„Ön mikor vesz a szájába cukorkát?” – szegezték neki a kérdést egy csomó (reprezentatív mintába rendezett) honfitársunknak édességügyi szakértők. A cukorka ugyanis méltatlanul elhanyagolt, de annál fontosabb szereplője (piackutatásul: szegmense) a jégkrémmel, macaronnal és országtortával marketingelt desszert- és édességbiznisznek, érdemes hát külön vizsgálni. Hatalmas meglepetés nincs, a számok és a társadalmi viselkedésminták mégis megérnek némi elemzést, főleg azért, mert az ország szó szerint legédesebb nevű szervezete vezényelte a kutatást és annak prezentációját. Vágjunk is bele.
Az első adat rögtön óriási meglepetés:
az édességben hatalmas pénzek vannak.
A globális édességpiac éves forgalma több mint 180 milliárd dollár. A magyar piac az egész világénak kicsit több, mint egy hétszázad részét teszi ki a maga 250 milliárd forintjával. Egy átlagos magyar ember havonta 1382 forintot költ édességekre, cukorra, dzsemre, csokira és mézre (tehát mindenre, ami édes). Ez a tavalyi adat, és jóval nagyobb, mint a tavalyelőtti. Természetesen a csoki a legnépszerűbb, majdnem 500 forintot költünk rá havonta.
Villamosplakát, mely a cukorkafogyasztást népszerűsíti (Forrás: Magyar Édességgyártók Szövetsége)
Cukorkaügyben némileg elmaradott nemzet a magyar – retromárkák ide vagy oda –, utóbbi szegmens forgalma csupán 28 milliárd forint, míg a nemzetközi piacon a cukorka az összes édesség nagyjából felét teszi ki.
Miért emelik ki a cukorkakészítőket?
Azért, mert a hazai gyártókat összefogó szervezetnek, a Magyar Édességgyártók Szövetségének van egy szárnya, amely – nyilván szándékolatlanul – a legcukibb nevű magyar intézmény. Ez a
cukorka munkacsoport,
amely kifejezetten a puha és kemény szemes édességeket vizsgálja a gumicukortól a Negrón át a Dunakavicsig. A cukorka ugyanis egyre fontosabb és menőbb. Több okból is. Egyrészt ugye dúl a retróláz, visszahozni a régi, jól ismert márkákat soha ilyen könnyű és kifizetődő nem volt, mint most. Másrészt a cukorka jobban ellenáll az édességipart évről évre egyre inkább megizzasztó globális felmelegedésnek, mint a sima csoki, a jégkrémekről nem is beszélve: könnyebb szállítani, tárolni, kevesebb termék olvad, folyik.
Fotó: Fortepan
A cukorkafogyasztásnak egyébként egészen összetett szociológiai vetülete is van. „A cukorka önjutalmazás: élvezet és bocsánatos bűn” – mondta a kutatást bemutató édességügyi kerekasztal-beszélgetésen Perjés Ákos, a cukorka munkacsoport vezetője. Ide kapcsolódik a közvéleménykutatás-történelem alighanem legfeleslegesebb kérdése:
Milyen alkalmakkor fogyaszt ön elsősorban cukorkát?
Naná, hogy a válaszadók majd fele a „ha csak úgy megkívánom” opciót jelölte meg. Dobogós még az ezzel „némileg” átfedésben lévő „otthoni tevékenység közben”, illetve a „kis kényeztetésként, jutalomként magamnak”. Utóbbi válaszlehetőségből nemcsak némi erotika szivárog, de rámutat arra is, hogy
a cukorka egy nagyon fontos nemzeti hiánycikk, az önszeretet és önmagunk megbecsülésének fő hordozója,
sőt: metaforája, fontos integráló és mentálhigéniés szerepe van hát, ez pedig, tekintve, hogy mennyire elhanyagolt ez az ország e téren, felülírja egészségügyi kockázatait is. Az azért megnyugtató, hogy senki nem jelölte meg a „főétkezések helyett” opciót, azaz honfitársainknak vagy van ennyi eszük (és önuralmuk), vagy nem vallják be, hogy nincs.
Apropó, egészség: erről nem esik szó a kutatásban, a kerekasztal-beszélgetésben is csak annyit mondott (egy erről szóló felvetésre) Sánta Sándor, a Szövetség elnöke, hogy „örülök, hogy nem nekem kellett kiejteni az egészség, egészséges, egészségtelen szavakat, mi ugyanis nem merjük, annyira bünti kategóriában vagyunk”, mármint a média és a társadalom szemében. Az azért kiderült, hogy összességében egyre kevesebb a cukor és a kalória a cukorkákban, az pedig belső, iparági szabály és vállalás, hogy nem céloznak gyerekeket a reklámjaikkal, azaz a
Haribo macht Kinder froh, und Erwachsene ebenso
tényleg a múlté.
