Dóra Melinda Tünde Zöldségszerelem című könyve

Valószínűleg mindannyiunk gyerekkorát kísértette ez a mondat, de talán senkiét sem annyira és úgy, mint azokét, akik a nyolcvanas években születtek. Akik ezt mondták, azok jó eséllyel hozzátették, hogy „abban van a vitamin”, de ez egy a tányérján elé táruló kompozíciótól viszolygó kisiskolást mérsékelten győz meg, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem biztos, hogy tényleg abban van a vitamin.

A zöldség a menzák és a családi ebédek mumusa volt mindenkinek, aki megjárta a 90-es évek elejének közétkeztetését és kispolgári „magyaros” konyhaművészetét; mi bizony pontosan emlékszünk az egyszerre porhanyós és kemény borsóra, a vízízű, pépes mirelitspenóttömbre és a vagy aszott, vagy össze-vissza fröcskölő almapaprika-csemegeubi kombóra. Egyébként a generációm összes tagjának nagyjából a szokásos gasztroszocializációban volt része: a főétel alapja a hús, enélkül éhes marad az ember, az étkezések fő értékmérője pedig az adagok mérete.

Az első lépés a zöldségekkel való kibékülés útján talán a sült és grillezett köretek megjelenése volt; akkor éreztem először, hogy van bennük kraft, és hogy talán hazugságban éltem. Ahhoz azonban egy gasztroforradalom is kevés volt, hogy felülírja a gyerekkori traumákat. Pedig nincs mese, muszáj lesz: eddig is rebesgették, hogy a zöldségeké a jövő (pontosabban jobban tesszük, ha elkezdünk átállni a biozöldség-alapú táplálkozásra), de Dóra Melinda Tünde Zöldségszerelem című könyvének elolvasása után meggyőződésem, hogy

Még úgy is ezt gondolom, hogy a könyv – amely a címével ellentétben semmilyen szirupos, ezoterikus bölcsességet nem tartalmaz – nem intézi el annyival, hogy tessék bevásárolni a legközelebbi hiperben, jó lesz az is. Ellenkezőleg: arról szól, hogy jó(l) zöldséget enni macerás, tájékozódást, tervezést és tudományos felkészültséget igénylő művelet, de így is megéri megtanulni.

Forrás: Gingko Kiadó

Mielőtt rátérnénk arra, miről szól a könyv, nagyon fontos felsorolnunk, hogy miről nem szól. A Zöldségszerelem:

• nem receptkönyv;
• nem kertészeti és termelői szakkönyv (igaz, talán ehhez áll a legközelebb);
• nem hippi kiáltvány;
• és végképp nem blogbejegyzések gyűjteménye, amelyben a szerző a téma iránti elkötelezettségét domborítja és ünnepelteti a saját gerincét.

Dóra Melinda Tünde ugyanis gazdasági újságíró volt, míg egy merész hajtűkanyarral, mindenféle előképzettség nélkül, de a szakmájából (és a lényéből) eredő kíváncsisággal épített fel egy kis biogazdaságot az agglomerációban. Természetesen abból is könyv lett: a Kertkaland még inkább növényenciklopédia és hasznos tippek gyűjteménye volt. Új könyve témája szűkebbre szabott (csak a zöldségekre szorítkozik), mégis ambiciózusabb: úgy ír ezekről a csodálatos növényekről, hogy inkább a róluk való gondolkodást és a hozzájuk fűződő viszonyunkat szeretné újragondoltatni velünk, és nem a tárgyi tudást sulykolja.

A cuki cím és a vidám borító ellenére a könyv sötéten indít, nagyon sötéten: a szerző, aki szerencsére meg sem próbálja levetkőzni múltját és újságírórutinját, pontokba szedve sorolja, milyen pazarló, káros és egészségtelen a nagyüzemi termelés, amely a történelem egy pontján ugyan jogosan tűnt jó ötletnek, azóta úgy és ott rontottuk el, ahogy és ahol csak lehetett. Horrorisztikus karbonlábnyomot hagy maga mögött a növényvédő szerek közt, környezetszennyező, mesterséges üzemekben felnevelt és csomagolt zeller és a vödrös koktélparadicsom, és akkor az utaztatásról és a „gyártás” során elveszített tápanyagokról még nem is beszéltünk. Az ízekről meg pláne.

Apropó, ízek: a könyv egyik nagy erénye, hogy az ember végig arra gondol az olvasása közben, hogy „na jó, ezt most már ki kell próbálnom”. Ez alatt pedig a valódi, kisgazdálkodásban saját kézzel termelt, esetleg a helyi gazdáktól beszerzett biozöldségeket értjük; nekem most, a könyv elolvasása után például meggyőződésem, hogy bár elvileg naponta kettőt-hármat megeszek, fogalmam sincs, hogy valójában milyen íze van a paradicsomnak.

Az első fejezet ráadásul úgy fest sötét képet a zöldségkereskedelem jelenéről és jövőjéről, hogy még a háború és a brutális áremelkedések előtt született, és azóta még sötétebb képet festenek a klímakutatók is az emberiség várható esélyeiről; ha Dóra Melinda Tünde idén írja meg a Zöldségszerelmet, alighanem már az első húsz oldal olyan depresszív lenne, mint egy Covid-lezárás előtt kifosztott hipermarket paradicsomos rekeszei.

A szerző és párja a kertjükben (fotó: Neményi Márton)

A könyv lényegi része szerencsére sokkal vidámabb, pont azért, mert a kívánatos, és sok munkával és önfegyelemmel ugyan, de mindenki számára elérhető biozöldség-termesztést és -kereskedelmet részletezi. Minden zöldségnek megvan a maga fejezete, de szó sincs adathalmazokról és receptekről, történelmi és tudományos érdekességekről, tippekről, trükkökről annál inkább. Dóra Melinda Tünde olyan szempontokat vet fel, amelyekről a zöldségek kapcsán nem hallani (mindegyik fejezetben kitér például az egészségügyi kockázatokra, ilyenje ugyanis minden zöldségnek van, akár növényvédő szerek, akár a növényben „gyárilag” megbúvó hatóanyagok miatt), és lazán kombinálja a szakmai tudnivalókat a saját élményeivel. Minden antocioninra és likopinra jut egy adag véletlenül berohasztott brokkolicsíra; az egyik oldalon még a magyarok (nyilván borzasztó) táplálkozási szokásaira vonatkozó KSH-adatokat olvassuk, a másikon pedig úgy ír a reggeli fényben csillogó céklalevelekről és az alattuk megbújó lenyűgöző gumókról, hogy a Nyugat folyóirat alapítói alighanem elégedetten vigyorognak a sírjukban.

Minden zöldség esetében összehasonlítja a kis- és nagyüzemi termelést, és bár nyilván a biozöldségek felé billen a mérleg, azért az utóbbiról sem mindig veszi le a keresztvizet: igenis van előnye a nagyüzemnek, még ha maga a rendszer fenntarthatatlan is.

A fő üzenet azonban mégsem ez, hanem az, hogy

Ez persze sokaknak magától értetődő lehet, de egy hozzám hasonló zöldségszkeptikustól igenis nagy szó. Most már tehát nincs mese, muszáj megtapasztalnom, milyen a valódi ízük, és felkészülni arra, hogy soha többet nem leszek képes visszatérni a vízízű importtermékekhez. Már csak morális megfontolásból sem.