„Akkor inkább nem eszem, legalább lefogyok” – így spórolnak a fiatal felnőttek

Valószínűleg nincs magyar ember, aki ne hallotta volna ezt a mondatot. A negyven-ötvenesek a szüleiktől, a húsz-harmincasok a nagyszüleiktől, esetleg némi passzív-agresszív kiegészítéssel, mint például:

• „Nektek minden a seggetek alá van téve, nem is tudjátok, milyen az igazi nélkülözés”;
• „Jó dolgotokban már azt sem tudjátok, min panaszkodjatok”;
• „A pénz egyébként sem boldogít, látod, a szembeszomszéd Klotildéknak is annyi van, hogy azt se tudják, hova szórják el, azt’ mégis válnak”;
• „Csak egészség legyen, én mindig azt mondtam, a többi meg majd jön”.

A valóság azonban ezzel szemben az, hogy most, 2022 májusában hivatalosan is kijelenthetjük:

Hogy miért, nem kell magyaráznunk: az eleve időszerű gazdasági válságot berobbantotta a világjárvány, az akadozó vagy teljesen leálló ellátási lánc pedig azóta sem jött helyre. Ha meg is történt volna, jött a háború, amely a nyilvánvaló szörnyűségeken túl további brutális áremelkedést hozott, egyelőre csak bizonyos élelmiszereknél, de a helyzet alighanem csak rosszabb lesz. A hatósági árszabályozás csak itt-ott segít, „cserébe” áruhiányt eredményez, és persze további áremelkedést, hiszen a kereskedőknek valahol kompenzálniuk kell a kiesést.

Több mint húszéves csúccsal, a legpesszimistább forgatókönyveket is túlszárnyalva 9,5 százalékos volt az infláció áprilisban, és ez főleg az élelmiszereket érinti. Több termék ára egy hónap alatt 10, egy év alatt pedig akár 30-40 százalékkal emelkedik, ha ez így megy tovább – és ez a hivatalos KSH-adat már a hatósági árstopok figyelembevételével jött ki. Az egy évvel ezelőttihez képest másfélszeresére nőtt a liszt, a csirkecomb és a paradicsom ára, és brutálisan drágultak a tejtermékek, tészták, kenyerek is. A legtöbb hús és a tojás ára csak áprilisban emelkedett 10-15 százalékot.

Feltettünk tehát pár kérdést egy több mint tízezer tagot számláló Facebook-csoportban, amelyben fiatal felnőttek (rövidítve fifék – ők is így hivatkoznak magukra, ez az életkoron túl már identitást is jelent számukra, maradjunk tehát mi is ennél) adnak egymásnak tanácsokat a legkülönfélébb praktikus, életvezetési, lelki és egyéb ügyekben. Főleg városiak, értelmiségiek, a magyar átlaghoz képest jól szituáltak, ami korántsem azt jelenti, hogy gondtalan életet élnek. Többségük éppen most áll(na) munkába, vagy ami még rosszabb: már felépített egy szerény, de fenntartható egzisztenciát, ami most vagy veszélybe került, vagy „csak” le kell mondaniuk a felnőttléttel járó luxusokról, mint a fodrász, a mozi, az étterem… Vagy éppen a paradicsom, az egészségükhöz szükséges gluténmentes termékek és a gyógyszerek.

Arra voltunk kíváncsiak, hogyan szervezték át az életüket a drágulás hatására, mennyi időt és energiát vesz mindez el tőlük, és hogy dolgozzák fel lelkileg a helyzetet. Záporoztak a válaszok, eleinte inkább gyakorlatiasan közelítették meg a kérdést, később sokan rátértek arra, hogy pszichésen mennyire nehéz ez, végül pedig előkerültek a megrázó történetek, amelyeket hallva az ember szíve szerint a bűnbakokat listázná, de tudjuk jól, hogy azzal senkinek sem segítenénk. A (jogosan) csúnya szavakat mindenesetre  meghagytuk.

