A kisfilm természetesen nagy port vert fel, a magyar internetes oldalakon pedig tömkelegével érkeznek saját sztorik, beszámolók.
Nem kell Kazahsztánba menni ahhoz, hogy becsapjanak. Alig pár hete az egyik közeli boltban kaptam vissza igencsak érdekesen. ötvenesek helyett tízesekkel lett tarkítva valami 750 forintnyi visszaadott összeg. Ha nem figyelek, simán bedobom a tárcámba és továbbállok, csak épp figyeltem, és ahogy zuhantak az érmék a tenyeremben, fejben számoltam közben. Nem egy nagy összeg, úgy 180-200 forint híja lett, de egyértelmű volt. Én ilyen szituban csak állok ott, mint egy idétlen faszent, kinyújtott tenyérrel, rajta a pénzzel és bárgyún mosolygok a pénztárosra. Aki először visszamosolyog, majd heherészik, később nem érti, miért nem köszönök és lépek el onnan, aztán hirtelen eszébe jut, hogy hoppá, van itt még egy kétszázas, ami visszajár.
Mert ők is tudják. Amikor csalnak, nyilván tudják.
A vicc az egészben az, hogy én onnantól abba a boltba nem teszem be a lábam, viszont ha nem ér ilyen atrocitás, hűséges és jó vevő leszek, aki – ha tényleg házias kisboltról van szó – borravalót adok, illetve azt mondom: “köszönöm szépen, nem kell, hogy visszaadj”, mert az egész lényege nem a 200 forinton áll.
A hipermarketekkel – meglepő – nincs ilyen típusú gondom, de ez abból adódik, hogy a számokat-adatokat nagyon könnyen és azonnal meg tudom jegyezni, így én akármennyit is vásárolok, amikor az én árum ér a pénztárhoz, nem teszek mást, csak meredek a monitorra, ahol szaladnak a számok. És azonnal kiszúrom, ha a tej 219 forint, holott én 169-ért vettem meg.
Az emlegetett lehúzós videót Petra blogján találod!
