Vannak dolgok, amikről nem illik beszélni. Nem arra gondolok, hogy nem kelt meg a kalács, vagy elsóztuk a levest – bár az utóbbi tíz évben olyat még nem olvastam, hogy valami ne sikerülne az átlag magyar háziasszonynak a konyhában –, hanem a profán dolgokról.
Például hogy egér van a kamrában, és hetek óta nem tudunk megszabadulni tőle. Vagy hogy bolhás a kutya.
Jelen írás szerzője ezekben a pillanatokban is ádáz küzdelmet folytat a kis szürke dögökkel, éppen ezért e sorok abszolút hitelesnek, mi több, bántóan őszintének bizonyulnak, a szerkesztő áldásos tevékenységének köszönhetően pedig eltűnnek belőlük a kétségbeesett düh és az indulat generálta kifejezések, úgymint a „nyomorult kis dögök”, a „pusztuljon az összes rohadék, ahol van” és a „kurv@ egerek” (nem ilyen szemérmes az a szerkesztő – a szerk.).
A kényszerű együttélés során az első dolog, amit el kell felejtenünk, az az egyes szám. Olyan nincs, hogy egér van a lakásban vagy a kamrában. Nem. Mindig egerek vannak. Többes számban. Ezt úgy kell érteni, ahogy apám mondta. Mikor örömkönnyek között felhívtam és belerikkantottam a telefonba, hogy a hosszas stratégiai elemzés és a közösen kitervelt haditerv eredményes lett, azaz megfogtam az egeret, mélyre tüdőzte a füstöt, majd lakonikusan csak ennyit mondott: „Lányom, ahol egy van, ott van több is, úgyhogy korai az öröm, tedd csak vissza azt a cserepet egészen nyugodtan.”
Igaza lett, azóta a hatodikat eresztem szélnek a szántóföldön, reménykedve, hogy nem talál vissza.
Na de kanyarodjunk vissza szomorú történetünk elejére, azaz az egér felfedezésének pillanatához. Hogy a kis rohadékok beköltöztek, azt általában úgy vesszük észre, hogy bemegyünk a kamrába, előkapjuk a helyéről a lisztet, a rizst, majd némán nézzük, ahogy vékony sugárban csordogál a zacskóból, amerre járunk.
Két dolog jut ilyenkor eszünkbe. Az egyik az, hogy n@b@szdmeg, a másik, hogy ennyi erővel tarthatnánk disznókat is a lakásban a két eltunyult, a nap jelentős részében a szőnyegen döglő kutyánk helyett, majd leroskadunk az ebédlőasztal mellé, és kicsit sajnáljuk magunkat.
Egér van a házban – gondoljuk. Olyan ez a pillanat, mintha egy szuszra olvastuk volna végig A romlás virágait. Nem tart sokáig hála istennek, mert az elpestiesedett, elkényelmesedett úriasszony rövid idő alatt transzformálódik, miközben epikus zene szól a háttérben, haja lobog a szélgéptől, és az elszántság tükröződik merev arcán, ahogy összehúzott szemekkel fagyos pillantást vet a kamra felé. A tanyasi tenyeres-talpas visszatért.
Sajnos ez a pillanat sem tart örökké, olyan ez, mint a farkasemberré alakulás: az ember kezdetben küzd az változással, javarészt feleslegesen. A politikai korrektség pehelypaplanja alá szorulva, az agressziót és a pusztítás vágyát, a szadisztikus késztetéseket a tudatalattiba visszaszuszakolva, joviális mosollyal azt mondjuk magunkban, micsoda butaságokat gondoltunk, a kutyák nem fognak egeret, ejnye, Hajni, kis botor, patkányt, azt fognak, az a zsemleszínű kis tacsi, igen, azt otthon úgy is hívják, hogy a „patkányozós tacsi”, na az megfogja a dögöt, a Talpas is megfogta őket. Jó kutya volt. Az egeret – még mindig egyes számban – meg elintézzük humánusan, 21. századi módszerekkel.
És elindulunk a gazdaboltba. Szőrmegalléros kabátkában, bokacsizmában, enyhe sminkben.
Két-három héttel később majd ugyanide rontunk be kutyasétáltatós leggingsben, bakancsban, pomponos sapkában, „adjanak valamit, amitől megdöglik” zihálással, de addig sok víz lefolyik a Dunán.
Szóval elindulunk az enyhe parfümfelhőben, és okosan végiggondoljuk, mit tehetünk. Macska nincs, ugye, és amíg én élek, nem is lesz. Nehezített terepen indulunk, no nem baj. Kisgyerek, kutya van a háznál, ezért körültekintően kell eljárni. Egy-két egérfogó – az egy darab egérnek – és némi humánus, állatbarát szer, amitől persze nem hal meg, csak kicsit elszédül, éppen annyira, hogy hagyja magát megfogni, hogy ejnyebejnyézve kitessékeljük. Igen, ez így jó lesz.