„Nehéz ez, mert szerintem vagyunk úgy egy páran, hogy nagyjából kijöttünk az egyetemista és a fifelét csóróságából, végre elkezdtünk rendes pénzt keresni meg félretenni, esetleg gyűjteni, hogy vehessünk lakást jó kis hitelre, és akkor most beüt ez a fos gazdasági helyzet” – magyarázta egyikük. „Amúgy is egy átgondolatlan, szar gazdaságú országban próbálunk meg jól (legalább középszínvonalon) élni, és így megint alább kell adni azt az életszínvonalat, ami nem a csak a legszükségesebbe veszem meg elven alapszik. Szerintem ez brutálszar és szomorú.” Ő már elérte azt a pontot, aminél tovább spórolni nagyon egészségtelen lenne: „van egy-két dolog, amit drágán is megveszek, de például felvágottból nem fogom az olcsó, maradék húspépes szar sonkát megvenni 300 forintért, viszont a 6-700 forintos 20 szeleteset sem, mert az is nevetséges.”

Ugyanazt, olcsóbban

A válaszok nagy része azt taglalta, hogy igyekeznek ugyanazt az életet élni, csak éppen sokkal alaposabban körbejárják a boltokat akciós termékekre vadászva. Ez persze ördögi kör, hiszen lehet, hogy a végén ugyanúgy jönnek ki, mint egy éve, de ez közben rengeteg időt is elvesz tőlük, amit munkára vagy pihenésre fordíthattak volna (mint kiderült, inkább munkára), így mégis rosszabbul járnak. Itt nagy drámák nincsenek, inkább gyakorlati tanácsok és ötletek – a névtelen megszólalókat szó szerint idézzük, bekezdésenként egyet-egyet.

• Én péksüteményt, kenyeret például este veszek, akkor sok helyen 50 százalékos áron kaphatóak. Azt hiszem, a Lipótiban is van ilyen, bár ott elég rég vásároltam. Kb. minden Sparban van ilyen már nagyon régóta, zárás előtt egy órával szokták, ha jól figyeltem eddig, de általában 10 percenként bejelentik a hangosbemondón, hogy ez van.
• Alapvetően, mivel mindig tudom, mi hol akciós (sajnos), így vásárolunk: Spar-Aldi-Lidl főleg, néha Auchan, ha nem romlandó, akkor abból sokat, ha romlandó, akkor csak annyit, amennyiről tudom, mikor hova fogom felhasználni. Sok mindent nem veszünk meg, például ma voltam aldizni, 1800 Ft volt egy fél (!) kiló spárga, amit múlt héten 599-ért kaptam meg, hát azt most nem eszünk. Éjszakákba nyúló paradicsom-uborka rágcsa helyett van retek, saláta, répa, alma. Smoothie-nak sem utolsó reggelire. Emellett, ha nem online rendelek (ezzel elkerülve a „jaj ez is kell, de szeretem” típusú felesleges túlköltéseket), és valamelyikünk megkíván egy tábla csokit, vagy bármit, persze jöhet, épp azért veszünk mindent így, hogy az alapvető dolgokon felül jusson a nélkülözhető, de a jó érzésünknek fontos dolgokra.
• Én ott tartok, hogy többet járok a piacra, mert már a Spar-Aldi-Lidl és társai is ott tartanak árakban, akkor már inkább veszem meg a Géza bácsika két kézzel megtermelt hagymáit, almáit stb.
• Kétszer is meggondolom, hogy x termék mennyire szükséges, hogy megvegyem. Nagyon próbálok odafigyelni a mennyiségekre, hogy semmit se kelljen kidobni, mert mégsem fogy el. Rutinból vett megszokott márkák helyett megnézem a többi cuccot is, főleg, ha akciós is valamelyik. Keresem minden boltban, hová pakolják a rövid lejáratos akciós cuccokat. Ha tudom, hogy valami lényegesen jobb áron van, akkor feladom a kényelmet és elmegyek messzebbre is, nem veszek meg mindent egy helyen, csak mert ott van.
• Én egyszerűen elsírtam magam a Sparban amikor láttam a csirkemell árát és tudatosult bennem, hogy csessze meg, ma bizony nem fogok rántott husit enni… Barátom cserébe jót nevetett (#couplegoals). Viccet félretéve, szépen lassan jobban járok, ha rendelek, de szerencsére nagyon jó vagyok az étel beosztásával, szóval egy adag elég két étkezésre sokszor.

