Amit nagyon dicsért: A „kurta kocsma”
Falu végén kurta kocsma című verse kötelező tananyag volt annak idején a suliban, de a háttértörténetére a legtöbbünk egyáltalán nem emlékszik, és általában a „kurtáról” is azt hisszük, hogy költői jelző, holott nem!
Az italozó Tunyogmatolcson állt a Szamos hajóállomásában. Olyan közel helyezkedett el a folyóhoz, hogy ha valaki „rendesen ivott”, és elindult haza, könnyen beleeshetett a vízbe, a fáma szerint pedig ez gyakran előfordult. Petőfi 1847-ben tért be ide. Korabeli visszaemlékezések szerint a községbe egy terményszállító szekéren érkezett, és addigra már beszilvapálinkázott a kordét hajtó öreggel. A költő akkor egy barátjához, név szerint Luby Zsigmond földbirtokoshoz igyekezett, aki a Tunyogmatolccsal szomszédos, a folyó túloldalán található fülpösdaróci kastélyban lakott. Így meg kellett várni a kompot, hogy eljusson hozzá.
Úgy tudni, Petőfi Sándor olyan jól érezte magát a kocsmában, hogy nem ment el az utolsó hajóval, hanem inkább a helyi jegyzőnél húzta meg magát azon az éjszakán. A jegyző csak akkor tudta meg, hogy milyen híres-neves vendég szállt meg nála, amikor a Hölgyfutár lapban pár évvel később olvasta a kocsmáról szóló verset, miszerint a bor jó volt, élő zene szólt, és hát javában ment a tánc. A szomszédban lakó uraság párszor üzent is a dajdajozóknak, hogy csendesebben vigadjanak, a sokadik figyelmeztetésre pedig kivételesen véget ért a móka.
De a kocsma bezzeg hangos!
Munkálódik a cimbalmos,
A legények kurjogatnak,
Szinte reng belé az ablak.
Kurta? Az mi?
A kurta latin eredetű szó, jelentése: rövid. Sok mindenre használták, például hajra, szoknyára, valamint azokat a kisebb kocsmákat nevezték így, amelyek az évnek csak egy bizonyos időszakában üzemeltek. Ez nem nyári szezonális nyitva tartást jelentett, épp ellenkezőleg: egy nyolc hónapos, októbertől májusig tartó üzemeltetési időszakot. A matolcsi kocsma is így volt nyitva, viszont akkor minden nap, még hétvégén is, éjjel-nappal várták a vendégeket. Sajnos a versben szereplő kocsmát 1945-ben lebontották, ma látogatóközpont áll a helyén.
Szörnyű egy hely: a kocséri Kutyakaparó csárda
Petőfit egy másik üzemegység is alkotásra inspirálta, ez a Kutyakaparó csárda. Máig létezik, sőt ugyanezen a néven. Míg a költő a matolcsi helyet dicsérte, addig ez utóbbit szidta költeményében: étel nincs, a bor ihatatlan. Egyes beszámolók alapján gyökeres fordulat a vers születése óta eltelt 171 évben sem állt be.
A jámbor útazó,
Mert eledelt nem kap, és hogyha csak
Rápillant borára,
Megátkozza Noét, hogy szőlőt is
Vett be a bárkába.
Petőfi Sándor
A Kutyakaparó a költőnek köszönhetően lett ismert, valamint azért, mert az egyik legviccesebb nevű kocsma. Az elnevezés eredete a mai napig nem tisztázott. Az egyik teória szerint a nagy lakomákból megmaradt ételt kaparták ki a kutyák, egy teljesen más magyarázat szerint ennek pont az ellenkezője igaz: semmilyen étel nem volt a csárdában, még a kutya se talált ennivalót, ezért az egész italozó nem sokat ért. A kutyakaparás arra utal ez esetben, hogy a kutya maximum a saját piszkát tudná elkaparni.
Csárda vagy kocsma?
Akiben felmerül a kérdés, hogy mi a különbség a csárda és a kocsma között: szinte semmi. A magyar néprajzi lexikon meghatározása alapján a csárda a településeken kívül, az utak mentén álló olyan kocsma, amelyekhez tartozott kocsiszín vagy/és szekérállás. Tulajdonképpen: garázs a kocsiknak és istálló a lovaknak.
