Ilyen is lehet a pizza
Életem legfinomabb pizzáját Velence csücskében, egy turistacsapásoktól messze eső családi trattoriában ettem. A velencei éttermek étlapjai mindig kint állnak az utcán, hogy az érdeklődő már ott lássa a menüt, és tájékozódjon az árakról is. Itt az első meglepetés az volt, hogy az étlap át volt húzva, és kiírták, hogy ONLY PIZZA. Amint betértünk, a pincér srác elmagyarázta, hogy a szakács szabin van, ezért most az apja állt be pizzát sütni, de szerinte sokkal jobban jártunk így.
Már onnan sejtettem, hogy nem nyúltunk mellé, hogy a bejáratnál sok helyi lakos az ajtóban toporogva várta a rendelését elvitelre. A jó pizza titkát is a pincérünk árulta el: a papírvékonyra nyújtott tésztára egy paradicsomos, sajtos margherita-alapot készítenek. Arra csupán pár dolgot tesznek, de az mindig minőségi, friss áru. Amikor gombás pizzát kértünk, akkor porcini gombást hozott, mert azt aznap reggel szerezték. A rukkolát, a koktélparadicsomot és a bivalymozzarellát sem sütötték már rá a pizzára, sőt sonkából is a vékonyra szelt prosciuttóval pakolták meg a pizzám tetejét.
Olyan friss, hogy még mozog!
A frissesség a hal és egyéb tengeri ételek miatt is fontos kritérium az éttermeknél. Egy elit helyen a kirakatban a jégbe hűtött rákoknak még mozgott a csápjuk. Bevallom, van egy óriási hiányosságom: nem eszem semmit, ami a tengerből jön, se halat, se rákot, se kagylót. Ez Velencében extra kiszúrás (magammal), mert így a helyi specialitások javáról lemaradtam.
Ilyen volt a város tradicionális fogása: a szardínia hagymaszószban (sarde is saor), vagy azok a bő olajban kisütött ropogós halacskák, tintahalkarikák, rákocskák (cicchetti), amit a halpiac melletti bárokban két euróért papírzacskókban árulnak. Ezek annyira gusztusosak voltak, hogy már-már ráálltam, hogy megkóstolom, de a hosszú sor eltántorított a kísérlettől.
A mamaliga új köntösben
A puliszka itthon nem nagyon szerepel az éttermek kínálatában, viszont az olaszok imádják a polentát, melyet előételként – paradicsommal, gombaszeletekkel, mozzarellával vagy halpürével esznek, de a sült polenta köretként is népszerű választás.
Édesség, ahogyan még nem láttam
Velencében tél végén is árulnak fagyit az utcán, de ezt most inkább kihagytam, mert a hideg szél a hat fokkal együtt úgy átfújt, hogy smink nélkül is mehettem volna piros orrú bohócdoktornak. Ennek ellenére az olasz szülők simán megvették a fagyit a kuncsorgó, jelmezbe öltözött gyerekeiknek.
A karnevál idején a maszkokat csoki és praliné formájában is meg lehet venni, de a csokiboltok kirakatában ennél érdekesebb dolgokat is találtam: a színes nugátok és a tenyérnyi habcsókok között rábukkantam cukorsziruppal összeragasztott mandula- és mogyorótáblákra.
Csavargásunk során ezeket nassoltuk. Egy százötven grammos szeletke után rendes émelygés fogott el. Tanulság: a fele is elég lett volna.
A kirakatok másik szemet gyönyörködtető édessége a marcipán: a mandulamasszából készült gyümölcs kinézetű marcipánok világhírűek. Eredetjelzéssel ellátva megbizonyosodhatunk arról, hogy ez bizony az igazi, szicíliai készítés. A gyümölcsfigurákon kívül élethű, halat és tintahalat formázó marcipánfigurákra is felfigyeltem.
Az éttermek édességkínálatában a hagyományos olasz tiramisun és panna cottán kívül a farsangi időszak fánkja, a frittelle is szerepelt, három ízben árulták: vaníliás, zabaglionés (borhabos) és csokis, ez utóbbi a férjem nagy megelégedésére valójában nutellás.
Muranóban azonban ráfutottam egy tejszínhabbal kísért vaníliakrémes mille foglie-ra, ami igazából francia eredetű leveles tésztás süti, és Napóleon hódításával itt is elterjedt. Ez volt az a pont, amikor a hasam már sírt, hogy ne tovább, de az ízlelőbimbóim azt kiabálták, hogy még, még, még!
Nincs élet a kávé előtt
Az olaszoknál a kávé az élet motorja: ezzel indul a nap, megy az üzlet, osztják meg élményeiket a barátok, zajlik a családi élet, de a vacsora után is lehörpintenek még egy kis csészényit. Mert úgy láttam, a helyiek csak a pici, erős kávét isszák, a kapucsínót és a lattékat meghagyják a turistáknak. (Ez az árakban is tükröződik: az espresso 1,50, míg egy latte macchiato 4 euró.)
A naplemente beköltözik a poharakba
Amint lemegy a nap, a velenceiek ellepik a bárokat, ahol a szendvicskéik mellé narancsos színű italokat: Aperol spritzeket rendelnek. Helyi forrásom – a pincér – szerint ez annyira menő ital, hogy a fiatalok egymás után akár öt pohárral is megisznak belőle, mert egy picit édeskés és nem annyira erős.
Viszont a tősgyökeres velenceiek és a negyven felettiek a helyi gyártású Select spritzet isszák, ami a pink színe ellenére karakteresebb, kesernyésebb és ütősebb is.
A Bellini koktél szintén velencei specialitás: nem csak a színe barackos, az íze is: a két rész prosecco (olasz habzóbor) mellé egy rész fehér húsú barack leve kerül egy pici málnalével megbolondítva.
A pincér záráskor a ház ajándékaként kihozott egy kupica grappát azzal, hogy ha ezt meg tudom inni, akkor már mindent megkóstoltam azokból, amit a helyiek fogyasztanak. De vigyázzak, mert erős! Miután felhörpintettem, ki kellett ábrándítanom azzal, hogy mifelénk ennél ütősebb pálinkát iszogatunk a vasárnapi ebéd előtt.
Velencére a három nap kevés volt, szívesen maradtam volna még, bár nem biztos, hogy túléltem volna.