Hazatérünk, a kedves mosoly még az arcunkon, kicsit csodálkozunk, amikor az egérfogó épp csak megcsípi az ujjunkat – régen ez mintha erősebb lett volna –, miután kitakarítottuk a kamrát a teljes mértékben környezetbarát tisztítószerekkel, kihelyezzük a három darab csapdát az egy darab egérnek, a szolgálatkész eladó által ajánlott rágcsálópépet egy elegáns mozdulattal bepottyantjuk a fagyasztó mögé, főzünk egy kávét, és várjuk a csodát. Azzal a jóleső gondolattal, hogy mindent megtettünk. Az élet egyszerű, nem kell minden kis szarságtól kétségbe esni. Egy-két alkalommal még beejtünk a pépből egyet-kettőt, és vége is ennek a kellemetlen kis incidensnek, az élet megy tovább.
* * *
Másfél hét múlva, mikor a késes fiókban felfedezzük az egérszart, aztán a gyógyszeres fiókban azt, hogy a fiók alját három centi vastagon borítja a kamillavirágzat, a cickafark és a lándzsás útifű, még csak felnyögünk. Mi a pics@! – kiáltunk fel, amikor azt látjuk, hogy a két kenőtoll és a műanyag edénymosó sörtéi gyakorlatilag eltűntek, és a kupifiókban annyi egérszar van, hogy feketedik az alja.
Összeszorítjuk a fogunkat, bedobunk négy rágcsálópépet a fagyasztó mögé, ellenőrizzük a csapdákat – jéé, lezabálta róla a diót! – és megint alaposan kitakarítunk a környezetbarát tisztítószerrel.
A következő héten – hihetetlen, hogy nem döglik meg! – bepakolunk mindent nagy, zárható, műanyag dobozokba és átvisszük az összes tartós élelmiszert a kamrából a kazánházba. Az ezzel járó folyamatos zarándoklat kissé megnehezíti a szürke hétköznapokat, de az egérhelyzet kezd nyomasztóvá válni. Pár nap múlva ugyanezt megismételjük a konyhaszekrényekben és konyhafiókokban levő alapanyagokkal. A következő nap kicipelünk mindent bedobozolva a kazánházba. Nincs SEMMI, amit meg lehet zabálni, gondoljuk némi gyomortájéki szorítással.
Ó, dehogynem. A kupifiókban hagyott ragasztószalag belsejétől a gyógyszeres fiókban levő barna nádkosárkáig mindent meg lehet rágni. A papírdobozos papírzsebkendőt és a fonott tányéralátéteket is. Min-dent. A parafa poháralátétet, a gyertyákat, és a székek lábára ragasztható filc alátétet is.
Ha harc, hát legyen harc, gondoljuk, bevágjuk magunkat az autóba, és csapzottan berontunk a gazdaboltba, „adjanak valamit, amitől megdöglik, bármit!” Hazaérkezünk, fogjuk a hypót és az összes vegyszert, ami árt, mert ekkor már nem gondolunk Földanyára, a klímakatasztrófára és a természetre, csak arra, hogy a nyomorult egérnek pusztulnia kell.
Megevett egy doboz pépet, az egérfogókból eltűnik a csoki, a dió, a bármi. Szadista kéjjel gondolunk a hétvégére. Elutazunk! Nem lesz a házban kutya, gyerek, csak ő meg én. Pontosabban mindaz, amit megfelelő gondatlansággal elhelyeztem, hogy megöljem.
Ekkor persze már túl vagyunk a „régen minden jobb volt” kesergésen, hogy bezzeg régen elpusztultak az egérméregtől – kis halálfejes üvegballonokat vizionálunk, folyékony nikotint, bármit, csak macskát ne. Nincs az az izé, ami régen? Hiába reménykedünk, a gazdaboltban szomorú fejcsóválással közlik, hogy amire gondolunk, azt már rég kivonták a forgalomból. Ja, meg azt is. Meg azt is. Veszélyes. EU. Szabályozás. Effélék. Veszélyeeees, gondolom magamban, persze hogy veszélyes, ölni akarok, nem jól tartani őket! Hát ez van, mutatja a gazdaboltos. Jó, de mi ez? Egérsnack, este, bulihoz? Ehh.
Már az egérfogó sem a régi
Az utazás napján, míg a család többi tagja a kocsiban ül, kiszórjuk az egérmérget, kis hezitálás után még egy kilót, teszünk a fiókokba is, dióval elkeverve – nesze, nesze, nesze! – felragasztgatjuk a ragacsokat, aztán távozunk.