Ugyanazt, rosszabb minőségben

Nagyon sokan hajolnak le és választanak az alsó polcokról, tudva, hogy nem kapják meg ugyanazt az ízt, minőséget, adalékanyag-mentességet. A legtöbben „sajátmárkás szarokként” hivatkoznak ezekre az ételekre; érdekes, hogy ez a kifejezés még mindig egyet jelent a rosszabb minőséggel.

• A munkám a barátaim elé került bőven, nem járok annyit vásárolni heti 1-szer, 2-szer max. Nem rendelek kaját, többet főzök, vagy hideg kaját eszem, illetve olyan helyeken, mint a Csiga ahol egész jó áron van napi menü. A heti avokadót elengedtem. Megváltozott a zöldségevési szokásom: sok retket, karalábét eszek, mondjuk uborka meg paradicsom helyett. Zsemle helyett visszajött a kenyér, mint gyerekkoromban. Amúgy meg jajgatok, mikor a kasszás kimondja az összeget.
• Részemről sokszor sajátmárkás szar terméket választok, leárazott termékekkel van tele a kosaram, és itthon főzök meg alap alapanyagokból, nagyon ritkán veszünk félkész fagyasztott terméket, mert azért belekukul ebbe az ember. De már alább adtunk rengeteg dologban, és tényleg csak azt vesszük, ami valóban kell. Néha extrázunk, például most vettünk egy kicsi juharszirupot, mert eszünk majd palacsintát a hétvégén. De eddig párommal sosem vettünk 3 év alatt.
• Többnyire ugyanazt eszem, csak forgatva. Ebben a nagybevásárlásban mindig van több zacskó mirelitzöldség (brokkoli, répa, karfiol), több konzerv (csicseri, bab, kukorica), pénztárcától függően hal, valami panírozott késztermék, sütnivaló sajt vagy rántott zöldség. Emellé szoktam venni némi friss zöldséget, ami épp olcsó, ez elmegy pár nap alatt, ha kifogyok idő előtt, van otthon valami plusz tészta+szósz. Ha nagy lábon élek, akkor a köret csak zöldség meg sajt, ha nem, akkor „higítok” mindent rizzsel, csicserivel. ha nagyon nincs pénzem, akkor kevés alapanyagból nagy levest csinálok, több napig eszem. plusz mindig ott van a szar mirelitpizza 500-ért, bőven jóllakok, csak nem kéne ilyeneket enni.
• Az egészséges kaják helyett átálltam az olcsó, de kábé biztos, hogy nem egészséges fast foodra, ha kint kell ennem, ha pedig döntenem kell két étel között, akkor az olcsóbb felé megyek. Sokkal több fast food típusú ételt eszem, mint előtte, mert tovább jóllakok, viszont árban lejjebb van. Főzni nincs időm, esti suli és munka mellett egyszerűen nem megy. Gyümölcs, zöldség nope, olcsó kekszek, ropik az étkezések közti idő eltolásáért. Alapból elég nagy az étvágyam, szóval gyakran vagyok éhes, és a napra bepakolt étel mindig túl hamar fogy el…

Semmit, amin nem az életben maradás múlik

Itt kezdődnek az igazán szomorú történetek: azokról van szó, akik kénytelenek voltak (vagy lesznek hamarosan) mindenről lemondani, ami nem a Maslow-piramis alján van, tehát nem szükséges az életben maradáshoz. A szórakozás, szociális élet, mozi, színház szinte természetes, hogy megy a levesbe, de általában ételből is igyekeznek kevesebbet vásárolni. Ők azok, akik a saját egészségükre sem tudnak figyelni, mert például glutén- és laktózérzékenyek, az ilyen termékek pedig másfélszer-kétszer annyiba kerülnek, mint a „rendes” kenyerek, tészták, lisztek, tejek.

