Az az érzésem támadt, hogy már hónapok óta másról sincs szó, csak az árakról és hogy mennyire nem elég a fizetésünk erre a szédületes drágulásra. Visszatekintve, valóban hónapok teltek már el, októberben pont ugyanígy hüledeztünk a hétvégi bevásárlás végösszegén, és akkor még nem is tudtuk, hogy januárban majdnem fele annyi áru kerül azért a pénzért a kosarunkba.
A közösségi oldalak tele vannak beszámolókkal az árak alakulásáról – direkt nem írom azt, hogy panaszkodással, mert ez nem panasz, ez a rideg valóság, ez a mély megdöbbenés és értetlenség hangja mind, ahogy tehetetlenül széttárjuk a kezünket és kikiáltjuk a világba egy közösségi oldalon, hogy az alapvető biztonságérzetünk sérült épp a boltban, amikor az eddigi 16 ezer helyett 24-et fizettünk a szombati vásárlásért. Nem panasz, hanem kétségbeesés és pusztába kiáltott szó minden áremelkedésről szóló poszt, mint a következők például:
Két ember arról vitatkozik, hogy az LMBTQ propaganda vagy az oltáskényszer a nagyobb gond ma Magyarországon. Én meg közben leveszem a 970 forintos kenyeret a polcról.
„3 vajretek, 1 póréhagyma, 4 paradicsom, 5 banán = 2750 Ft – ebből a déli gyümölcs volt a legolcsóbb tétel.”
„Hónapok óta nem veszek zöldséget, csak zacskós salátát és fagyasztottat. Nem ideális, de én nem fogok 500 forintos uborkát meg 1000 forintos almát venni. Pár éven belül úgysem fog megteremni semmi, szóval jobb most átállni multivitaminokra a maradék pár évemre.”
„Macskakaját 21 ezerért rendeltem, de ahonnan venni szoktam, ott mar 25 ezer az ára.”
„Nálunk, ha lehetne, napi három-négy kigyóubi fogyna, azt az egyet nasiként is eszik a gyerekek, de 3-400 Ft/db az is már.”
„Persze, termeld meg magadnak, de az sem biztos, hogy megéri. Ha kiszámolom a ráfordított időt, munkát, vizet… aztán jön egy jégeső, egy fagy, és az eredmény: nulla.”
„Nekünk egy heti nagybevásárlás 50 ezer az Auchanban, ez van.”
Kétszer meggondoljuk mit vásároljunk (Fotó: MTI/Máthé Zoltán)
Vagy, ahogy egy egyedülálló anya ismerősöm hosszabban kifakadt nekem: „Tudod mennyit keresek? 250 ezer nettó, ehhez még kapok 30 ezret SZÉP kártyára. A gyerektartás lófütty, két gyereket kéne eltartanom úgy, hogy a fizetésem egyre kevesebbet ér. Alig egy évvel ezelőtt egy hétvégi bevásárlást megúsztam 20 ezer alatt, mert ügyesen tudok spórolni, már rég hozzászoktunk, hogy nem azt eszünk, amit szeretnénk, hanem azt, ami akciós. De mostanra ez a 20 ezer már minimum 25 ezerre nőtt, sőt, verdessük a 30 ezret is már néha, ha hús is kerül a kosárba. És ez nem áll meg, még mindig csak nő, még mindig csak drágul, nincs megállás, hétről-hétre szembesülünk vele, hogy milyen durván emelkednek az árak. A gyerek kedvenc kenyere most épp 740 forint. És ez egy 500 grammos kenyér. Úgy néz ki, ezt is nekem kell majd sütnöm, valamikor a nem létező szabadidőmben, a gyerekem meg úgy fog felnőni, hogy nem érti, miért nem ehet olyan kenyeret, amilyet szeretne.
És most kenyérről beszélünk, nem valami luxuscikkről, nem arról van szó, hogy nem ehet minden nap márkás csokit, hanem egy rohadt kenyeret meg kell gondolni már, az isten szerelmére.
Őrület az egész. Nyilván valahol vissza kell hozni a hatósági áras csirkemell árát, nyilván beépítik a többi árucikkbe, nem is vártam mást, de tragikus és késégbeejtő, hogy a fizetésem nem ér lassan semmit és persze szó sem esik fizetésemelésről a munkahelyen.”
Persze eddig sem volt elég a fizetés, mindig lehetett volna több pénz, és drágálltuk az életet, de most mintha átléptünk volna egy határt. Az általános elégedetlenséghez, ami jellemző volt a pénzügyeinkre, most csatlakozott egy állandó kényelmetlenség, a kiszámíthatatlanság, hogy nem tudjuk, ezen a héten mi vár ránk a boltban, mennyibe kerül a gyerek kedvenc csokija és megengedhetjük-e még magunknak, hogy paradicsomot együnk vagy arról is le kell mondani, mert nem fér bele.
Ez a „nem fér bele” lesz az új jelszó, az új szlogen, amit felvarrhatunk a zászlónkra. Nem fér bele a kenyér 740-ért, nem fér bele a kávé, ami három helyett ötezer lett, nem fér bele az a sajt, csak a másik, amire régen rá se néztünk volna, nem fér bele a méz, na, ne hülyéskedjünk, a méz aztán pláne nem, amilyen áron adják.
Még külön kiemelték a hírekben is, hogy „Annyira drága a méz, hogy azt már alig fizetik ki a magyar vevők”, és persze, hogy alig fizetik meg, mikor nincs miből. Abból, amink van, ki kell fizetni a számlákat, el kell tartani a családot, nem fér bele a luxus. Igaz, régen a luxus a bevásárlókosárban a márkás bor vagy a különleges hús volt a szombati ebédre, ez mára átalakult és a méz is ebbe a kategóriába kerül. Röhejes lenne, ha nem kéne sírni tőle. A bizonytalanság idegőrlő, a tendencia nem áll le, egyre többet fizetünk, és nem látjuk a drágulás végét. A segélykiáltás egyre több felől hallatszik, a hétvégi nagybevásárláskor felerősödik. Mi lehetne a megoldás? Nem tudom. Az viszont biztos, hogy a cinikus csirke far-háttal nem lehet betömni a nép száját, és hiába az olcsóbb fehér liszt, az elégedetlenség nem fog csitulni tőle. Főleg addig nem, amíg havonta duplázódik az összeg, amit a boltban kell hagynunk élelmiszerért.
