Dévényi Dani úgy is ismerős arc, ha történetesen nem ismerjük. Le sem tagadhatná, hogy ki az édesapja – na, nem mintha le akarná. Gyerekkora óta, 17 éven át zongorázott, és már kamaszként elkezdett otthon lemezeket mixelni. Édesapja nyomdokain ő végül nem a médiát választotta, közgazdaságot tanult, kereskedelem és marketing szakon diplomázott.
Nem áll tőle távol ugyanakkor a szereplés sem. Jó ideig műsorvezető volt a Rádió 1-en, és elektronikus zenét játszó DJ-ként ma is fellép bulikon, fesztiválokon. „Civilben” rendezvényszervező céget vezet, tavaly pedig éttermet nyitott néhány társával Budapest egyik gasztrofőutcáján, a Pozsonyi úton. Dévényi Danival éttermében, a Pozsonyi úti UnoMas tapasbárban beszélgettünk.
Dévényi Dani / Fotó: Czvitkovits Judit
Megcsörren interjúalanyunk telefonja, Dévényi Tibor hívja. Eljött hát a pillanat, hogy megkérdezzem:
Hogyan viszonyulsz ahhoz, hogy ennyire hasonlítasz az apukádra? Kicsit mintha őt látnám.
Dévényi Dani: Minden előnyét és hátrányát megélem. Igazából nem is tudom, milyen az, ha nem híres ember gyereke vagy, nekem mindkét szülőm ismert ember. Kiskoromban, amikor nem tudtak hova tenni a szüleim, vittek magukkal a forgatásokra. Híres emberek között nőttem fel, nekem ez volt a természetes. Ráadásul, amikor apu nap mint nap képernyőn volt, még nem volt választék a tévécsatornák között. Volt a közszolgálati televízió és a közszolgálati televízió.
Akkoriban híresnek lenni azt jelentette, hogy nem volt olyan ember az országban, aki ne tudta volna, hogy ki az a Dévényi Tibor.
Sőt, hiába járnak ma már teljesen más idők, ez ma is így van. Aput ma is mindenki ismeri, talán csak a legfiatalabbak nem.
A híres emberek gyerekei gyakran nagyképűek, mert sok tekintetben kivételezett helyzetben nőnek fel. Neked volt ezzel a jelenséggel feladatod?
Ó, rám is sokan hitték már, hogy nagyképű vagyok. Őszintén remélem, hogy tévednek. Sokszor egyébként csak olyan apróságokon múlik mindez, hogy egy éjszakai rendezvényen mondjuk nem köszönök valakinek, mert egyszerűen nem veszem észre, vagy másra koncentrálok. Tényleg vaksi vagyok. (Nevetve.) Sokszor megkapom azt is szerencsére, hogy kellemes csalódást okozom, ha valaki egy kicsit jobban megismer. Én hálás vagyok egyébként azért, hogy Dévényi Tibor fiaként nőhettem fel. Ő egy világlátott, széles látókörrel rendelkező ember, és engem is így nevelt.
Dévényi Dani / Fotó: Czvitkovits Judit
Sokan nem tudják, de apukád volt Magyarország egyik első lemezlovasa Arató, Cintula és B. Tóth László mellett. Támogatott a törekvéseidben, hogy te is DJ legyél?
Ő anno beatzenekarok mellett lépett fel, de nem csak lemezeket játszott. Konferált is mikrofonnal a kezében, és hergelte a közönséget a koncertek előtt. Ez akkoriban teljesen újszerű volt. A kérdésre válaszolva apu soha semmilyen téren nem gyakorolt rám nyomást, hogy mit kezdjek az életemmel. Ezért is nagyon hálás vagyok neki. Én egyébként nem teljesen avattam be őt, amikor DJ-zni kezdtem. Olyan 15 éves lehettem, amikor először szerveztem egy bulit, ahol végre emberek előtt DJ-ztem, nem csak otthon, a négy fal között. Ezt sem árultam el neki, de valahonnan értesültek róla, hogy fellépek, és anyuval együtt megjelentek a buliban, hogy megnézzenek. Azt hiszem, ezt nevezhetjük támogatásnak. De ez ki is merült ebben, az első DJ-pultomhoz ugyanis tőle kértem pénzt. Természetesen tudott volna adni rá, de nem kaptam.
Mikor bemondtam az összeget, az volt apu válasza, hogy ilyen sok pénzért keményen meg is kell ám dolgozni, és sok szerencsét kíván hozzá.
Én ezen nagyon felszívtam magam, és több dologba is belefogtam.
Dévényi Dani / Fotó: Czvitkovits Judit
Mit kezdtél el dolgozni 15 évesen, hogy megszerezd a pénzt a DJ-pultra?
Honlapokat kezdtem szerkeszteni. Mai szemmel ezek persze teljesen kezdetlegesek voltak, de jó pénz volt diákként. Ezenkívül akkoriban nagyon jól mentek a Startlap.hu-s oldalak, csináltam én is saját lap.hu oldalt. A hirdetési felületek egy részét lehetett értékesíteni, úgyhogy eladtam a bannerhelyeket, amiből szintén volt bevételem.
Egyetértesz apukád nevelési elveivel?
Teljes mértékben. Sokkal jobban vigyáztam a pénzemre így, hogy én kerestem meg. De mindenben ennyire következetes volt. Gyerekkoromban még ment a Három kívánság műsor, és több szponzor úgy akarta megnyerni magának aput, hogy a gyerekének, vagyis nekem próbáltak kedvezni mindenféle ajándékokkal. Na, hát azokból sem sokat láttam.
