Vannak kiirthatatlan témák, amikkel újra és újra vegzálnak egy-egy embert, ilyen Koplárovics Bélának az a bizonyos gól a Manchester United ellen, Mautner Zsófinak, hogy a brüsszeli diplomata melóját hagyta ott a magyar gasztronómia miatt, ilyen Pajor Tamásnak a Neurotic, meg a nyolcvanas évek eleje, és ilyen nekem a bajai halászlé.
És vannak témák, amiket újra és újra meg kell írni, mert visszajárnak. Vagy azért mert végre van értelme róla beszélni, vagy azért, mert még mindig nincs. És vannak örök témák, amik beleégnek a kollektív tudatba és nem eresztenek, elég egy jel, egy halk suhanás, egy dallam, amit a késő délutáni szél hoz a Duna felől, elég egy illat, és máris ott van, jelen van, szinte kézzelfogható.
Tudtam, hogy újra írni fogok a palacsintáról. És azt is tudtam, hogy nem írok róla újat, csak amit már egyszer rég leírtam: hogy a palacsinta a magyar nép utolsó közösségi élménye volt.
Mert palacsintát addig van értelme sütni, és akkor van értelme nekiállni, ha van kinek küldeni. Csak úgy, sütni 8-10 palacsintát a családnak, az nem palacsintasütés. Az a legmagányosabb cselekedet a világon.
A palacsinta a közösségi életérzésen túl a belénk ivódott gyerekkor.
Sorolom, mi kell hozzá:
- Először is napsütés.
- Minimum huszonöt fok.
- Nyárszag.
- Kora nyári meleg, enyhe széllel.
Meleg, ami már eléggé kellemetlen, de még nem utáljuk. Még nem tikkasztó, még nem kánikula, de már érezni a por szagát, és már rémlik, milyen lesz, mikor a levegő remegni fog a beton felett.
A palacsinta hozza magával az emlékeket. Kinek mit.
Nekem a Sugovicát. A Vica presszót, meg a végeláthatatlan sort a lángosos és a palacsintázó előtt. A törölközőn tologatott húszasokat, az izgatott pillantásokat a töltés felé, vajon ma lejön-e a Sugóra Ő. A kékszemű vízügyis. Közben a fiúk kérdezgetik, ki milyet kér, én is kakaósat, én is, én is, én is.
A tüzet okádó panelben nyitva az emeleti konyhaablak, az Ivett anyukája két sütővel süti, az Eta néni is a negyediken. Küldenek majd. A kulcsos gyerekek örömei. Pogácsa, palacsinta a szomszédból. Erős dohogással. Hogy az a szegény kis Olivér hogy lefogyott, mióta az apjáék elváltak. Pedig olyan helyes kis nő az anyja, persze az apja, az a kurafi összeszűrte a levet az egyik irodistával. Azt beszélik, már jön a gyerek is.
“Norbiiiii, gyere föl! Mer’ én azt mondtam!” – visszhangzik a tízemeletesek közt. “De mintha élnél, gyerekem! Na eredj, kiraktam párat a Margókának, vidd át neki, múltkor ő is küldött zserbót. Na eredj már, dehogy van öregasszonyszaga, siess, sütök a Hugiéknak is párat, azok idén tán még nem is ettek, de az anyjuk, a nacsasszony haja bezzeg úgy áll, mint Katiba’ a gyerek! Meg a picsapiros körmei. Azok fontosak. A kölykei nem.”
Tollas. A beton árnyékában, amikor már nem okádja magából a hőt. Vannak kedvenc ütők, vannak kedvenc labdák. Nincs háló, a háló majd úri huncutság lesz, valamikor később, mikor a futáshoz is légáteresztő pólót meg futóhátizsákot kell venni. Egy-két év múlva a tollas ciki, már nagyok vagyunk, már bandázunk, és mi sütjük a palacsintát, két kiló liszt, kiborul a tej, mindenki baracklekvárt hoz, mert a mamája még mindenkinek falun lakik. Csak a Gáboréké költözött be. A Teri néni. Tavasszal akasztotta fel magát a fürdőben. Nem volt érte mise, a Gábor apukája a tanácsnál dolgozik. A faluban volt érte harangozás, a Gábor apukája kiment, és beszélt a pappal. A pap elvtárssal, vagy hogy kell mondani. Pap úr.
De az igazi hír az, hogy a Szilvi smárolt egy fiúval, és mindenki tudni akarja, hogy kell csinálni. És azt is, hogy ez az egész művelet mennyire nyálas, és mi van, ha nem ugyanabban az irányban kezdtek el körözni a nyelvetekkel. Most mit néztek? A Ricsi mondta, onnan! A Szilvi meg jöhetne, hogy konkrét tényekkel szolgáljon, de biztos megint be van rúgva az apukája, és ilyenkor ő vigyáz rá.
