A piacozás elvileg a világ legtermészetesebb dolgai közé tartozik. Egyrészt azért, mert legalább hétvégén mégiscsak főzni kell, ahhoz meg alapanyagra van szükség, másrészt meg hol máshol lehetne egy helyen, megbízható forrásból hozzájutni zöldséghez, gyümölcshöz és húshoz – szóval azokhoz a dolgokhoz, amikből klasszikusan ételt készítünk –, mint a piacon, a jól bevált árusoknál? Persze, tudom, a szupermarketben, de azért a piacozásnak megvannak a maga nagy előnyei, például, hogy ott lehet kapni napon érett, ízletes, hazai gyümölcsöt és zöldséget, friss, termelői tejet, tejterméket meg mindenféle feldolgozatlan földi jót.
Piacnak én azokat a helyeket nevezem, ahol a termelők heti néhány napon eladhatják a portékájukat. Ebből a szempontból én nem keverném ide azokat az egységeket, ahol egész évben, mindennap kapható a szőlőtől az avokádóig minden, még akkor sem, ha a nevükben egyébként benne van a piac szó.
Amikor a gyerekeim kicsik voltak, az egyik fővárosi piacra jártam roppant lelkiismeretesen, hogy a csemetéimnek a lehető legjobb ételt adhassam. Amikor az egyik árusnak szokás szerint feltettem a kérdést, hogy honnan van a barack, hirtelen igazmondó rohamot kapott, és kibökte: honnan tudja ő azt? Itt senki, de senki nem tudja, hogy honnan van az áruja, mindenki a Nagybaniról hozza. „Aki mást mond, az hazudik, abban bízzon a legkevésbé, anyuka!”
Azóta eltelt egy csomó idő, a naivság hímpora már rég lepergett a sokat tapasztalt háziasszonylelkemről, szóval már egyáltalán nem képzelem, hogy a piacon mindenki a saját termését árulja, de azért van még rá példa. A legbiztosabb egyébként, amiről kezdőként meg lehet különböztetni a kofákat (viszonteladókat) a termelőktől, az nem a fejkendő meg az érdes kéz, és nem is a banán, ami nyilván kizáró ok, hanem az, hogy a termelő nem ér rá egész nap a piacon ácsorogni, mert akkor ki kapálja meg a kertet, és ki szedi le a termést?
A termelő, az legkésőbb 11-kor szedi a sátorfáját, és hazamegy termelni, aki meg még délután is ott árul, az minimum gyanús.
A debreceni új piaccsarnok (Fotó: Oláh Tibor / MTI)
Felkészülni!
A piacra az ember nem megy készületlenül. Nemcsak beszédül egy ridiküllel, mint munka után az élelmiszerdiszkontba, majd kijön három nejlonszatyornyi kajával, hanem átgondolja, hogy mit akar főzni, és ahhoz mire van szükség – vagyis ír egy bevásárlólistát.
Ez a lista egyébként maximálisan rugalmas kell, hogy legyen, előfordul ugyanis, hogy egy hirtelen jött eső vagy kánikula miatt hirtelen hopp, elmúlik vagy éppen megjön valaminek a szezonja. Mondjuk, felmagzik a spenót, vagy (ó, borzalom!) megrohad a szamóca, és akkor módosítani kell az egész menüt. Ez egyébként nem feltétlenül negatív dolog, simán előfordulhat, hogy pont emiatt sikerül rókagombát venni, sosem lehet tudni előre, és épp ez a szép a piacozásban.
GIF
Fő szabály: ha valamiből szépet látsz, jó áron, és ráadásul még szereted is, akkor meg kell venni. Tetszetős receptet majd csak találsz hozzá a nagy interneten, de ha megkérdezed, az árus is megmondja, hogy mit készíthetsz belőle.
A felkészüléshez hozzátartozik az is, hogy megfelelő mennyiségű és méretű kosarat, szatyrokat és dobozokat viszünk magunkkal. Ma már persze a legtöbb termelő is úgy tépi a szatyrot, mintha muszáj lenne, hozzátartozik a piacozós aszeszoárhoz: váltópénz, mérleg, nejlonzacskó, de jobb az mindenkinek, ha nem hergeljük ilyesmivel tovább a Földet.
Ha van nálunk doboz, akkor tutira nem fog összetörni hazáig a szamóca vagy a barack, szatyorból meg azért kell több, hogy ha véletlen előbb vettük meg a paradicsomot, mint a krumplit, akkor szükség esetén pár mozdulattal át tudjuk rendezni a bevásárlást a kosárban vagy a banyatankban, más néven gurulós bevásárlótáskában, amely roppant praktikus eszköz.
Először tájékozódunk
A piacon először nem veszünk semmit, csak szétnézünk, tájékozódunk, képbe kerülünk mintegy. Az árak ugyanis napról napra, sőt akár óráról órára is változnak, és nyomorultul fogjuk érezni magunkat, ha hirtelen felindulásból 1300-at adtunk egy kiló szamócáért, amikor a másik asztalon 900-ért is lehet kapni közel ugyanakkora és szintén napon érett hazait.