Fotó: Fortepan
Jönnek fel a cukormentes megoldások, de a vegán termékeket egyelőre nem hozzák be, nincs rájuk kereslet. Próbálgatják viszont a savanyú gumicukrokat, a legkevésbé savanykásak (amelyeken vagy csak a gyorsan eloldódó cukormáz ilyen, vagy magát a cukorkatestet savanyítják) már kaphatók, még várni kell a közepesen és a nagyon savanyúakra („amelyektől összeszűkül az ember szeme, és hát izé, elég sokáig tart a hatásuk”).
A cukorkának egyébként van némi szezonalitása, nyáron a gyümölcsösek mennek, télen a funkcionálisak, azaz a mentolosak vagy ánizsosak. Ide tartozik a Negro is, amelynek neve egyébként nem mai szemmel nézve rasszista gesztus, egyszerűen így hívták a feltalálót, Pietro Negrót.
Na jó, csak még ezt az utolsót!
De vissza a száraz adatokhoz! Ezekből kiderül: elég nagy különbségek vannak a kemény- és a puhacukorka közt, a nyilvánvalókon túl fogyasztásban is. „A keménycukorka közönsége egy elöregedő társadalmi réteg” – mutatott Perjés a grafikonra, amely azt mutatta, hogy a vásárlók több mint egyharmada ötvenpluszos. Kicsit több nő vevő a keménycukorkára, mint férfi, viszont az édességevők mindössze 12 százaléka vásárolja ajándékként is. A keménycukorka összességében enyhe lejtmenetben van.
Fotó: Fortepan
A puha cukorkát inkább közösségben fogyasztjuk, párunkkal, családunkkal, barátainkkal; a keményeket nem ilyen szertartásosan, azokat csak úgy, többnyire egyedül. Akadnak persze magányos gumicukrosok (a fogyasztók kevesebb, mint harmada); a válaszadók fele válaszolta, hogy másokkal közösen, ötöde pedig, hogy közösen és egyedül is. A legtöbben a gyerekeikkel (ami valószínűleg úgy néz ki, hogy a gyerekek kapják, vagy eleve ők kunyizzák ki, a szülő pedig megragadja az alkalmat egy kis önjutalmazásra), de akinek csak partnere van (jelen), az azért többnyire megosztja vele is.
Ja, puha cukorka alatt természetesen a gumicukrot értjük.
Ezt vizsgálta ugyanis külön a cukorka munkacsoport. Ebbe természetesen bele lehetne kötni azzal, hogy az egyre népszerűbb (egyébként otthon is süthető) mályva- vagy pillecukor is puha; erre az az iparág válasza, hogy mióta piacra dobta a Haribo, ez is gumicukornak számít. Gumicukrot a magyarok ötöde fogyaszt havonta, ám harmada vásárolja, méghozzá ajándékba is. Gumicukrot adni tehát nagyobb öröm, mint kemény cukorkát. Jóval több nő eszik gumicukrot, mint férfi. Érdekes még, hogy a legnagyobb gumicukorzabálók a negyvenesek: az összes fogyasztó majd harmada ebbe a korosztályba tartozik.
Luxusnyalóka, életmentő drazsé
Miután valószínűleg nincs magyar ember, akinek ne lenne tele a gyerekkora személyes élményekkel, a cukorkapiacra is könnyű bánatos nosztalgiával tekinteni („régen minden jobb volt”), de a helyzet az, hogy most is minden olyan jó, mint régen, sőt talán jobb is. Az ókori Egyiptomig most inkább ne menjünk vissza (na jó, pár szóban mégis: méz, dió, gyümölcsök), de abban megegyezhetünk, hogy régen a nagyon-nagyon gazdagok kiváltsága volt a cukorka, és jobb, hogy ez ma már nincs így. A 17. században ugyanis, amikor megszülettek az első modern cukorkák, még nem jöttek rá, hogy az alapanyag könnyen kinyerhető a répából, csak a nagyon drága importcikként hozzáférhető nádcukor játszott.
Édességek a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban
Akkoriban még főleg funkcionális cukorkákat forgalmaztak: nem volt még Nébih, sok volt a gyanús, romlott étel (még a gazdagok asztalán is), emésztéskönnyítőként árulták őket tehát. A kiegyezés után aztán bejöttek a cukorkabiznisz jeles képviselői rokonaikkal és tanítványaikkal, és megalapították a magyar édességipart, pár márka ma is él a korszakból.
Hamar kialakult a cukorka piaci funkciója: míg a csoki és a desszertek a szertartásról, a közös fogyasztásról szóltak, a cukorkát vitte magával az ember, zsebben, kézben, akárhol, és apránként, lopva fogyasztotta útközben, munkahelyen, iskolában. A zugfogyasztásból rutin lett, szokás, majd közösségi identitásképző tényező.
Ez nyilván ma is így van: te emlékszel olyan alkalomra, amikor eltettél egy félig még teli zacskó gumicokrot azzal, hogy „na jó, most már elég volt”? Nem? Mi sem.