A palacsintához olaj- és vízszag jár, kiázott ujjbegyek, “azt mondtam, gyere ki a vízből, dehogynem fázol, lila a szád!” A palacsintához porcukor jár, papírtálca és végeláthatatlan sor, a beton forró a talpunk alatt, a hajunkból csöpög a víz, vihogunk, mindegy, min.
A palacsintát sosem egyedül esszük, mindenkinek jut, sosem annyi, amennyivel jóllakunk, de a palacsinta nem is azért van, hogy jóllakjunk vele. De erre csak felnőttként jövünk rá. Mert
a palacsinta a felnőtté válás egyik mérföldköve: egyszer csak mindenki rácsodálkozik arra, gyerekként négyet-ötöt simán bevágott, most meg kettőtől nem tud megmozdulni.
És felnőttként már inkább a túrós, mint a kakaós. Nutella? Tessék? Porcukor meg macskás kakaó összekeverve. Milyen Nutella? Te hanyas vagy? Nyolcvankilences?
Felnőttként aztán arra is rádöbbenünk, hogy a palacsinta nem olyan, mint régen, de erről mélyen hallgatunk, mert több dolgot is megfogadtunk, például azt, hogy sose mondjuk ki azt, bezzeg az én időmben, és azt is, hogy nem leszünk olyanok, mint a saját anyánk. Pedig igazunk van, a palacsinta nem olyan, mint gyerekkorunkban. És erről nem a teflonserpenyők tehetnek.
A palacsinta receptjét felejtettük el.
Van neki, a horvátilonában is benne van, de mondom én is fejből, a palacsintatészta receptje ugyanis nem úgy kezdődik, hogy végy 15 deka lisztet, hanem úgy, hogy öntsd bele a kiló lisztet a tálba, el fog fogyni, ne aggódj, csak győzzed sütni.
Egy kiló liszthez 3-4, maximum öt tojás elég, nem tésztát gyúrunk. Csipet só, jöhet a tej. Annyi, hogy nokedli sűrűségű legyen a tészta. Ezután adagoljuk hozzá a szódát. Akinek nincs szódásüvege, az vegyen, mi az, hogy nincs otthon szódásüveg? az fröccsnek való ásványvizet öntsön hozzá. A kész palacsintatészta olyan sűrű legyen, mint a zsíros tejszín. Aki ilyet még nem látott, annak mondom, hogy mint a brokkolikrémleves. A vizet ne tegyük messzire, mert a tészta sűrűsödni fog, ezért sütés közben egyszer-kétszer hígítani kell.
Akár teflonban, akár régi vasserpenyőben sütjük, adjunk a tésztához egy kis olajat. Ez nem csak azért fontos, hogy ne ragadjon le a tészta, hanem azért is, mert nem ostyát sütünk, hanem palacsintát. Ha retro palacsintasütőben sütünk, kenjünk ki olajjal az első palacsinta kisütése előtt, hogy ne ragadjon le a tészta. Aztán elegendő 5-6 darabonként kikenni. Ha mégis ragad a palacsintasütő, hűtsük ki és dörzsöljük ki sóval. Mert a palacsintasütőt nem mosogatjuk el, nem csinálunk vele semmit azon kívül, hogy papírtörlővel eltöröljük, ugye.
Akinek a teflonban leragad a palacsintája, az tett egy csomó cukrot a tésztába, mert azt hiszi, hogy én hülye vagyok, és kifelejtettem a receptből. Nem, a palacsintatésztába nem kell cukor – na jó, ha nagyon kell, akkor egyetlen evőkanálnyi – mert minek, a töltelék elég édes lesz.
Ha abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy magányosan, nyitott ablaknál, bugyi-melltartó kombóban, két palacsinta között a konyharuhával vagy a gyerek Jégvarázsos legyezőjével hadonászva süthetjük a palacsintákat és nincs ott azonnal valaki, aki tekeri magának és beletüsszent a cimetbe meg összelekvározza a plafont meg a szomszéd házat is, akkor a kész palacsintákat takarjuk le, úgy nem száradnak ki.
Ellenkező esetben próbáljunk higgadtak maradni. Ebben nagy segítségünkre lehet a szódásüveg mellé készített cserszegi fűszeres vagy kékfrankos rozé.
Aztán töltsük, tekerjük, boruljon ki, szórják szanaszét. Nem baj, nyár van. Nyár van!
És ne felejtsetek el küldeni.
Mert a palacsinta csak úgy jó, ha van kinek küldeni, ha van kinek vinni.
Addig nem vagyunk egyedül.