Néztem a mamára és nem értettem. “Örültél?!” “Örültem há’!” Nem akartam elhinni. Azt képzeltem, hogy a mama személyes sértésnek vette és a saját identitásától megfosztva érezte magát abban a pillanatban, amikor az ipari, zacskós tészták megjelentek. Erre azt mondja, hogy örült. Nem hiszem el, füstölögtem magamban. A tíztojásos tészta, a nájlonotthunka surrogása, a puha liszt, a tökéletes kör: egy levél tészta. A tompa kés koppanása a vágódeszkán. Örült, hogy végre nem kell gyúrnia, cö! Nem hiszem el!
Fogalmam sincs, hogyan tanultam meg gyúrni. Egyszerűen tudok.
Olyan ez, mint a járás. Nem emlékszem, hogy tanítottak volna, hogy mondták volna, nézd, így kell csinálni, látod? Egészen megmagyarázhatatlan érzés. Kissé földöntúli. Tudok gyúrni, mert láttam, ahogy a mamám gyúr. Ennyi. Ott voltam vele, és az ő mozdulata az enyém lett.
Ugyanazzal a mozdulattal nyúlok a lisztbe, ugyanúgy szórom a deszkára, pedig senki nem tanított rá. Sose mondták, hogy Lány, na most gyúrjál te, mutatom, így köll. Tudom, hogy kell.
Valami ősi erő folytán belém szálltak a mozdulatok, átitatódtam velük. Megszereztem a tudást.
Kár, hogy az ősi erő akkor éppen elkujtorgott valahova, de legalábbis a halál fasza után pár kilométerre tartózkodott lerészegedve, mikor annak kellett volna belém szállnia, hogyan kell olyan páclevet csinálni a káposztával töltött almapaprikának, hogy mamás-ízes legyen, ne punnyadjon meg, ne forduljon föl. Tavaly mögmérgedtem és vettem a piacon, de ezek a svábok nem úgy csinálják, mint mi.
Meg furdalt a lelkiismeret is. Igen, jól halljátok. Tegnapelőtt is, mikor hanyag mozdulattal bedobtam a két üveg kézműves almás tormát a kosárba. Kétezerér’. Tudnék én is csinálni almás tormát. Igen. Olcsóbban.
Tudnék, de nem akarok. Tudok kóbászt is tölteni, mégis megveszem.
Jó, eperlekvárt rajtam kívül nem tud senki. Olyat legalábbis, szóval azt nem veszek, de veszek kenyeret meg zsemlét meg májast, veszem a bodzaszörpöt és a pogácsát is. A hecsedliitalt is. A gombát is.
Mama, már értem, üdv a klubban!
Úgy örülök, hogy ezeket gondos, jóravaló kezek megcsinálják helyettem! Persze nekiállhatnék egy tésztagéppel, meg pancsolhatnék és énekelhetném, hogy hullik a hullik a sárga virágpor, de inkább olvasok. Elmegyünk túrázni. Iszom egy kávét és nézek ki a fejemből. Csak úgy nézek ki a fejemből.
Nem mondom meg, hogy ki, de egy számomra és a gasztronómiában is elég fontos valaki azt mondta, az is a baj a mostani séfekkel, hogy mindent ők akarnak csinálni. Még a kenyeret is ők akarják sütni. Minek? A séf nem pék, semmi dolga a kenyérrel. A séf menjen és főzzön, ne kenyeret süssön. Kenyeret lehet rendelni az étterembe jó péktől. A péknek dolga, hogy kenyeret süssön.
Én is ezt gondolom. Azóta, mióta elkezdtem rosszul érezni magam amiatt, hogy nem saját kezűleg csinálok a konyhában mindent. A világhírű magyar konyhától eljutottunk végre a gasztroforradalomig, aztán térdig jártunk a street foodban, és közben még el is kézművesedtük magunkat. Most már minden csak akkor jó, akkor egészséges és akkor IGAZI, ha házi. Vagy kézműves.
Hiába mondja Gordon Ramsay vagy Heston Blumenthal, hogy vegyük csak meg a bolti leveles tésztát, nem, az nem jó, az IGAZI vajas tészta akkor jó, ha tízszeres áron, meg nem térülő egyéb befektetéssel mi magunk pancsoljuk össze.
Benn laksz az nyóckerben? Nem baj, menj ki az érintetlen természetbe, szedd le gyümölcseit, vidd haza és dolgozd fel, akkor lesz csak a tiéd igazán. Nevelj disznót a társasház erkélyén, ha jót akarsz, sőt, ruházz be egy tehénre, és legeltesd reggelenként, munkába indulás és a kötelező napindító hajnali mindfulness előtt. Ez is a sikeresség kulcsa.
Rendeltél már tortát szülinapra, húsvétra? És mardosott közben az önvád?
Ismerem az érzést. Hogy ezt a hét lapot sitty-sutty megsüthetted volna te is. Legfeljebb nem alszol nagycsütörtökre virradó éjjel, nagy ügy, máskor is megteszed a kedvenc könyved miatt.
Nem, ez nem igaz. Szabad neked. Lehet neked.
Pszichológiailag is, levezettem az elég jó szülőből. Ha van elég jó szülő, van elég jó háziasszony is. Nem, nem tudtam más nevet kitalálni, mivel magyarul ez ELÉG pontosan kifejezi, amire gondolok. Az otthonukban tevékenykedő, sütő-főző, a családról szabad elhatározásából gondoskodó nőt. Ez vagy te. Nem kell tökéletesnek lenned. Nem kell tudnod fácánt pucolni, Rákóczi-túróst sütni, kacsát belezni, kenyeret sütni. Nem kell.
Nem kell térdig őzikeszarban járnod gombáért, nem kell gyúrnod a tésztát, nem kell aszalnod a háztetőn a paradicsomot. Megveheted. Rendelhetsz somlóit, konyhakész kakast, tele a net “sütökneked” ajánlatokkal.
Nem kell megszakadni.
Nem kell erőn felül teljesíteni. Otthon se, a tűzhely mellett se.
A tűzhely mellett jó. Főzni jó. Főzni mindfulness, kreativitás, főzni belépés az érzékelés birodalmába. A főzés kikapcsol, felajzottá tesz. Ám, ha akarod, kikapcsol. Ha főzöl, el tudsz vonulni a saját világodba. Végre egyedül tudsz lenni. A tűzhely mellett állni énidő. Ha akarod.
Húsvéti foszlós kalácsot rendelni nem gyengeség, hanem erő. Nem lustaság, hanem énidő. Érzed a különbséget?
Nem kell mindent neked csinálnod, nem attól leszel jó, nem attól leszel igazi, nem attól leszel gondoskodó és szerető. Nem attól leszel jó anya, jó feleség, jó társ, jó nő. Most őszintén. Kit érdekel, hogy tudsz-e gyúrni?
Az érdekel, tudod-e, hogy lehet jó gyúrt tésztát venni és az, hogy gyúrás helyett mivel, hogyan töltöd az időd.
Na ugye.
