„Van ez a jiddise máme életérzés, az állandó etetés kényszere” – Gasztroerotikus utazásra indultunk Rubin Eszterrel

Ahogy a novellákat, rövid történeteket olvasom Rubin Eszter Mit esztek ti otthon, mannát? című könyvében, megéhezem. A történetekben megjelenő ételekről pedig már ott is van a recept a következő oldalon. Zseniális könyv, csodálatos történetekkel, fotókkal és ételekkel. Jóval több, mint szakácskönyv, nem véletlenül az az alcíme, hogy Gasztroerotikus utazás. A szerzővel beszélgettünk.

Kun Gabi

2022. December 09.

A Mit esztek ti otthon, mannát? – Gasztroerotikus utazás című könyved egyszerre szépirodalom és szakácskönyv. Melyik vagy te leginkább?

Rubin Eszter: Négy regényem és négy étrend és életmódkönyvem jelent meg eddig. A kilencedik kötet – a Mit esztek ti otthon, mannát? – irodalmi szakácskönyv, tíz év szépirodalmi és gasztronómiai munkáinak összegzése, 75 novellával, mindegyikhez egzakt recepttel, és 300 nagyalakú fotóval. Alapvetően író vagyok, de mindig annak érzem magam, amiben éppen elmélyülök, és az új kötetem által végképp összefonódott életem két fontos nagy témája, ugyanúgy, ahogy a könyvborítón fűződnek össze a barhesz fonatai. Benne van minden, amit fontosnak tartok, amit a világról gondolok, ami én vagyok.

Fotó: Rubin Eszter

Hogyan vezetett az utad a szépirodalomi szakácskönyvig?

Gyerekkorom óta érdekelt a főzés, vannak ilyen gasztrománok, akik már így születnek, én is sok hasonló rokon lelket ismerek, és ez a gasztronómiai érdeklődésem sosem csillapult. Amikor az embernek mindig azon jár az esze – és itt most a főzésre gondolok.

Az ételkészítésre, az etetésre, a táplálásra, a befőzésre, a felhalmozásra, a tálalásra, vendégek fogadására, és arra, hogy minél több ember ízlelje az általam készített ételt.

Az első regényem, a Barhesz szövege gazdagon át van szőve a gasztrokulturális örökség szépirodalmi értelmezésével, és a megjelenése után nagyon sok olvasói visszajelzést kaptam, hogy jó lenne egzakt szakácskönyv azokról az ételekről, amelyekről szó esik a regényben, amelyeket a szereplőim megfőznek, feltálalnak, jóízűen elfogyasztanak, és az olvasó vagy megpróbálja a hangulatok alapján rekonstruálni az adott fogást, vagy olvasás közben kényszerűségből feltépi a hűtőszekrény ajtaját, hogy valami harapnivalót találjon, mert másképp nem lehet kibírni ezt a könyvet. Tehát régóta volt egy erős presszió az olvasók részéről.

Számomra az irodalmi debütálásom tizedik évfordulójára jött el a belső késztetés, hogy ezt a kötetet megírjam. A könyv hosszadalmas megszületése közben többször elbizonytalanodtam, mert túlságosan komplex feladat volt számomra, hiszen egy emberként voltam főzőnő, food stylist, fotós és szerző, valamint a könyvtervezésben is aktívan részt vettem Somogyi Dominika grafikussal együtt, akivel nagyon inspiráló volt együtt dolgozni. De végül tényleg elkészült, és pont olyan nagyívű, szépséges kötet lett, amilyennek megálmodtam, nem kellett semmilyen kompromisszumot kötni, amiért nagyon hálás vagyok a Kalligram Kiadónak.

Fotó: Rubin Eszter

Mit jelent a címben a „gasztroerotikus” szó?

Az erotikus szó itt általános érzéki jelentéssel bír, minden ami érzékekkel, érzékelés útján befogadható. Az ízlelés – jó esetben – valódi érzéki élvezetet jelent, és továbbmegyek, tulajdonképpen ennek az inverze is igaz, egy ilyen gasztromán, mint én, az etetésben teljesedik ki, mivel úgy érzi, hogy az általa készített étel minden egyes falatjában benne van valamilyen módon a személyisége, tehát engem ízlel, akinek készítem, és ez számomra szinte ugyanolyan érzéki élmény, ahogy megkóstolnak, megrágnak és lenyelnek. Ez az igazi gasztroerotikus szerelmeskedés.

Ez a könyv minden érzékre hat, a fotók is történetet mesélnek, és lehet, hogy nem mindenki szeret főzni, de enni biztosan az emberek 99 százaléka szeret.

Aki nem, attól lehet, hogy egy kicsit tartok is, mert az az érzésem, hogy az ilyen személyiség semmilyen más módon sem tudja/akarja befogadni az esszenciális életörömöt.

