A tea a Kelet varázslatos itala volt évezredeken át, olyan élvezeti szer, amelynek igen mély spirituális jelentőséget és gyógyító erőt is tulajdonítottak – nem is ok nélkül. Őshazájában, Kínában és Indiában számtalan formában fogyasztották már, mire nagy nehezen a Holland Kelet-indiai Társaság hajóján Európába is megérkezett az első nagyobb szállítmány a 17. század hajnalán. Hosszú ideig csak a felső tízezer drága mulatsága volt a forró, fűszeres ital, ám ahogy a teajáratok egyre sűrűsödtek, és mind nagyobb mennyiségben érkezett az áruból – elsősorban Londonba és Párizsba –, az ára lejjebb esett, és már középrétegek is megengedhették maguknak.
Egy kétes hitelességű legenda
Srí Lanka és India teaültetvényesei között állítólag ma is kering a történet, ami szerint a tea szállítására rendszeresített, gyékénnyel bélelt faládák oldalára a Transportation of (h)Erbs Aromatic (aromás fűszernövény-szállítmány) rövidítését égették, ami így festett: TEA. Hogy 
valóban innen, vagy inkább az eredeti, kínai nevéből (cha, tê) származik az elnevezés, annak járjon utána mindenki maga. Az viszont biztos, hogy a tea árucikként és szokásként is évszázadokra hatóan formálta Európa kultúráját és gazdaságát. A legmélyebb nyomokat talán a brit alattvalók életvitelében hagyta, akik a mai napig élvezik bátor hajós-kereskedőik teán szerzett jövedelmét és az ötórai teázás gyönyöreit.
Tea nélkül elvesznének
Apropó, a tea és a délutáni teázás intézménye a brit identitás rendíthetetlen, szilárd tartóoszlopa. Négy éve ez az oszlop jóvátehetetlen kárt szenvedett, amikor a legpatinásabb angol gyártó Lengyelországba helyezte át a termelését, holott már 1706 óta folyamatosan a korona fennhatósága alatt Londonban működött.
Az angol sajtó krémje, a Telegraph, a Guardian, a Daily Mail és még maga a BBC is magáról megfeledkezve, hidegvérét sutba dobva vizionálta a nemzet végső romlását drámai hangvételű cikkeiben és műsoraiban. Valódi pánikhangulat lett úrrá az országon, talán maga a királynő is megremegett a hír hallatán.
Tea a szexuális túlkapások ellen
Apropó, királynő. Neki a szokásosnál is több oka volt az aggodalomra, hiszen a teaivás és az ötórai tea szokása a legenda szerint egyenesen az angol tróntól terjedt el birodalomszerte. Történt ugyanis, hogy 1661-ben portugál nőt vett el II. Károly. A királyné szenvedélyes teafogyasztó és profi féltékenykedő volt, és e két hobbiját korlátok nélkül űzhette a király oldalán. Károlyt ugyanis a civilizált nyugati világ egyik legnagyobb teaimportőreként és legféktelenebb csődöreként tartották számon uralkodói körökben. Az udvari pletykák szerint minden nap reggel és délután négy órakor felsorakoztatta az udvar hölgyeit, akik közül egyet (?) kiválasztott és néhány órás királyi hempergésre magával vitt az ágyasházába.
Catherine de Braganza – vagyis a királynő – tombolt féltékenységében, de a királynak még ő sem parancsolhatott. Viszont az udvarhölgyeknek igen, akiket minden nap négy órára meghívott magához egy hosszúra nyújtott, kedélyes teázásra. Kibúvó nem lehetett a meghívás alól, és kivétel sem, így Károly játszótárs nélkül maradt a délutáni órákra.
A történetből – ha igaz –, sok tanulság leszűrhető. Legelsőként is az, hogy az ötórai tea kezdete négy órára esik.
