2020-ban nem nagyon utaztunk sehova, legfeljebb gondolatban, de hát, ha őszinték akarunk lenni, a világ legtöbb országába akkor sem látogatunk el, ha éppen nincs a Covid. Nem baj, információnk attól még lehet, ha másért nem, hát azért, mert a tudás mindig szórakoztató, másrészt meg bármikor előfordulhat, hogy egyszer csak Japánban kötünk ki, sosem lehet tudni. Szóval, jobb felkészülni bármilyen eshetőségre, különösen az étkezés terén, hiszen bármi is jöjjön, vagy bárhová is menjünk, egy valami biztos: enni, azt fogunk.
Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de ha külföldön járok, az egyes számú és legfontosabb célpont egy helyiek által látogatott étterem. Nem azért, mert haspók vagyok, hanem mert egy nép kultúráját és lelkületét sokkal jobban meg lehet ismerni az étkezési szokásaikon keresztül, meg a helyiekkel ismerkedni, beszélgetni is több esély van ott, mint valami kötelezően meglátogatandó turistalátványosságnál. Azt persze nem állítom, hogy mindig kellemes élmény az ilyesmi, de hát a nyitottság kockázattal jár. Például nehezen tudom elképzelni, hogy jól érezném magam, ha mondjuk Bulgáriában, különösen finom csemegeként, főtt birkaszemmel kínálnának nagy szeretettel, de az biztos, hogy még az unokáimnak is mesélném.
Na, de ne menjünk a dolgoknak ennyire a sűrűjébe; az, hogy mit esznek a földgolyó túlsó végén, úgyis meg fog lepni (vagy ki fog borítani), foglalkozzunk inkább azzal, hogyan esznek!
Kéz, villa, kenyér
Indiában, Pakisztában, Afrikában és az arab világban az evőeszközök használata nem igazán bevett, leginkább kézzel vagy kenyérdarabbal esznek. Persze nem ugyanazt és országonként, kultúránként más-más szokások és illemszabályok vannak érvényben, de azért vannak közös pontok is. Az egyik ilyen, hogy csak a jobb kézzel szabad enni, mert a bal ugyebár tisztátalan. Általában három ujjat használnak az evéshez (kivéve, ahol a tenyerükben formáznak golyót a rizsből) és a hüvelykujjal tolják be az ételt a szájukba, gondosan ügyelve arra, hogy ne nyalják meg. Ez annál is inkább fontos és hasznos szabály, mert nem ritka, hogy közös tálat ülnek körül és abból falatoznak. Ha véletlen Etiópiában járnál, mindenképpen óvakodj attól, hogy a közös tálról levedd az utolsó falatot, mert az az önzés jele lenne.
Étkezés banánlevélen. Malajzia (Fotó: Getty Images)
Ha már a tányéron lévő utolsó falatnál tartunk, ember legyen a talpán, aki meg tudja jegyezni, hogy melyik országban mi a szokás, sőt, ha jobban belegondolunk, még a kicsi Magyarországon belül sem egyértelmű, hogy ki mit tart kifinomultnak – sőt, erről nálunk, családon belül is állandó viták folynak. Indiában és Japánban például az utolsó falatig illik elfogyasztani, amit elénk tettek, ezzel szemben Kínában udvarias dolog hagyni egy falatot a tányéron, valamit, ami nem rizs, mert ezzel jelezzük a vendéglátó felé, hogy hú, de jól laktunk, egy falat sem fér több belénk.
Ne hadonássz az evőpálcikáddal!
Egy udvarias böfögés ezzel szemben nemcsak megengedett, de egyenesen elvárt is, amivel szintén azt fejezhetjük ki, hogy milyen jól esett az étel. Ugyanakkor, ha Kínába készülünk, érdemes elsajátítani az evőpálcika szakszerű használatát is, mondjuk illúzióink ne legyenek, a milliónyi illemszabályt, hogy mit szabad velük tenni és mit nem, úgysem fog sikerülni. A rizses tálba azért semmiképpen se szúrjuk bele függőlegesen az evőpálcákat, mert nagy bunkóság: az ugyanis a halottak tiszteletére égetett füstölőre utal. Mindazonáltal az sem túl nagy segítség, ha Thaiföldön villát is látunk az asztalon, és „meg vagyunk mentve!” felkiáltással elkezdünk vele rutinos mozdulatokkal falatozni, mert a villa ott nem arra való. Hanem arra, hogy rátoszogassuk vele az ételt a kanálra, na, azt már a szánkhoz emelhetjük.
Étkezés, Thaiföld (Fotó: Getty Images)
Az sem egészen egyértelmű, hogy az ételes tálat szabad-e a kezünkben tartani, vagy fel szabad-e emelni egyáltalán az asztalról. Magyarországon csaknem minden esetben faragatlanságnak számít felemelni a tányért evés közben (kivétel a leveses csésze), és ugyanez a helyzet Dél-Koreában is, ezzel szemben Kínában és Japánban simán tarthatjuk a tálat a kezünkben. Sőt, az sem probléma, hogy ha bőséges szürcsölés és cuppogás kíséretében költjük el a jóféle tésztalevest, mert ez annak a jele, hogy ízlik az étel.
Csupa izgalom Európa
Szerencsére nem is kell a világ másik végébe utaznunk ahhoz, hogy tökéletesen elveszve érezzük magunkat az étkezési szokásokban, Európában is van elég furcsaság. Ha például ha egy angol meghív „dinner”-re, akkor nem árt tisztázni, hogy pontosan milyen étkezésre is gondolt és főként mikor. A dinner ugyanis ugyanúgy jelenthet ebédet, mint vacsorát, sőt, akár egy laza ötórai teát is.
Ebéd után egy jó kávé nemcsak kellemes, de életmentő is lehet, ám Olaszországban eléggé megütközést fog kelteni, ha cappuccinót kérünk, a tejes ital ott ugyanis nem kávénak, hanem étkezésnek számít. Olyan, mintha itt a leves, a pörkölt meg a süti után kérnél mondjuk egy rántottát: értelmezhetetlen. És ha már Itáliában járunk, halas ételekhez sose kérjél parmezánt! Sőt, halas ételekhez egyáltalán semmiféle sajtra ne számíts.
Ha pedig Oroszország felé vetne a sors, jó, ha tudod: vodkát mindig csak tisztán!
A kedvenc szokásom pedig a francia éttermekhez kötődik: amint leül a vendég az asztalhoz és ételt rendel, már érkezik is kérés nélkül egy kancsó csapvíz, így teljesen felesleges a két decinként palackozott vízért egy kisebb vagyont kifizetni. Bort viszont mindenki kér, hiszen egy keveset teljesen normális dolog elfogyasztani egy sima, hétköznapi ebédhez is.