„Az első barheszem. Óriási munka volt, rettentően kimerültem. Nem volt szép darab, de majd szétvetett a büszkeség a sabati asztalnál. Most tizenkettőt sütök egy óra alatt, még csak el sem fáradok. Nem bírom ki, forrón megvágom, összenyomódik az első szelet, még túl puha. A belseje lyukacsos, hívogató, befúrom magam a bélzetébe, egyre mélyebben körülölel, elalszom a gyermekkori dunyha alatt. Kopogtatnak a ropogós héjon, felriadok, indulás sütni.” – Részlet a Mit esztek ti otthon, mannát? című könyvből.

A saját családodból származnak a történetek a zsidóságról és ételekről?

Az egyes szám első személyben íródott történetek a könyvben valóban megtörtént családi sztorik, persze irodalmilag mindig kissé elemelve a szigorúan vett tényektől, és mindez nem jelenti azt, hogy a regényrészleteknek viszont ne lenne valós alapja. Ez a zsidó família az én családom, ahol mindenki nagyon jól és élvezettel főzött, és természetesen szerettek enni is. A szüleimet nemrég vesztettem el, és amellett, hogy a szakmájukban mindketten kimagasló eredményeket értek el, más területeken is nagyon kreatívak voltak, így volt honnan merítenem az inspirációt, ami egy nagyon természetes módon volt jelen a családban, olyan módon, hogy az ember igazából csak utólag érzékeli, amikor megpróbálja elemezni az ihlet forrását.

Fotó: Rubin Eszter

Az előszóban írod, hogy a könyv címét (Mit esztek ti otthon, mannát?) az óvónőtől hallottad gyerekkorodban, aki ezzel csipkelődött veled a zsidó származásod és válogatósságod miatt. Milyen ma zsidónak lenni Magyarországon?

Alapvetően egyáltalán nem találkozom negatív hozzáállással, bár tudom, hogy ebben a témában sokkal nagyobb divat panaszkodni. Nekem az a tapasztalatom, hogy a pozitív zsidó identitás megélése pozitív hozzáállást eredményez a környezet részéről is, de nem zárom ki, hogy ebből a szempontból nagyon megkímélt buborékban létezem, és csak intelligens emberekkel találkozom, pedig egyáltalán nem a körúton belül lakom, még csak nem is Budapesten élek, hanem egy kis faluban.

Alapvetően teljesen asszimiláns családban nőttem fel, így, mint a generációm legtöbb tagjának, magamnak kellett megtalálni az utat a judaizmushoz, mivel elemi igény volt bennem a gyökerek megértésére és annak identifikációra alkalmas tartalommal való megtöltésére.

Számomra az út a zsidó konyha volt, mint legegyszerűbb belépési mód ebbe a világba.

Fotó: Rubin Eszter

„Mit esztek ti otthon, mannát? – jött az ezerszer hallott kérdés a tupírozott hajú, fehér köpenyes, kismamacipőt viselő óvó nénitől, utánozhatatlanul lekezelő hanghordozással, és hozzá a jól ismert összenézés a dadus nénivel – a parizer karú, díjbirkózó termetű, félelmetes Jolikával –, amelyben szavak nélkül sűrűsödött össze végtelenül rossz véleményük anyámról, rólam és mindannyiunkról, akik bizonyosan furcsa ételeket eszünk otthon, az óvodában pedig ezért kényeskedünk és válogatunk. Ezt a rafináltan burkolt zsidózást!” – Részlet a Mit esztek ti otthon, mannát? című könyvből.

A sütés-főzés és az írás mit jelent számodra? Mindkettőben van terápiás hatás is?

Az írásban mindenképpen van egy terápiás aspektus, persze csak bizonyos témák esetén. Írni akkor tudok a legjobban, amikor lelkileg nem vagyok jó passzban, amikor fáj a külvilág elviselése, akkor lehet a leginkább fókuszáltan írni, belépni egy regény zárt világába, és kizárni mindent, ami nem oda tartozik. Az ilyen ihletett állapotokban születnek a legerősebb, leginkább hiteles szövegek.

Lehet, hogy a főzésnek is van terápiás hatása, de az írással ellentétben én akkor tudok a legjobban elmerülni benne, amikor jól vagyok, és át tudom adni magam az alkotás ilyesfajta örömének.

Egy szeretett személynek főzni komoly flow élmény, annyi érzelem jön elő és kerül bele az ételbe. Rosszkedvűen, szomorúan nem tudok főzni, vagy ha mégis megteszem, abban nemigen van köszönet. Úgyhogy olyankor inkább hanyagolom a főzést.

Fotó: Rubin Eszter

A sütés-főzés általában fontos alappillér egy család életében, miért szeretünk ennyire együtt enni?

