznak, és azt a nehéz feladatot vállalták magukra, hogy a szocializmus vége óta folyamatosan korcsosuló, olasznak titulált tésztákkal szemben bemutassák hazájuk változatos, ízletes konyháját.

Személyes kedvencem az Il Terzo Cerchio.

Dante poklába lépünk, oda, ahol a torkosságot büntetik. Ám itt eltekinthetünk a büntetéstől, hacsak a desszert utáni nyögést nem tekintjük annak.

Az étterem egy darabig a Nagydiófa utca egyik pincéjében üzemelt, jelenleg egy kicsit odébb, a Dohány utcában működik egy jóval nagyobb, elegánsabb helyen.

A minőség ott is, itt is egyenletes. Arra azonban érdemes felkészülni, ha szeretnénk a teljes menüsort végigenni, hogy egy-egy ízes és tartalmas előétel után a leves még könnyedén lemegy, de kétséges, hogy a desszertnek lesz-e hely. A pizza kemencében készül – vékonyra nyújtott tészta, jó minőségű feltétek, olasz emlékek villanása. A pastasciutták méltóképpen vannak kezelve. Ötletes, nem elcsépelt összeállítások közül választhatunk. Gondosan kidekázott ízek és tisztes mennyiség jellemzi az ételeket. A desszertek szintén jól megválogatottak, bár a teljes gyomortelítettségre való tekintettel egy jó minőségű gyümölcssaláta hiányzik az étlapról (a netes étlap jegyzi, de a helyben kézhez kapott példányban nem szerepelt). A személyzet figyelmes, csendes, tettre kész.

A levesek közül a vargányaleves kicsit híg az én ízlésemnek, viszont a paradicsomleves úgy tökéletes, ahogy van. Pirított kenyerek áznak benne (ó, én balga, hogy az előételhez adott kenyeret olívaolajjal átitattam és megettem…).

Hibátlanok a főételnek választott spárgával töltött félholdacskák füstölt kacsás szósszal. Érezhetően frissen gyúrt tésztával van dolgom. A spenótos-tejszínes penne tésztája al dente, ahogy kell, így lehetősége van még a sugót is magába szívni, amitől tényleg ellenállhatatlanná válik.

A desszert szintén hozza az előétellel megalapozott nívót. Finom, nem túl cizellált, viszont alapanyagaiban igényes tiramisuval zárom az ebédet.

A helyet javaslom mindenkinek, aki szeretné megismerni az autentikus olasz konyhát, aki vágyik arra, hogy a pizzán túli világba is betekintést nyerjen.

Érdemes a pastasciutták közül választani, annak ellenére, hogy a kemence láttán az embert elkapja a hév, hogy pizzát rendeljen.