A birtoklás öröme. Pontosan tudtam, mire gondol a Luca, mikor virágvetőmag-vásárlási szokásai kerültek szóba. Nálam tizenegy csomag bazsalikommag van itthon. Biztos vagyok benne, hogy soha az életben nem lesznek elvetve. Van nekem. Minden télen átválogatom a vetőmaggyűjteményem, ábrándozok a tavaszról, meg arról, micsoda bazsalikomültetvényem lesz, aztán márciusban, mikor elborult tekintettel megindulok a gazdabolt- és piactúráimra, akkor megint veszek néhány csomaggal. Hogy azokat se ültessem el.
Még két dologgal vagyok így, a szalvétákkal és a szakácskönyvekkel. Kimondom hát, legyen ez az én coming outom: gyűjtöm a szalvétákat. Vannak hétköznapi szalvétáim – ezek további csoportokra bonthatók, például évszakok szerint, így például télen nem terítek virágos szalvétákkal, hacsak nem hóvirágosak –, ünnepi szalvéták és egyedi, kimondottan gyűjtőszenvedélyből vásárolt szalvéták. És vannak balhék, mikor a férjem a szerda esti vacsorához a nem felhasználási célból vásárolt szalvétával terít. Mindez ugyanis egy külön fiókban van, aminek az elrendezése szerintem tök logikus és átlátható. Az eladók néha megtalálnak a hobbibolt hátsó helyiségében – éljenek a szorgosan dekupázsolók sokáig! –, ahogy a földön kuporogva, egy vadászkutya kitartásával kutatok újabb kincsek után. Kakasos szalvétából például sorozatom van. És halasból is. Nem cserélek, és nem adok. Az enyém.
A szakácskönyveket nem gyűjtöm, azok az évek során felhalmozódtak, és ugyanolyan jó érzés őket birtokolni, mint a bazsalikommagokat.
Szeretem a szakácskönyveimet. Külön polcon vannak, nagyság szerinti sorrendben. Nincs belőlük sok, talán negyven-ötven darab.
Csakhogy én főzök is belőlük.
És ez a ritkább. Mert a szakácskönyveket általában nem használják. Néhány belelapozás után felkerülnek a polcra, hogy soha többé ne kerüljenek le onnét. És ez szomorú, mert egy szakácskönyv azért van, hogy főzzünk belőle.
Ezért ne vegyük például ajándékba. Nekem is vannak olyan szakácskönyveim, amiket ajándékba kaptam. Ezek a szakácskönyvek közös halmazt képeznek azokkal a szakácskönyvekkel, amiket nem használok. Mert nem érdekel a csírákkal főzés, vagy az ötven legfinomabb gezemice. Nem szép dolog, de ezektől időről időre megszabadulok, hadd forgassa őket eszelős örömmel valaki más. Persze a szakácskönyveket azért vesszük ajándékba, mert fogalmunk sincs, mit vegyünk ajándékba, annyit tudunk, hogy hát szeret sütni-főzni, nosza rajta, akkor bemegyünk a könyvesboltba, és veszünk egy szakácskönyvet. Olyan szépek.
Na ez a másik probléma. Hogy szépek.
Szerintem a szakácskönyveknek nem is úgy kéne kinézniük, mint egy könyvnek. Kemény borítós, nagy alakú könyvek, a kemény borító nyilván azért van, hogy bírják azt a strapát, amit kéne, ha használnánk őket, de akkor miért nem gyűrűsek, hogy nyitva maradjanak, és a lapok miért fényes, drága papírból vannak, amit sajnálunk összefröcsögtetni olívaolajjal meg a paradicsom levével? Így nem praktikus. Pontosan azt a funkcióját veszíti el, amiért készült. A szakácskönyv ekkor nem más, mint egy fotóalbum. Apropó, fotók.
A gasztroforradalommal egy időben kinőtte magát egy új hivatás. Az ételfotósé.
Ezzel önmagában nincs baj, elismerem, hogy ételt fotózni teljesen más, mint portrékat vagy aktokat fényképezni. De a mostanában uralkodó szemlélettel, miszerint a kép adja el a szakácskönyvet, egyáltalán nem értek egyet.