Amikor szép nő szolgál ki – Hortobágyi csárda
A Hortobágy legrégibb csárdája a mai napig működő Hortobágyi csárda, amely igazából vendégfogadó volt. A török kiűzése után fellendült a kereskedelem, egyre többen utaztak keresztül a Hortobágyon, amikor például Debrecenből Bécsbe tartottak. Egy idő után a debreceni tanács ésszerűnek látta, hogy fogadót építsen, ami a fáradt utasok számára pihenőhajlékot és ételt, italt is ád. Petőfi 1842-ben írta meg a Hortobágyi kocsmárosné című versét, amelyben leginkább a pultos hölgy bájait hangsúlyozza:
Ej galambom, milyen puha a keble!
Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte.
Annak idején Héczei Szabó Antal és felesége, Pérczhy Viktória bérelte a hortobágyi csárdát, és a rokonok visszaemlékezése szerint Viktória nagymama fiatal korában igencsak gyönyörű lány hírében állott, nem csoda hát, hogy Petőfi egész verset szentelt neki. A kiszolgálást és a kocsma elhelyezkedését Petőfi csillagos ötösre értékelte, a bor minősége viszont egyáltalán nem felelt meg neki. Ha ellátogatunk a Hortobágyra, mi is kialakíthatjuk saját véleményünket a mostani csárdáról, ami gőzerővel üzemel a Kilenclyukú híd lábánál.
A híres Hortobágyi csárda (Fotó: Fortepan)
Petőfi keveset ivott
A költeményei alapján sokan az hiszik, hogy Petőfi igencsak szeretett inni, és sűrűn járta a kocsmákat. Ott van például a A borozó:
Gondüző borocska mellett
Vígan illan életem.
Vagy Az én torkom álló malom:
Az én torkom álló malom
Úgy őröl, ha meglocsolom.
Mindeközben tudni lehet, hogy Petőfi nem volt nagy piás. Beszámolók alapján tudjuk, hogy az egyik pesti lap azt híresztelte, hogy a Pilvax kávéházban mulatozik esténként, és ezen annyira felháborodott, hogy nyilatkozatban utasította vissza a rágalmakat. Vörösmarty Mihályon pedig nagyon kiakadt egyszer, mert amikor meglátogatta őt, hogy komoly irodalmi dolgokat vitassanak meg, a Szózat szerzője borozott. Ráadásul: délután!
Orlay Petrics Soma festőművész azt írta Petőfiről, hogy „nem volt oly borivó, mint azt bordalai után ítélve sokan hinni szeretik. (….) igen mértékletes volt”. Pápai diáktársa, Kozma Sándor pedig így emlékezett róla: „Nem szerette a lármás mulatságot, bort sem igen ivott”.
A leghitelesebb forrás maga Petőfi, aki Tompa Mihályhoz című versében így ír a saját mulatozási, ivászati szokásairól:
Egyébiránt ne gondold, barátom,
Hogy én valami vad fickó vagyok,
Mihelyst a bor színét meglátom,
Nem én! csak úgy csendesen vígadok.
Petőfi bordalai megjelenésük idején sokkal hamarabb népszerűek lettek, mint a költő maga. Akkoriban divat volt ilyen verseket írni, ő pedig annak ellenére, hogy nem ivott sokat, nagy számban ontotta a boros költeményeket: összesen körülbelül harmincat írt. A művek sikerüket a hetyke, vidám, köznapi hangvételnek és egyszerű nyelvhasználatának köszönhették. Juhász Gyula szerint Petőfi azért is írt annyi bordalt, mert azokban „csapongó féktelenséggel élhette ki” önmagát, fiatalkori hevületét és szabadszájúságát. Egyszóval: Petőfi a költészettől volt mámoros, a bortól nemigen.
(Forrás: Juhász Gyula: Az alkohol és az irodalom, Tunyogmatolcs és a Petőfi hagyomány, Ködöböcz gábor: Bor az irodalomban című kiadvány, Kis Tamás: Gugyori és kutyakaparó II. című tanulmány)