Egyed azt a zöldséget is!
Valószínűleg mindannyiunk gyerekkorát kísértette ez a mondat, de talán senkiét sem annyira és úgy, mint azokét, akik a nyolcvanas években születtek. Akik ezt mondták, azok jó eséllyel hozzátették, hogy „abban van a vitamin”, de ez egy a tányérján elé táruló kompozíciótól viszolygó kisiskolást mérsékelten győz meg, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem biztos, hogy tényleg abban van a vitamin.
A zöldség a menzák és a családi ebédek mumusa volt mindenkinek, aki megjárta a 90-es évek elejének közétkeztetését és kispolgári „magyaros” konyhaművészetét; mi bizony pontosan emlékszünk az egyszerre porhanyós és kemény borsóra, a vízízű, pépes mirelitspenóttömbre és a vagy aszott, vagy össze-vissza fröcskölő almapaprika-csemegeubi kombóra. Egyébként a generációm összes tagjának nagyjából a szokásos gasztroszocializációban volt része: a főétel alapja a hús, enélkül éhes marad az ember, az étkezések fő értékmérője pedig az adagok mérete.
Az első lépés a zöldségekkel való kibékülés útján talán a sült és grillezett köretek megjelenése volt; akkor éreztem először, hogy van bennük kraft, és hogy talán hazugságban éltem. Ahhoz azonban egy gasztroforradalom is kevés volt, hogy felülírja a gyerekkori traumákat. Pedig nincs mese, muszáj lesz: eddig is rebesgették, hogy a zöldségeké a jövő (pontosabban jobban tesszük, ha elkezdünk átállni a biozöldség-alapú táplálkozásra), de Dóra Melinda Tünde Zöldségszerelem című könyvének elolvasása után meggyőződésem, hogy
zöldséget enni, pontosabban a zöldségek köré csoportosítani az étkezéseket nem csupán egészséges döntés, az önszeretet kifejezőeszköze, hanem nemzeti minimum, hazafias kötelesség, és nagyjából az egyetlen járható út.
Még úgy is ezt gondolom, hogy a könyv – amely a címével ellentétben semmilyen szirupos, ezoterikus bölcsességet nem tartalmaz – nem intézi el annyival, hogy tessék bevásárolni a legközelebbi hiperben, jó lesz az is. Ellenkezőleg: arról szól, hogy jó(l) zöldséget enni macerás, tájékozódást, tervezést és tudományos felkészültséget igénylő művelet, de így is megéri megtanulni.
Forrás: Gingko Kiadó
Mielőtt rátérnénk arra, miről szól a könyv, nagyon fontos felsorolnunk, hogy miről nem szól. A Zöldségszerelem:
- nem receptkönyv;
- nem kertészeti és termelői szakkönyv (igaz, talán ehhez áll a legközelebb);
- nem hippi kiáltvány;
- és végképp nem blogbejegyzések gyűjteménye, amelyben a szerző a téma iránti elkötelezettségét domborítja és ünnepelteti a saját gerincét.
Dóra Melinda Tünde ugyanis gazdasági újságíró volt, míg egy merész hajtűkanyarral, mindenféle előképzettség nélkül, de a szakmájából (és a lényéből) eredő kíváncsisággal épített fel egy kis biogazdaságot az agglomerációban. Természetesen abból is könyv lett: a Kertkaland még inkább növényenciklopédia és hasznos tippek gyűjteménye volt. Új könyve témája szűkebbre szabott (csak a zöldségekre szorítkozik), mégis ambiciózusabb: úgy ír ezekről a csodálatos növényekről, hogy inkább a róluk való gondolkodást és a hozzájuk fűződő viszonyunkat szeretné újragondoltatni velünk, és nem a tárgyi tudást sulykolja.
