Rácz Jenő az apaságról

Már a tavalyi éved is extrém sűrű volt. Miután megnyitottad saját éttermedet, a Rumourt, a Balatonon is nyílt egy street food helyed, majd év végén kiderült, hogy a két éve zárva tartó Michelin-csillagos Costes éttermet is átveszed. Hogy bírod ezt a tempót?

Rácz Jenő: Tavaly volt egy-két pillanat, amikor azt éreztem, hogy nagyon erősen feszegetem a határaimat. Volt, hogy egy egyhetes nyaralás mentett meg, különben összeomlottam volna a fáradtságtól, kialvatlanságtól. Gyakran csak úgy tudtam hozni a 100%-ot, ha magamtól vettem el pihenést, alvást, 4 órákat aludtam, és heti hét napból hetet dolgoztam. Mondjuk ki, ebben hosszú távon tönkre lehet menni. Rá kellett jönnöm, hogy az a minimum, amit meg kell adnia magának az embernek, hogy kipiheni magát. Szankciókat kellett meghoznom önmagammal szemben, hogy ne hajtsam túl magam.

Fotó: Rácz Jenő Instagram

Az országos ismertséged segít abban, hogy megfelelő munkaerőt találj az éttermeidbe? Nincsen olyan vendéglátóhely ma itthon, aki ne küzdene ezzel a problémával.

Réges-rég nem csemegézhetünk az önéletrajzok között, hogy kit szeretnénk alkalmazni. Az én időmben még versengeni kellett ahhoz, hogy bekerülhessünk fiatalként a legjobb éttermekbe. Ez mára teljesen a visszájára fordult, jelenleg nem válogathatunk a jelentkezők között. Óriási erőt teszünk abba is, hogy próbáljuk megtartani a munkaerőt, hiszen akár 20 ezer forint bérkülönbségért felmondanak az emberek.

Nem lehet megérteni munkavállalói oldalról, ha valaki a magasabb fizetést választja?

Attól függ, hogy milyen fejjel gondolkodsz, megbecsülöd-e azt, ha egy olyan helyen dolgozhatsz, aminek presztízse van, és ahol rengeteget fejlődhetsz, tapasztalhatsz. Annak egy komoly szakmai rangja van annak, ha az ország egyik legjobb éttermében dolgozol, sőt büszkén mondhatom, hogy a hétfői Dining Guide gálán az Év Éttermének választották a Rumourt, úgyhogy nevezhetjük a legjobbnak is. Egy topétteremben szerzett tapasztalat emeli a dolgozók értékét, növeli a szaktudását is a munkaerőpiacon. Nekem mindig is a főzés, a vendéglátás volt az életem, nem is tudok mást elképzelni, én ebben akarok a legjobb lenni. Ez a szakmai elhivatottság azonban teljesen kiveszőben van mára. Én is végigjártam ezt a szamárlétrát, és boldog voltam, amikor egy nagy nevű étterembe felvettek. Ma ezt az előre gondolkodást és a kitartást hiányolom a fiatalok részéről. Haldoklik most a vendéglátószakma.

Ezek nagyon kemény szavak.

Ez az igazság. Úgy nem fenntartható a vendéglátás, hogy a fiatalok heti három napot akarnak csak dolgozni egy teljes fizetésért, és nem fenntartható az sem, hogy 3000 forint egy kiló paradicsom.

Elképzelhetőnek tartod, hogy begyűrűzzön az a trend, hogy a monotonabb konyhai munkát robotok végezzék el?

Én azt gondolom, hogy minden módosulni fog az elkövetkező években, évtizedekben, de őszintén szólva nem hiszek az éttermi robotizációban. A vendéglátásnak az adja a lelkét, hogy emberek tesznek sok-sok energiát abba, hogy maradandó élményt nyújtsanak. Szerintem nagyon szomorú dolog lenne ezt robotokkal kiváltani. Robotok által készített festményt sem szeretnének az emberek vásárolni. Ebben régimódi a gondolkodásom.

A Konyhafőnök műsor versenyzői közül nem tudsz kiszűrni olyan tehetségeket, akinek megvan a vonzalma és az ambíciója is az éttermi munkához?

