Az én gyerekemnek a pizza az egyetlen kedvenc étele.
Csak a virslit, a rántott húst vagy a hamburgert eszi meg.
A levesek szóba sem jöhetnek.
Ismerősek ezek a mondatok? Ha nem, az nagy szerencse. Az én tágabb baráti körömben kifejezetten sokan panaszkodnak arra, hogy a gyerekük extrém válogatós, pedig ők mindent megtesznek az ügy érdekében. Egyiküket megkértem, írja le, hogy hogyan is zajlanak náluk az evés körüli balhék a családban.
“Dóri most 11 éves. Amíg nem ment oviba, az étkezések teljesen idilliek voltak. Akkoriban elég sok időm volt, hacsak tehettem, kiszaladtam a piacra friss alapanyagokért. Levesek, főzelékek, saláták, teljes kiőrlésű kenyér, tízóraira zöldség vagy gyümölcs, cukor sehol, elégedett voltam és titkon egy kicsit büszke is, hogy az erőfeszítéseimet mindig siker koronázza. Dóri a céklától a spenótig, gyakorlatilag mindent megevett.
Az óvoda után aztán szép lassan minden megváltozott. Eleinte csak a kenyeret nem ette otthon meg. Utána kitalálta, hogy a paradicsom kivételével nem szereti a zöldségeket. Így a főzelékek és a levesek jelentős része is kiesett. Iskolás korára alig maradt valami a listán. Ma 6-7 kedvenc főétele van, a többit jó eséllyel csak piszkálgatja, amitől én nagyon-nagyon ideges leszek.
A legbosszantóbb az, amikor egy-egy összetevőt bizonyos ételekben szeret, másokban viszont elutasít. A túrórudi jöhet, de a túrós palacsinta és egyéb túrós sütemények már nem. A hagymát nyersen megeszi, de a levesből kipiszkálja, mert annak »más az állaga«… A borsóleves még csak-csak, de a főzelékben már »túl sok a borsó«.
Őszintén szólva nem értem. Rá lehetne fogni arra, hogy ez egyfajta lázadás, de nincs mi ellen. Harmonikus gyerekkora van, a kapcsolatunk szerintem nagyon meghitt és szeretetteli, minden gondjába-bajába beavat, gyakran csinálunk valamilyen programot kettesben, ilyenkor a húgát otthon hagyjuk az apjával. Egyébként ugyanilyen a hozzáállása a nagymamáknál is. Hacsak nem rántott hús vagy rántott cukkini az ebéd, esetleg bolognai spagetti, már mindenki tudja, hogy jó eséllyel Dóri ott fogja hagyni az ebéd nagy részét.
Nem tudom, mit tehetnék. Főzzem neki mindig ugyanazokat az ételeket, akkor is, ha mi mást ennénk? Tudom, hogy nem lehet összehasonlítani az embereket, de azért is vagyok bosszús, mert amikor én gyerek voltam, gyakorlatilag mindent megettem. Emlékszem, két tabu volt; a sárgaborsó-főzelék és a máj. Ezeket leszámítva, jöhetett bármi, tényleg. Pedig nem volt büntetés vagy kényszer.”
Kata azt írja, ő igazán szívesen főz, különösen azért, mert fontosnak tartja, hogy mit tesz a családja elé. “De így? Párszor már elmagyaráztam Dórinak, hogy kimenni a piacra, megfőzni az ebédet, előtte-utána elpakolni, nagyon sok idő és energia. Ha ez ritkán párosul pozitív visszajelzéssel, egyre kevesebb kedvvel állok neki. Elfogadom, hogy a menzán válogat, de hogy otthon minden második ételre nemet mond? Érteni értette, lelkiismeret furdalása is lett, mégsem változott semmi. A helyzet mostanában kezd kritikus lenni. Minden hétvégén vita van ebből. Próbálom magam visszafogni, de az egész heti munka után, majd a hétvégi bevásárlás-főzés mizéria után baromi jól esne némi sikerélmény.”
Kata szerint a kérdés nagyon sok fejtörést okoz gyereknevelési szempontból is. És valóban. Mit csináljon az ember például akkor, ha épp a gyereke kedvencét főzi, de előáll a “mégsem vagyok olyan éhes” helyzet, vagy azt mondja, hogy “anya, ezt most kivételesen nem lett valami jó”? Mondja azt, hogy semmi gond, de addig nem kapsz mást, amíg nem eszed meg a maradékot? Vagy hagyja a csudába, elvégre nem ez a legnagyobb probléma az életben?
Ti mit gondoltok, mi a megoldás? Várjuk a kommentjeiteket!