Epret pakol ki egy árus nyitás előtt a békásmegyeri piacon (Fotó: Mohai Balázs / MTI)
Amikor már nagyjából látjuk, hogy mit mennyiért érdemes megvenni reálisan, akkor kezdjünk el közelíteni az árusokhoz. Itt azért még gyakoroljuk magunkban az elutasító mosoly kíséretében kimondott köszönöm szót, sokan ugyanis hajlamosak annál a néninél vásárolni, aki kedvesebben vagy hangosabban hívogatja a vevőket. Nem biztos, hogy nála csináljuk a legjobb üzletet, csak mondom. Még akkor sem kell vásárolni, ha már közelebb léptünk, és jól megcsodáltuk a portékáját.
Most jön az áru mustrálása
Azért vagyunk a piacon, hogy válogathassunk. Használd az érzékszerveidet, nézd meg jól az árut, sőt feltétlenül szagold meg!
Kolbászokat kínál egy árus az óbudai Kolosy téri termelői piacon (Fotó: Máthé Zoltán / MTI)
Az illat árulkodik, ha valaminek nincs, akkor íze sem lesz, ez ilyen egyszerű.
A legtöbb termelő egyenesen kínálja, hogy kóstoljuk meg az apró gyümölcsöket, szóval ne kávéízű szájjal vagy rágózva menjünk piacra, hogy legyen kedvünk bekapni egy-egy szem cseresznyét vagy sárgabarackot. Ha nem kínálja, akkor meg kell kérdezni, hogy szabad-e. Még ekkor sem kell vásárolni, de pocskondiázni sem illik, nyilván.
Fogdosni ugyanakkor nem ér az árut, főleg a puhát nem, a nyomástól ugyanis gyorsabban megrohad, ezért nyilván senki sem szereti, ha turkálnak a portékájában. Tartsuk ezt tiszteletben, és ne viselkedjünk úgy, mint az elefánt a porcelánboltban. Aki sok munkával megtermelte a gyümölcsöt, zöldséget, annak minden megromlott szemért fájni fog a szíve.
Kóstolásra kikészített körteszeletek a Kolosy téri termelői piacon (Fotó: Máthé Zoltán / MTI)
Mérlegeljünk!
Fontos szempont még az ár-érték arány mérlegelése. Gyakran előfordul, hogy másodlagos frissességű (és akkor most finoman fogalmaztam) terméket visznek ki a piacra, amit ennek megfelelően olcsóbban is kínálnak. Nem éri meg. Tapasztalat, hogy annyi veszteséggel jár, annyit ki kell dobni belőle, ráadásul annyi pluszmunka van vele, hogy végeredményben sokkal jobban járunk, ha drágábban megvesszük a tökéleteset.
Ez persze nem a szépséghibás, ferde répára meg az amorf szamócára vonatkozik, hanem a nyomódott, rohadt vagy, ne adj isten, penészes árura. Utóbbit soha, semmiképp se vásároljunk, gondolom, ezt mondani sem kell.
Ha döntöttél, hogy vásárolsz, még mindig válogathatsz. Kérdezd meg, hogy szedheted-e te az árut, vagy inkább az árus szeretné. Utóbbi esetben bökj rá a szimpatikus darabokra, sőt megkérheted, hogy forgassa neked körbe, hogy lásd, minden rendben van-e vele. Ha nem tetszik, ne vedd meg. Ez nem udvariatlanság, ez hozzátartozik a piacozás lényegéhez.
Termelői piac a Szimpla kertben (Fotó: Leéb Ádám)
Beszélgess!
Vásárlás közben rendkívül praktikus és sokszor meglepően kellemes dolog elbeszélgetni az eladóval. Mindig bedobható kérdés, hogy hol termel, mekkora területen, és mi mindent. Ha semmit nem mond neked a válasza, az sem baj, figyelmes voltál valakivel, ami jó dolog. Legközelebb emlékezni fog rád, és ő is kedves lesz, de még ennél is jobb, hogy egy csomó szuper információt megtudhatsz a termelőktől.
Én például a piacon, a palántaárustól tanultam meg, hogy hogyan kell rózsát metszeni, hogy sok virág legyen rajta, meg azt is, hogy hogyan kell a batátát tárolni. Nem mintha annyi termett volna tavaly, hogy tárolni kelljen, de azért jó tudni, hátha egyszer mégis szükség lesz rá.
A termelők általában szuper recepteket is tudnak, szóval, ha megtetszik mondjuk a rebarbara, de gőzöd sincs, hogy mit kezdj vele, el fogják mondani, hogy meddig tárolhatod, hogyan kell megpucolni, és mit készíthetsz belőle. Hát nem megéri piacra menni?