Ez egy nagyon érdekes kérdés. Én úgy látom, hogy azok az emberek, akik jelentkeznek a műsorba, a média csillogását, a hírnevet látják elsősorban. Az éttermi mindennapok viszont a kőkemény, perfekcionista munkáról szólnak a négy fal között. Egy televíziós műsor körülötti hype és a hírnév egy álomvilágot teremt, a mindennapok nem erről szólnak. Amikor meglátják ennek a valóságát, akár hogy adott esetben én is beállok répát pucolni, ha szükség van rá, ez a része már elriasztja az embereket.

Rácz Jenő a Konyhafőnök 9. évadában (Fotó: RTL Klub/Tulok András)

Köztudottan rengeteget dolgozol. Szerinted ilyen fordulatszámon meddig lehet ezt csinálni?

Bennem rengeteg az ambíció és az akarat. Én még csak most kezdtem el igazán pörögni, én még most akarom meghódítani a Mount Everestet, és úgy érzem, még csak a hegy lábánál vagyok.

Mennyire változtatta meg az életed a kislányod születése?

Teljesen. Alapjaiban változott meg a napirendem is, ami teljesen normális, ha egy kisbaba érkezik egy családba. Régen volt időm foglalkozni más dolgokkal és magammal is, akár lemenni például az edzőterembe. Jelenleg nincs erre kapacitásom, 100%-ig igénybe vagyok véve, de mindeközben én is tanulok, fejlődöm, és az eddigi életem egyik legszebb élménye a kislányom születése.

Fotó: Instagram

Egy apának más szerep van leosztva, sokkal kevesebbet lehet a kisbabával, mint az anyuka. Hogyan éled ezt meg?

Legszívesebben egész nap a kislányommal és a feleségemmel lennék, amit érthető okokból nem tehetek meg. Egyelőre még az a szerencse – és azt gondolom, ezzel sokan tudnak azonosulni –, hogy ennyire pici korban még nem tudja érzékelni a kisbaba a külvilágot. Még csak öthetes Kamilla. Amikor majd elkezd felülni, mosolyogni, amikor meg akar érinteni, vagy már ki is tudja majd mondani, hogy miért megyek el dolgozni, na az biztosan nagyon nehéz lesz. Már előre félek ettől.

Kiveszed a részed a kisbaba körüli teendőkben?

Nagyon is. Ha nem munkában vagyok, akkor én is ugyanúgy etetem, fürdetem, altatom, és persze simogatom, babusgatom és szétpuszilgatom.

Tabutéma, de sok apukának a kezdetek kezdetén nehézséget jelent azonnal úgy kötődni a kisbabához, mint az anyukának. Neked láthatóan ez nem okoz kihívást.

Hát, nem… Én a legelső pillanattól fogva kötődöm hozzá, sőt igazából már előtte is, amikor még világra sem jött. Számomra totális eufória apának lenni. Ha egy fényképezőgéppel valaki rögzítené, ahogyan a kislányommal gügyögök, szerintem rendesen még be is bandzsítok. Mindenét imádom, az illatát is. Van, hogy felkelek, és fél órán keresztül csak nézem, gyönyörködöm benne, ahogyan alszik.

Megváltoztatott bármiben az apaság?

Alapvetően nem gondolom, hogy megváltoztatott volna, ugyanaz az ember vagyok. Ráadásul én már évek óta szerettem volna gyereket, vágytam rá. Legfeljebb annyiban változtam, hogy sokkal elővigyázatosabb lettem. Meggyőződésem, hogy nemcsak anyákban, hanem az apákban is beindul egy hormon, ami elárasztja az embert, ha gyermeke születik. Én például sokkal védelmezőbb lettem. Az utcán oda szoktak jönni a rajongók, amihez már teljesen hozzá vagyok szokva. Amikor tolom a babakocsit az utcán, rengetegen kérdezik, hogy megnézhetik-e a babát. Mivel nem vagyunk faragatlan, undok emberek – sőt nagyon büszkék is vagyunk Kamillára –, engedjük, hogy megnézzék a kislányunkat, mégis egy olyan védelmező ösztön lépett nálam életbe, amit korábban nem ismertem.

A másik új érzés az életemben, amit Dóri iránt érzek. Ő most is fiatal, ránézésre szinte egy lány, de mindeközben már egy édesanya. Korábban is tiszteltem őt, hiszen ezért lett ő életem párja, a feleségem, de amióta világra hozta a kislányunkat, az iránta érzett tiszteletem mutatója kiakadt. Ez már egy új fejezet.