A cuki cím és a vidám borító ellenére a könyv sötéten indít, nagyon sötéten: a szerző, aki szerencsére meg sem próbálja levetkőzni múltját és újságírórutinját, pontokba szedve sorolja, milyen pazarló, káros és egészségtelen a nagyüzemi termelés, amely a történelem egy pontján ugyan jogosan tűnt jó ötletnek, azóta úgy és ott rontottuk el, ahogy és ahol csak lehetett. Horrorisztikus karbonlábnyomot hagy maga mögött a növényvédő szerek közt, környezetszennyező, mesterséges üzemekben felnevelt és csomagolt zeller és a vödrös koktélparadicsom, és akkor az utaztatásról és a „gyártás” során elveszített tápanyagokról még nem is beszéltünk. Az ízekről meg pláne.
Apropó, ízek: a könyv egyik nagy erénye, hogy az ember végig arra gondol az olvasása közben, hogy „na jó, ezt most már ki kell próbálnom”. Ez alatt pedig a valódi, kisgazdálkodásban saját kézzel termelt, esetleg a helyi gazdáktól beszerzett biozöldségeket értjük; nekem most, a könyv elolvasása után például meggyőződésem, hogy bár elvileg naponta kettőt-hármat megeszek, fogalmam sincs, hogy valójában milyen íze van a paradicsomnak.
Az első fejezet ráadásul úgy fest sötét képet a zöldségkereskedelem jelenéről és jövőjéről, hogy még a háború és a brutális áremelkedések előtt született, és azóta még sötétebb képet festenek a klímakutatók is az emberiség várható esélyeiről; ha Dóra Melinda Tünde idén írja meg a Zöldségszerelmet, alighanem már az első húsz oldal olyan depresszív lenne, mint egy Covid-lezárás előtt kifosztott hipermarket paradicsomos rekeszei.
A szerző és párja a kertjükben (fotó: Neményi Márton)
A könyv lényegi része szerencsére sokkal vidámabb, pont azért, mert a kívánatos, és sok munkával és önfegyelemmel ugyan, de mindenki számára elérhető biozöldség-termesztést és -kereskedelmet részletezi. Minden zöldségnek megvan a maga fejezete, de szó sincs adathalmazokról és receptekről, történelmi és tudományos érdekességekről, tippekről, trükkökről annál inkább. Dóra Melinda Tünde olyan szempontokat vet fel, amelyekről a zöldségek kapcsán nem hallani (mindegyik fejezetben kitér például az egészségügyi kockázatokra, ilyenje ugyanis minden zöldségnek van, akár növényvédő szerek, akár a növényben „gyárilag” megbúvó hatóanyagok miatt), és lazán kombinálja a szakmai tudnivalókat a saját élményeivel. Minden antocioninra és likopinra jut egy adag véletlenül berohasztott brokkolicsíra; az egyik oldalon még a magyarok (nyilván borzasztó) táplálkozási szokásaira vonatkozó KSH-adatokat olvassuk, a másikon pedig úgy ír a reggeli fényben csillogó céklalevelekről és az alattuk megbújó lenyűgöző gumókról, hogy a Nyugat folyóirat alapítói alighanem elégedetten vigyorognak a sírjukban.
Minden zöldség esetében összehasonlítja a kis- és nagyüzemi termelést, és bár nyilván a biozöldségek felé billen a mérleg, azért az utóbbiról sem mindig veszi le a keresztvizet: igenis van előnye a nagyüzemnek, még ha maga a rendszer fenntarthatatlan is.
A fő üzenet azonban mégsem ez, hanem az, hogy
a zöldségek lenyűgöző élőlények, elképesztően sokoldalúak és sokféleképpen fogyaszthatóak, az emberi test legtöbb nyűgjére megoldást nyújtanak, és őszintén hálásak lehetünk az evolúciónak ezért az ajándékért.
Ez persze sokaknak magától értetődő lehet, de egy hozzám hasonló zöldségszkeptikustól igenis nagy szó. Most már tehát nincs mese, muszáj megtapasztalnom, milyen a valódi ízük, és felkészülni arra, hogy soha többet nem leszek képes visszatérni a vízízű importtermékekhez. Már csak morális megfontolásból sem.