• Hát az biztos, hogy a netes kajarendeléseknek lőttek a részemről. Plusz eljött az ideje annak, hogy megválogassam, mi az, ami innentől kezdve luxusnak számít az élelmiszerek közül. Ennek a gondolkodásnak áldozatául estek a sajtok, amik egy darabig hihetetlenül ritkán lesznek vásárolva, már észrevettem, hogy úgy tekintek rájuk, mint valami egzotikus cuccra, amit nagyon meg kell becsülni, ha van. És szerintem fontos megjegyezni, hogy most még csak az árak növekedtek, de nem lehetetlen, hogy a rendelkezésre álló készletek pedig csökkenni fognak. Éles kanyarra készül a világ, úgy vélem.
• Étteremből rendelgetéseket elhagytuk, max. havi 1-2 alkalom, akkor is pizzát rendelünk a megszokott helyükről, ami nekem például rögtön két étkezésre elég, így másnapra nem kell ebédet rendelnem. A mozizások, programok száma is csökkent, és idén valószínűleg hosszabb külföldi út sem fog beleférni. Ami nem lenne baj, ha a Balaton pl nem lenne ugyanolyan árban, mint Horvátország vagy épp görög föld. Tisztálkodó és tisztító szereken különböző „újságos” napokon sokat sikerül spórolni, így fel elvre előre betárazok fontosabb dolgokból, így időnként csak tusfürdőt és esetleg dezodor kell venni, minden mást nagyobb tételben veszek 30-40%-kal olcsóbban. Viszont idén így is jóval kevesebb marad nyaralásra, megtakarításra, talán ez zavar a leginkább. Hosszabb távon tervben van több minden is, képzések, szakma, és ha itthon nem jön be, akkor B-tervként számolunk a külföldre költözéssel is.

• A rendelés nálunk is kiesett, a valahol evés is ritkább sokkal ritkább, hosszú távon a kert lesz a megoldás, én is azt érzem, addig is balkonkertészet, közösségi kert. Plusz az egyéb tevékenységeken is spórolhatsz igazából… Például könyvet nem veszel, hanem simán kölcsönkérsz, stb. Legalább ez a része összhangban van az újrahasznosítással és fenntarthatóbb háztartással.
• Mivel a férjemmel mindketten tejfehérje-allergiások vagyunk es napi egy doboz rizstej fixen elfogy, ezt anyagilag nem nagyon lehet bírni a bolti árakkal. Most amúgy a kenyérsütésre is át akarok állni, mert a férjem gluténérzékeny, es egy kiló liszt 1000 forint, amiből kijön 2-3kisebb kenyér, ugyanakkora, mint ami a boltban legolcsóbban 700 forintért… Engem az basz föl, hogy eddig is a kaján spóroltam minden más javára, és most ez már kábé lehetetlen.
• Két pici gyerekem van, amit lehet, mindent másodkézből szerzek be vagy én magam csinálom, értem ezt az ételekre, kistáskákra, textildolgokra. Novemberben született a második gyermekem, azóta vért izzadok, hogy kijöjjünk valahogy a pénzünkből, a férjem pedagógus, engem elbocsátottak az első terhességem miatt. Az ételekre és vásárlásra visszatérve: tudatosítanom kell, ahogy itt már korábban pár hozzászóló is mondta, hogy bizony luxuscikk lett rengeteg minden, amiről életemben nem gondoltam volna, hogy az lesz. Szóval megy a kenyérsütés, turizás, a leárazott termékek vadászata. Olyan szempontból szerencsésnek tartom ezt a dolgot, hogy a babák is megtanulják, hogy bizony vigyázni kell a dolgokra. Kulacsban visszük a vizet, itthon sütjük a finomságokat, ergo valóban fenntarthatóbb ez így.
• Glutén- és tejmentesen kéne étkeznem, ami az áremelkedés óta nem igazán valósul meg. Azóta nyilván szarabb az egészségem. Plusz a stressz és bűntudat, hogy érthetetlen módon nem tudom megvenni a 700 forintos 250g-os gluténmentes kenyeret, ezért glutént kell enni.
• Szem lesüt, csak a legalsó sort , legdiszkontabb dolgokat merem csak megnézni , „mechanikusan lefejtett” nyesedék, ami nyomokban (0,1%) tartalmazza azt a dolgot, amiről el van nevezve, és hasonló dolgokat veszek, gyümölcs, zöldség számomra off, már csak a kicsinek veszek egészséges dolgokat.

