Hova tűnt a vendéglátás a Balatonról?

Két évvel ezelőtt nyáron elhatároztam, hogy belevágok egy szervezett, dél-franciaországi biciklitúrába. Levendulamezők, szőlőföldek és csendes kis települések között fogok tekerni, új emberekkel megismerkedni, fotózni, fürödni, képzeltem. Az utolsó részlete is meglett a pénznek, amikor kézhez kaptam a közös képviselő levelét, miszerint 9 hónapja nem fizettem közös költséget.

Majdnem szívleállásom lett, de be kellett látnom, elcsesztem. A pénzt befizettem, az utazás ugrott. Nagy bánatomra barátnőm találta meg a gyógyírt: meghívott egy hétre magához, a Káli-medencébe. A hét nap maga volt a csoda, a környék akkora hatással volt rám, hogy évente többször visszalátogatok.

Diákmunkások a mély vízben

Múlt héten újra ott töltöttem pár napot, és korábban nem tűnt fel, de most nagyon szemet szúrt, hogy a pincérek egyesével szolgálták fel a fogásokat, miközben két kézzel, görcsösen szorították a tányért. Megfordultunk három-négy étteremben is, ahol kivétel nélkül tapasztalatlan fiatalok pincérkedtek. Suták voltak, félénkek, érezhetően járatlanok a vendéglátásban: tálcával egyensúlyozni nem tudtak, már olyat is hallottunk, hogy a családi vacsorán az anyuka nyakába csordult az ecetes uborkalé a nagyon dizájnos tányérról, pedig ez is inkább kabaréba való jelenet, mint étterembe.

Badacsony, kilátás a Kisfaludy-ház teraszáról.
Fotó: Fortepan

Szegény pincéreket megkíméltem volna a kérdésektől, ha egyszer nem ismerték az étlapot, se az ételek összetevőit, de mivel komoly gluténallergiám van, együtt kellett működnünk. Ez úgy sikerült, hogy a roston csirke helyett rántottat kaptam – igaz, húsz perccel később, sűrű elnézéskérések közepette célba ért a roston sült verzió.

A néma pincér, aki nem tud összeadni

Vegetáriánus barátnőm arról érdeklődött, hogy a sok húsos étel mellett milyen lehetőségei lennének még, lassított üzemmódban mozgó, majdnem néma pincérünk a rántott gombánál és cukkininél többet nem nagyon tudott mondani, javaslatunkra azonban megkérdezte a séfet, aki, láss csodát, tudott mondani mást is. Egy rutinos pincér ilyen helyzetekben is feltalálja magát.

Elsétált a húszezressel és elfelejtette

A végén a fizetés sem volt tízpontos élmény, igaz, az egyik helyen mindössze annyi tévedés történt, hogy egy babgulyás helyett kettőt számoltak fel. Megesik, de nem lesz tőle jó érzése az embernek, fejenként ugyanis körülbelül 2500-3000 forintot hagytunk ott hatan. A második helyen meg egész egyszerűen elfelejtették visszahozni a visszajárót, a pincérlány elsétált a húszezressel, de vissza már nem jött, mi mehettünk a pénzünk után. Igaz, ő is elnézést kért, megfeledkezett rólunk.

Az ügyetlenség hallhatóan nemcsak nekünk tűnt fel, az egyik szomszéd asztalnál ugyanis pár szókimondóbb vendég nem udvariaskodott, látványosan nagyokat röhögött a fiúkon, mentek a beszólások. Mások igyekeztek segítőkészek és türelmesek lenni – mi kézi vezérlésbe mentünk át, szájbarágósan kértünk ki mindent.

Az első helyen betudtuk az egészet a szokásos nyári diákmunkahullámnak, de a második-harmadik helyen már furcsállottuk, hogy az árak ellenére nincs a helyzet magaslatán a személyzet – profi pincéreknek nyoma sincsen.

Nem bírtam ki, elkezdtem kérdezősködni, nem értettem, hogy ilyen jó nevű, nem éppen olcsó, de jó konyhával működő éttermek hogyan engedhetik ezt meg maguknak.

A tihanyi Kecskeköröm csárda 1955-ben
Fotó: Fortepan / Bejczy Sándor

Szaktudással, nyelvtudással, autóval, kis pénzért

Balatoni ismerőseimtől és gasztronómiai újságíró barátomtól megtudtam, magyar tenger ide vagy oda, aki megtehette, az már rég Ausztriában dolgozik. Hiába fizetnék meg jól a profi felszolgálót, ha Ausztriában a sokszorosát tudják megkeresni.

Ráadásul a környéken csak mobilis, autóval rendelkező embert tudnak szerződtetni, a tömegközlekedés ugyanis 11 után gyakorlatilag teljesen megszűnik az északi parton. Miután a Káli-medencében például este 8 körül elmegy az utolsó busz, egy éjfélig nyitva tartó étteremnél csak az autós alkalmazottak vagy a helyi lakosok jöhetnek szóba, utóbbiak között pedig nagyon ritka a szakképzett munkaerő. De ez mindig is így volt, a baj az, hogy akinek gyakorlata, nyelvtudása van, külföldre megy.

A napokban aztán teljesen összeállt a kép, szembejött velem a hír, hogy szakképzett munkaerőből akkora a hiány, hogy a balatoni vendéglátósok már Romániában is hirdetésekben toborozzák a diákokat, majd gyorstalpaló tanfolyamokon igyekeznek betanítani őket. Kényszerhelyzetben vannak.

Nyaranta visszajártak, de csak egy darabig

“A pincér, az eladó, a szakács hiányszakma, és azért is lehet az, mert nagyon sok szakember nézett a Balaton-partnál kedvezőbb éves kenyérkereseti lehetőség után, és ezt Ausztriában vagy Olaszországban találta meg” – írja a sononline. Sokan már nyárra se jönnek vissza a Balaton mellé, a kinti minimálbér is hozhat annyit, esetenként többet is, mintha idehaza lennének kényszervállalkozók.