Az is fair trade, ha nem várjuk el a meggyszedő munkástól, hogy nyomorogjon

Bolond ez az idei nyár, hol egy hónapon át esik az eső, hol mindent eléget a kánikula, mi meg csak bosszankodunk, hogy drága a gyümölcs. A jelenségről, sőt az okokról mi is írtunk részletesen és többször is: ha esik az eső, elrohad vagy kireped a gyümölcs, ha túl meleg van, besül. Semmi sem jó, az eperre már nem kellene a víz, a barackra meg nagyon. Vagy egyiknek, vagy másiknak kedvez az időjárás, de leginkább egyiknek sem.

A mezőgazdaság már csak ilyen időjárásfüggő dolog, nincs mit tenni. Persze lehet fejleszteni, visszaforgatni a pénzt és korszerűsíteni a termelést, de egyrészt mindenki a szabadföldi epret keresi, másrészt meg a meggyfa és a szőlőtőke fölé nem lehet fóliasátrat húzni, úgyhogy marad az elemeknek való kitettség, a reménykedés meg a drágulás.

Egy tényezőről azonban szinte senki sem beszél, pedig valójában emiatt is drágultak meg extrém módon a zöldségek és a gyümölcsök.

Ez pedig az emberi erő, illetve ebből fakadóan a munkabér. Mert a mezőgazdaság, különösen a kertészet, a zöldség- és gyümölcstermelés extrém módon emberimunka-igényes ágazat.

Az utóbbi időben sokat beszélgettem erről őstermelő ismerőseimmel, és egészen döbbenetes számokról meséltek. Míg pár évvel ezelőtt itt, Közép-Magyarországon óránként 600 forintot fizettek egy gyümölcsszedő munkásnak, addig mára ez az összeg szinte megduplázódott. Nem mindenhol persze, van olyan őstermelő, aki már a 900 forintos órabérre is szívja a fogát, aki viszont megteheti, az simán kifizeti az 1200 forintot is az idénymunkásoknak, csak jöjjön már valaki, aki leszedi a meggyet. Még az is jobb, mint ha a fán rohad meg.

A szamócaszedés leginkább így néz ki (Fotó: iStock)

Pár hónappal ezelőtt az egész ország egy emberként drukkolt az autógyári munkásoknak, akik szervezett módon elérték a 18 százalékos béremelést, majd ezután több nagy munkáltatónál is két számjegyű bérfejlesztésről szóltak a hírek. A KSH szerint az átlagbér-növekedés tavalyhoz képest meghaladta a tíz százalékot, 2014 és 2018 között pedig több mint 40 százalékot növekedtek a keresetek. Arról persze nem beszélnek túl sokat, hogy a reálbér, vagyis a fizetés vásárlóértéke hogyan változott – maradjunk abban, hogy ekkora ugrás kellett ahhoz, hogy az életszínvonal legalább a megszokott szinten maradjon, és ne csökkenjen, Nyugat-Európához pedig így sem kerültünk egy lépéssel sem közelebb.

Növekvő bér = drága gyümölcs

A mezőgazdasági idénymunkások bérnövekedéséért már nem drukkolunk ennyire, mivel azt a nagyon egyszerű közgazdasági összefüggést mindenki átlátja, hogy

ha drágán szedik le a szamócát, akkor drága lesz a piacon a szamóca.

Számoljunk egy kicsit! Az előbb azt a szófordulatot használtam, hogy „döbbenetes” módon megnőtt a gyümölcsszedők bére. Vegyünk egy középértéket, mondjuk az 1000 forintos órabért, aminél van, aki többet, és van, aki kevesebbet fizet a munkásainak. Azt is tudni kell, hogy ez a munka nem nyolcórás, hanem látástól vakulásig tart: ami megérett, azt le kell szedni. Tehát tegyük fel, hogy egy munkás dolgozik napi 12 órát, és keres vele napi 12 ezer forintot. Tegyük fel, hogy vasárnaponként pihenőnapot tart, mert ennyi regenerálódás kell, így kőkemény fizikai munkával, a tűző napon hajladozva vagy fára mászva, létrán egyensúlyozva, úgy, hogy nincs élete, mert amikor ébren van, dolgozik, egy hónap alatt megkeres bruttó 324 ezer forintot. Ez pedig még mindig jóval kevesebb, mint a nyolcórás bruttó átlagkereset Magyarországon – mínusz az adó, ha bejelentették. (Ha nem jelentették be, akkor nem fizet adót, de nem is kap zsebbe óránként ezer forintot, legalábbis errefelé nem.)

Összehasonlításképpen: az egyik gyorsétteremlánc 1750 forintos kezdő bruttó órabérért keres dolgozókat, napi nyolcórás, bejelentett munkára, kulturált körülmények között, légkondicionált helyiségbe.

A fair trade itt kezdődik, a kertek alatt

Sokan tudjuk már, hogy melyek azok az élelmiszerek, amelyeknek a fogyasztása enyhén szólva nem tartozik az etikus kategóriába: mandulatej, avokádó, quinoa, vanília, minden, amiben pálmaolaj van, banán, kivéve, ha rajta van a kis békás matrica, kávé, csokoládé. Amikor különösen filantróp és felelősségteljes hangulatban vagyunk, nem is vásároljuk őket, vagy a Fair Trade feliratút keressük belőlük, különben meg próbálunk nem gondolni a valódi árukra.

Nos, a fair trade nem ott kezdődik, hogy együttérzünk a mexikói avokádótermelővel, akit kizsigerel, elhurcol és meggyilkol a maffia, vagy hogy nem esszük el a bolíviai őslakosok elől a quinoát, hogy ők a világméretű keresletnövekedés miatt sokszoros áron juthassanak csak hozzá az alapvető táplálékukhoz, esetleg nem majszolunk olyan csokit, amely olyan ültetvényről származik, ahol a munkások fejére szórják a permetezőszereket.

A beállított betakarítós fotókon mindenki boldogan mosolyog. A valóság ezzel szemben így fest (Fotó: Dimitris Vetsikas / Pixabay)

Ezek is lényeges dolgok természetesen. De vannak itt a közelben, sőt helyben is fontos dolgok. Például hogy megértjük, hogy senki sem él meg 600 forintos órabérből. Megbecsüljük azoknak a munkáját, akik miatt ehetünk illatos, hazai szabadföldi epret, málnát, meggyet és barackot. Nem várjuk el, hogy a kőkemény munkájukért cserébe nyomorogjanak azért, hogy mi 400 forintért vehessük meg a piacon a szamócát.

Nemcsak a magunk jólétét és életszínvonalát tartjuk szem előtt – főleg, ha ezt csak mások kárára tudjuk elérni. Itt kezdődik a fair trade: annak a munkásnak a megfizetésénél, aki nélkül nem lenne egyáltalán friss gyümölcs a piacon. Hasonlítsuk csak össze, hogy mennyibe kerül egy kiló eper, és mennyit adunk ki zúgolódás nélkül egy mozijegyért vagy egy hamburgerért.

Persze nemsokára ez egyáltalán nem is lesz kérdés, hiszen az emberhiány nemcsak az ipart, hanem a mezőgazdaságot is elérte. Minek menne valaki 800 forintos órabérért a tűző napon dolgozni, ha bármikor talál magának betanított munkát egy gyárban, ennek a pénznek a duplájáért?

Ha így nézzük, már nem is olyan drága az az eper kilónként ezer forintért.