Az alábbi történetet pedig teljes egészében idézzük.

„A gyakorlatban kevésbé érint, a jelenben legalábbis, mert a barátom relatíve jól keres (380 nettó plusz céges kocsi, aminek a munkába meneteli benzinpénzét fizetik), de mivel én tanár vagyok és csak idén diplomázok, így arányaiban sokkal kevesebbet tudok bedobni a közösbe. Szóval toporgunk a nullán, nem haladunk előre. De szó szerint nullára jövünk ki. Nem ülök a babérjaimon, sok pluszmunkát vállalok, mindemellett végeztem a tanárképzést, ami 2 BSc-nek felel meg… Minden nap pörgök ezen. Rohadt szarul esik, hogy így sem keresek úgy, mint a barátom, pedig ugyanolyan szintű végzettségünk van, csak én angolból még erősebb is vagyok. Jó vagyok a szakmámban, lelkes vagyok, csinálni akarom. De úgy rohadt nehéz, ha az 1-2 évvel ezelőtti árakhoz képest basszus hatezrekkel fizetünk többet ugyanazért a kajáért. Sőt, a gluténmentesről leszoktunk, tehát elvileg olcsóbban kéne kijönnünk. Két éve élünk együtt, azóta egy forintot nem emelkedett a spórolt pénzünk. És kurvára nincs kedvem a kaját számolhatni mert egyrészt nagyon válogatós vagyok, ami persze egyéni szocproblém, de beteg is, szóval figyelnem kéne arra, hogy mit eszek. Kurva szar érzés, hogy hülyére dolgozom magam a semmiért.

Az pedig már »jónak« fog számítani, amikor ősztől megkapom a teljes állású kezdő tanári fizut, ami mondjuk legyen 180 mindenestül. Szóval ja, elég kilátástalan és nagyon demotiváló látni, hogy hónapról hónapra többet fizetünk a kajáért.”

Önsanyargatás, éhezés

Vannak, akik egy huszárvágással megoldják: nem esznek és kész. Reggeli? Kinek kell? Vacsora? Fölösleges urizálás! Van, aki annyira szorong, hogy étvágya sincsen, és van, akinek csak addig van, amíg meg nem látja az árakat.

• Bemegyek a boltba par dologért, es miután látom, hogy mennyibe kerülnek az eddigi – szimplán csak „fogszívós” – árak helyett, inkább magamban szitkozódom, hogy „normálisak ezek?”. Majd úgy döntök, hogy inkább nem eszem, ennyit nem ér, és kimegyek. Újabban ez többször előfordult. Nem mindig azért mert nem tellett rá, csak szimplán túlmegy ez nálam azon a bizonyos lélektani határon, és kösz, nem.
• Egyszerre csak egy paradicsomot veszek. Vagy már nem is veszek.
• Kicsit megint meghíztam, de látva az árakat úgy döntöttem, hogy nem érdekel, legalább lesz tartalékom ha éhezni kell.
• Kevesebbet eszem, a súlyom is meghálálja LOL.
• Mivel fiatalkori hajléktalanságom miatt hozzászoktam a szilárd táplálék nélkülözéséhez, igy a napi egy étkezés plusz cukros üdítő kombó tölti ki a napjaim. A munkám miatt nem is igen van időm étkezni… Pont egy órája vagyok túl egy vásárláson (és sokkon).