Otthon, mikor apánk elmeséli, hogy egész ősszel az egerekkel küzdött, és azok is – ha nem látom, Lányom, nem hiszem el – megtanulták kikerülni a ragacsot, megkeseredik a szánkban a birspálinka, de elhessegetjük a gondolatainkat. Annyi méreg, amit belapátoltunk a kamrába és a konyhába, egy városnyi egérnek elég lenne, nemhogy ennek az egynek!
Hazaérve, míg a család többi tagja a kocsiban ül, összegyűjtjük a granulátumot – a ragacsban egy nyamvadt egeret sem találunk. Kihúzzuk az összes fiókot – egy tetemet sem találunk. Másnap reggel újra kitakarítunk. Kénsavval.
Az őrület küszöbére akkor kerülünk, mikor egy-két nap múlva elővesszük Locatelli Az ízek Itáliája c. könyvét. Össze van rágva. Kirángatjuk az összes szakácskönyvet, úristen, a Ferrán Adrià-könyvünk, Váncsától a Lakoma első és második része, a Heston, amit a szülinapunkra kaptunk! Elsötétül előttünk a világ. A tömérdek egérszartól a könyvespolcon, meg a tébolyult dühtől. Sírunk is tehetetlenségünkben.
Ez a mélypont. Nincs tovább. Innen felfelé csak a megadás vezet.
Felesleges tagadni tovább. Itt egerekről van szó. Többről. Tök mindegy, hányról, nem is akarunk belegondolni. A következő lépés, egyben az egerektől való megszabadulás első fontos állomása az, hogy mindent el kell dobozolni. Mindent, ami zacskóban, papírdobozban vagy egyéb, rágható anyagban van. Ez némi költséget jelent, cserébe végre csinos, feliratozott üvegecskékben sorakoznak a fűszerek, és lelkifurdalás nélkül megvehetjük a nefelejcsekkel, szívecskékkel, anyámkínjával telehintett fémdobozokat, legyenek bármilyen giccsesek.
Ezzel nagyjából két nap alatt kész vagyunk. Külön dobozban vannak a tészták, minden katonás rendben sorakozik a polcokon. Újra kitakarítottunk. Vegyi fegyverekkel. Ragyognak a fiókok, a polcok, ezt fogjuk fel örömnek az ürömben.
Az egérfogókat nyugodtan dobjuk ki, annyit érnek, mint halottnak a csók. A pépet felejtsük el. Azok a szerencsések, akik nem tartanak otthon kutyát, macskát, tegyenek ki rágcsálómérget. Itt jegyzem meg, hogy a fagyálló is hatásos. Kegyetlen, de hatásos. Megkérdeztem.
Járjuk körbe a kecót, és ellenőrizzünk mindent. Ha lyukat, rést találunk, akármilyen picit, tömjük el. Panelesek, figyelem, képesek felmászni a radiátorcső melletti kis hézagon is. Igen, panelben is lehet egér, ez nem csak a háztulajdonosok kiváltsága, hallottam olyan szerencsétlenről, aki a piacról, egy zsák dióval vitte haza az egeret. (Ő igazán a sors kegyeltje, mert valóban egyet vitt haza.)
Állítólag hatásos ellenük a borsmenta, utálják a szagát. Cseppentsük belőle vattakorongra, és rakjunk néhányat a kamrapolcra vagy a konyhaszekrénybe. Akár párologtathatjuk is.
Persze a leghatásosabb fegyver a macska.
És még egy módszer, a mamáéktól tanultam. Fogjunk meg egy diót, törjük meg, lehetőleg úgy, hogy két fél diót kapjunk. Vegyünk egy agyagcserepet, akkorát, aminek a teteje 13-15 centi átmérőjű. Keressünk egy tálcát, amit nem sajnálunk. A fél dióval támasszuk ki a cserepet úgy, hogy a gyümölcs húsa befelé nézzen. Jön az egér, megérzi a dió szagát, bemászik a cserép alá, birizgálni kezdi. A dió mozog, a cserép csatt, lecsapódik. Megfogtuk az egeret. Ilyen csapdából kihelyezhetünk hármat, négyet is. Nem ártalmas, nem gyilkol, cserébe rendkívül hatásos.
A józan paraszti ész újra diadalmaskodott. Ezzel kellett volna kezdenem. Meg is mutatom:
Persze ha tavaszig nem kaptuk el őket, akkor nincs más választásunk, meg kell rendelnünk az irtást. Mert nemcsak a sajtot nem szeretik, de eszük ágában sincs kiköltözni a romantikus, napsütötte tavaszi rétre. Pár hét múlva, tavasszal pedig szaporodni kezdenek, na attól mentsen meg mindenkit a Jóisten.
Nálunk szépen fogynak. Talán egy lehet még. Legfeljebb kettő. (És most látom, ahogy apám az égre emeli a szemét, aztán tárcsáz….)