Ha képeskönyvet akarok, ott a kislányom matricás albuma, ha szép képeket akarok nézegetni, akkor veszek egy fotóalbumot, vagy kikölcsönzök a könyvtárból egy könyvet a világ emlősállatairól. A szakácskönyvből főzni akarok és kész.
Nyilván nem baj, ha ott van a recept mellett egy elkészült ételfotó, ám sok esetben inkább fázisfotót szeretnék látni, mintsem összegyűrt textíliákat meg fehérre kent, visszacsiszolt deszkákat műkopott villával. A szakácskönyvek zöme mostanában nem más, mint fotóalbum, és én abból köszönöm, nem kérek. Fontos a dizájn, különben a végeredmény olyan lesz, mint szegény Charlie Trotter A főzés öröme című könyvének magyar kiadása, de korántsem érdekel a lemenő nap fénye a Balatonon. Lehet ilyet fotózni a szakácskönyvbe, mellesleg. Kiegészítésül. Ne jó receptek helyett foglalja a helyet.
A szakácskönyv receptek összessége.
Nem magasirodalom, nem portré a szakácsról, nem az életrajza, nem sztorik a jópofa nagymamáról. Van olyan is, csak akkor az nem szakácskönyv. Vagy az a címe, hogy Ízek Itáliája, és tegyük a szívünkre a kezünket, Giorgio Locatelli azért mégiscsak Giorgio Locatelli. Egotripre ott van minden más, blog, interjú, tévészereplés, a szakácskönyv legyen az, ami: receptek sokasága.
Meg is érkeztünk a tartalomhoz. Amennyiben nem Váncsa István szakácskönyveiről van szó, szeretem, ha a szakácskönyvnek van egyfajta merítése. Másképpen megfogalmazva, szeretem és igénylem a tematikus szakácskönyveket. Persze azt is értem, hogy az első könyves sztárszakácsnak vagy sztárbloggernek vagy csaksztárnak az első szakácskönyve eklektikus és sokat akar markolni, de a negyedikhez már nem elég ő maga. A szakácskönyv legyen valamilyen. Koncentráljon valamire.
Szóval milyen legyen az ideális szakácskönyv? Strapálható, tematikus, fázisfotós, és a receptek valós alapokon nyugodjanak. Nem nagy ördöngösség, ugye?
Szeretem a szakácskönyveimet. Mindegyiket. Mindegyikhez köt valamilyen emlék, nem feltétlenül azért, mert jót főztem belőle. A tökéletesség nyomában, Hestontól. A férjemnek vettem, ez volt az első ajándék, amit adtam neki. Heston Blumenthal így költözött be hozzánk. Váncsa Lakomája. Imádná, ha látná. Rongyosra olvasott, aláhúzva, szövegkiemelőzve, post itekkel teli, lecsöpögtetve, ujjlenyomatos, telejegyzetelve. Ez a második, az elsőt elajándékoztam. Mautner–Széll a Lidltől. A tavalyi karácsony Eger környékén, a templomdombi kis házban. Az Ízek nyomában című könyvből főztem meg a karácsonyi menüt, és a telelés alatt minden vacsorát. De jó volt ott! Segal Viktor Piknike, amitől konkrétan szárnyalni kezdtem. A konyhában is. Az volt a nagy fordulópont, az a könyv volt az, amikor leolvadt rólam minden gátlás, minden régi kerékvágás, és mertem szabad lenni és alkotni. Nagy élmény volt, köszönöm. És persze a hús, és ha hús, akkor Bíró Lajos, aki nekem egyáltalán sok.
És hogy vágyom-e valamire? Igen. Először is egy grúz szakácskönyvre. Aztán egy magyarra, ahol van mindenféle étel a hagyományos magyar konyhából. Egyszerű ételek. Vesevelő meg Csáky-rostélyos. Kapás hal és krumplis fluta. Bácskai rizses hús. Vargabéles. Az még hiányzik.
És itt volna az ideje egy trónfosztásnak. Ki veri le végre Horváth Ilona fejéről a koronát?
