Lakóautóval, válaszolom, mikor megkérdezik, hogyan utazunk. Erre általában két válasz érkezik, az egyik a csillogó szemekkel, néha nem leplezett irigységgel, kis sikkantással kísért „Jaj, de jó nektek!”, valamint a kissé lesajnáló hangsúllyal előadott „Ó, mi ehhez túl kényelmesek vagyunk!”
Aztán, rövid gondolkodás után kérdeznek még ezt-azt. Például, hogy hol fogunk mosni. Meg hogy fogunk vécézni, és egyáltalán, lehet a lakóautóban fürdeni?! És minden esetben megkérdezik tőlünk, hogy mit fogunk enni.
Mindent! Olaszországba megyünk!!! – ordítanám bele mindenkinek az arcába közvetlen közelről, de nem tagadhatom meg magyarságomat: a két szál kolbászt és a kiló mangalicazsírt már megvettem, mit tagadjam.
Kezdők vagyunk, ez lesz az első hosszabb utunk. Kissé nagyképűen tavaly, az első utazáskor azt gondoltam, a létező összes hibát elkövettük az alatt a két hét alatt, míg négy keréken laktunk, de most, az utazás előtt egy-két nappal már kezdem sejteni, hogy ez elhamarkodott kijelentés volt.
Lakóautózni meg kell tanulni, és ez egy hosszabb folyamat. Lemondással és kompromisszumokkal jár. Ezek mindegyike a racionalitáson és a józan észen alapul. És ez baromi nehéz.
A lakóautóban van konyha. Mintegy két négyzetméteren. Ide kell elpakolni nagyjából mindent, amit használni és fogyasztani szeretnénk. A helyhiány mellett a másik fontos dolog a súly, nem mindegy, hogy három vagy hét tonnával utazunk. Ezért vitte vissza a férjem morogva tavaly az öntöttvas serpenyőt, az üvegkancsót meg a jénai készletet és közölte velem, hogy egy, azaz egy serpenyő és jól gondoljam meg, melyiket választom.
Hát jó, gondoltam szintén morogva, akkor mi nem kerülhet még be a konyhába? Porcelán vagy kerámia étkészlet. Gránit mozsár. Jénai készlet. Kacsasütő cserépedény. Semmi.
A lakóautóban a műanyag a barátunk.
Így vettünk egy műanyag étkészletet, műanyag poharakat, műanyag müzlis tálakat, műanyag nyelű evőeszköz készletet, műanyag tárolóedényeket és néhány műanyag konyhai eszközt. Ezeken kívül egy lábos, egy serpenyő, vágódeszka (szigorúan műanyag!) két kés, egy zöldséghámozó és néhány műanyag tál. Ennyi a konyhai alapkészlet, ezzel kell gazdálkodnunk.
Szóval, azt is jól meg kell gondolni, mit főzünk. A lakóautóban lehet ugyanis főzni, ezt ugyanazon a két négyzetméteren kell megoldani, ahova elpakolunk. De mit?
Előnyben a tizenöt perc alatt elkészíthető ételek, szóval a körmös pacaltól nem árt érzékeny búcsút venni. Nem csak az számít, hogy menyi idő alatt készül el az ebédünk vagy a vacsoránk, de az is, hogy milyen alapanyagból készül. Nekem ebben nagy segítség a Mautner-Széll féle szakácskönyvhármas, ezt mindig viszem magammal, mert ebben a három receptgyűjteményben olyan ételek szerepelnek, amik elkészítéséhez az alapanyagokat bármelyik nagyobb élelmiszerboltban meg tudok venni. Utazás előtt bejelölöm post-it-tel azokat a kajákat, amikhez nem kell sütő, így nem kell minden nap carbonarát, tojásos nokedlit meg tonhalas spagettit enni.
Nekem a reggeli jelentette a legnagyobb gondot, mert nyilván nem viszünk magunkkal egy mobilkemencét, hogy reggelenként összedobjak egy cipót vagy egy pillekönnyű croissant-t, így az utóbbi hetekben alaposan kiműveltem magam a különféle kásákból és tojásételekből, valamint csináltam olyan kencéket, amik bírják a tárolást. Vettem müzlit, kukorica- és zabpelyhet, kölest és búzadarát.
Mit viszünk még? Az említett két pár kolbászon és mangalica zsíron kívül? Hát pálinkát. A pálinka a nemzetek közötti barátságot is segíti, legyőzi az esetleges kommunikációs akadályokat, és nagy mértékben orvosság is, ugye. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, amikor tavaly a kempingben a megérkezésünk után négy órával a szomszéd német család egy emberként állt hosszú sorokban az ajtónk előtt vizespohárral a kézben, tört magyarsággal mondva: „magyar, van pálinkád!” Hát igen.
Azt, aki kóbász és pálinka nélkül indul útnak, kiveti magából az anyaföld. Előbb vagy utóbb.
Aztán viszek még fűszerpaprikát, gondolom, ezt nem kell magyaráznom, akármilyen Olaszország, azért paprikás krumpli csak lesz. Vagy lecsó, és abba is kell. Barack- és szilvalekvárt. Tavaly vittem mákot, hogy minek, a jó ég tudja, biztos turbóra kapcsolt a magyarsággénem. De azért idén is viszek.
Mivel a lakóautóban van hűtő, sőt egy akkora fagyasztó, amibe két öklöm befér, oda betuszkolok egy kiló fagyasztott csirkemellet. A hűtőbe megy némi tojás, túró rudi (!), ja és az a fél kiló töpörtyű, ami nélkül pláne nem indulok el sehova. Meg a kencék. (Körözött is, jó hogy!)
Az asztal alatt még van fél négyzetméter hely, hát igazából azt se tudom, mit pakoljak ide, mert most már tényleg szédítő tágasság és a mozgásszabadság mámorító érzésével küzdök. Hoppá, ahogy ezt leírtam, eszembe jutott, hogy a két kutyából az egyik velünk utazik – mivel anyukám az idegeire, valamint a kutyák kezelhetőségére hivatkozva csak az egyiket vállalta, és valahol a szívem mélyén egyet is értek vele – szóval itt a kutyakaja lesz.
Hát, elindulunk. Remélem, nem halunk éhen. Ja igen, mosni nem fogunk, de erről majd máskor, máshol. Ti mit vinnétek?