Van ez a jiddise máme életérzés, az állandó etetés kényszere, a szeretet ilyen módon való kimutatása, ezt nem tudom és nem is akarom megtagadni. Jó dolog a teraszon, a borostyánnal benőtt pergola alatt teríteni nyáron, és nagyon jó, ha a család, a világ távoli pontjairól mind az én asztalomnál gyűlik össze. Ilyenkor úgy érezhetem, hogy az én tűzhelyem a világ közepe. De ugyanilyen jó együtt utazni, együtt felfedezni új ízeket. Jó nézni, ahogy valaki igazán jó étvággyal eszik. Ez a példa ragadós, és hangulatot teremt. Jó dolog olyanokkal leülni egy asztalhoz, akiket ha régen is láttunk, de összetartozunk. Ezek a közös alkalmak teret engednek a lassan folyó beszélgetéseknek, amelyeket felidézhetünk, amikor távol vagyunk egymástól, és az ízek felelevenítik a közös emlékeket.

„Ízletes levese van a tyúknak, főzzük legalább öt órán keresztül, épp csak gyöngyözzön a levesünk. Minden bajra gyógyír a jewish penicillin, influenzát gyógyít, náthát, torokfájást, tüdőgyulladást, gyomorbajt, honvágyat. Összetartja a mispachát a jó zsidó leves. Lélekig hatolóan ismerős, aranyló zsírkarikák felszínéről tükröződik vissza a családi fotóalbum.” – Részlet a Mit esztek ti otthon, mannát? című könyvből.

A családod nem válogatós, mint te voltál gyerekkorodban? Ők is ilyen kreatívak több területen is, mint te?

Senki nem válogatós, de néha van egy kis szkepticizmus, amikor úgy érzik, hogy túlzásba viszem az újítást, amit pedig szerintem nem lehet túlzásba vinni. A lányom elképesztően kreatív, messze túlszárnyalva mindenkit a családban. Jövőkutató dizájner mesterszakon végzett Barcelonában, és komolyan nagyon nehezen tudom követni a projektjeit. Viszont igazán szívesen főzünk együtt, ha éppen egy helyen vagyunk, és azt is nagyon jó látni, amikor külföldön van, és az itthoni inspirációkból megteremti ugyanazt a minőségi alapanyagokon nyugvó kreatív konyhát, amin ő is felnőtt.

„Ráadásul a spenót finom. Ezt meglepve tapasztaltam, amikor először készítettem. Tehát komoly erőfeszítés szükséges, hogy a jellegzetes menza-aromát valahogy belecsempésszék, amelynek semmi, de tényleg semmi köze nincs a spenót önvalójához, pusztán egy kívülről erőszakkal bevitt kellemetlen tünet, tökéletesen eltorzított ízhatás, a spenót immanens lényegének végletes megcsúfolása.” – Részlet a Mit esztek ti otthon, mannát? című könyvből.

Ha a könyveid közül ki kellene emelned egyet, ami a legkedvesebb számodra, melyiket mondanád?

Általában mindig az utolsó a kedvenc kötetem, és most két utolsó is van különböző műfajokból, egyrészt a Mit esztek ti otthon, mannát?, másrészt a tavaly megjelent regényem a Minek szenved, aki nem bírja, amelyben azzal a szándékkal dolgoztam fel a saját, személyes transzgenerációs traumákat, hogy a megírással egyben le is tegyek terheket.

Ez a célom azonban a legkevésbé sem vált valóra, éppen ellenkezőleg, nagyon sok mindent felkavart bennem, és bár korábban is nagyon tudatosnak gondoltam magam, az írás újrakeretezte a történetemet, és a magamról alkotott képemet.

Tehát ennek a könyvnek a megírása brutálisan őszinte és nagyon mélyre menő utazás volt, és azt is mondhatom, hogy számomra még az olvasása is hozott új felfedezéseket: motivációk, korábbi döntések újraértelmezése, saját magam széttöredezett képének egységesebbnek látása, ezáltal a gyógyulás új útjainak megtalálása. Mindezek mellett számtalan fontos visszajelzést kaptam, hogy milyen sok kérdést vetett fel a regény az olvasókban önmagukkal kapcsolatban.

Rubin Eszter: Mit esztek ti otthon, mannát?

Mit javasolnál az olvasóknak a Mit esztek ti, mannát? olvasása előtt?

Azoknak ajánlom, akik szeretnének egy igazán nagy formátumú kötetet ajándékozni karácsonyra, vagy éppen magukat megajándékozni az olvasás, az ízlelés és a szemet gyönyörködtető látvány komplex élményével. Az irodalmi szakácskönyv valójában hangulatteremtő fotókkal és receptekkel komplettírozott novelláskötet, és az írások között találunk meghökkentő, szatirikus, elgondolkodtató, vagy éppen felkavaró és megható történeteket is.