No, és az Elektor kalandor?
Az volt az igazán nagy őrület.
Az Elektor Kalandor miatt a két nagy cég, a Nintendo és a Sega egymással versenyzett apu kegyeiért.
Azt képzeld el, hogy a létező összes legújabb, legmenőbb játékot eljuttatták nekünk. Példát sem tudok mondani, hogy ez akkoriban mekkora kincs volt. Mintha most gyerekként megkapnád az összes Apple és PlayStation terméket, az összes 3D VR kiegészítővel. Apu viszont erre is azt mondta, hogy válasszak ki egyet, a többit pedig elajándékozta. Sejtheted, teljesen kivoltam, hogy mások játszanak a játékaimmal. (Nevetve.) Mára ezt persze átértékeltem.
Egy éve nyitottak a Pozsonyi úton / Fotó: Czvitkovits Judit
Apukád a maga korában úttörő volt DJ-ként, aztán a szórakoztató műsorok terén is. Parádés innováció volt, hogy a betelefonálós játékban a nyomógombokkal navigáltak a játékosok. Mennyire tudott modern maradni mára?
Apu 76 éves, és négy fesztiválon lép fel DJ-ként ezen a nyáron. Internetezik, jól használja a mobilt, abszolút a példaképem. De ő mindig is pionír volt. A Fészekrakó című műsorában például családok vetélkedtek nagyon komoly összegű nyereményekért. Egy korai reality, egy valóságshow-előfutár volt az akkori közszolgálati televízióban.
Anno a televízió, ma már egészen más platformok jelentik a sztárságot. Gondoltál rá, hogy élsz a lehetőséggel (és a neveddel), és influenszer légy?
Soha. A tartalom nélküli sztárság nagyon távol áll tőlem. Ha fellépek DJ-ként, az egy produktum. A rendezvényszervezés is egy korrekt megélhetés, az éttermünkre pedig szintén büszke vagyok. Mindegyikben benne van a munkám.
Körülnézve itt, a tapasbárban láthatóan nem a Spanyolországgal kapcsolatos közhelyekre építetek.
Ebben már a legelején megegyeztünk. Az ételekben, alapanyagokban, borokban elkötelezettek vagyunk Spanyolország felé, de nem szeretnénk besűríteni ide minden kelléket, ami az országra emlékeztet. Pedig autentikus lenne, Spanyolországban egy talpalatnyi helyre is beállítanak egy négytagú flamenco zenekart játszani. (Nevetve.) A nemzeti éttermekre jellemző az a gondolkodás, hogy a görögnek fehér-kéknek kell lennie, az olasz helyen pedig mindenhol köszönjön vissza az olasz csizma. Mi egy olyan miliőt képzeltünk el, amelyben vannak utalások az Ibériai-félszigetre, de nem szerettem volna spanyol gitárt a falon.
Régi spanyol plakátok repróit látom a falakon.
A plakátok eredetiek, nem reprók. Ezeket egy barcelonai árverésen vásároltuk, nagy büszkeségeink (mutatja a falon az art nuoveau képeket – a szerk.). Ez egy 100 évvel ezelőtti bikaviadal plakátja, ez egy 1902-es és egy 1914-es plakát Balenciából, illetve Bilbaóból. Ott, a kép a falon egy művészlitográfia, vagyis a művész által felügyelt nyomat. Egy neves baszk kortárs alkotó, Eduardo Chillida műve.
UnoMas Tapas & Bar / Fotó: Czvitkovits Judit
Olasz éttermekből óriási kínálat van itthon – és az egész világban. Miért éppen a spanyol konyhát választottátok?
Sok helyen jártam a világon, de a spanyol mentalitás áll talán a legközelebb hozzám.
Én szenvedélyesebbnek és – a jó értelemben véve – kicsit nyersebbnek tartom a spanyol konyhát az olasznál vagy a franciánál.
Ezt én is így látom.
Én úgy szoktam mondani, hogy a spanyol konyha őszintébb.
Ha már összehasonlítjuk őket, számomra az olaszok sokkal teátrálisabbak, a spanyoloknál valahogy kevesebb a sallang.
Dolgoztok is velük, hiszen Spanyolországból érkezik az alapanyagok jó része. A közös munkában megmutatkozik a mediterrán virtus?
Inkább csak akkor mutatkozik meg, ha kint vagyok. Sokat megyünk és kóstolunk Spanyolországban, hogy mi is frissek legyünk a spanyol gasztronómiában, felfedezzünk új ízeket, beszállítókat. Ők is abszolút mediterrán stílusban nyomják, sziesztáznak, elkésnek, nem érnek oda. De ha ehhez hozzászokik az ember, teljesen jól lehet velük együttműködni, az élelmiszereik pedig világbajnokok. Legutóbb, amikor kint voltunk Sevillában, felkerestük a legrégebb óta működő tapasbárt. El Rinconcillo a neve, 1670 óta üzemel.
Odamentünk nyitáskor, ők meg csak intettek, hogy nyugodjunk le, ők nem szaladnak sehova, már itt vannak több mint 350 éve.
Még lefőztek maguknak egy kávét, megnézték a tegnapi meccs összefoglalóját, úgyhogy mi türelmesen vártunk. De megérte!
Spanyol séf a konyhán / Fotó: Czvitkovits Judit
Rizikós terep manapság a vendéglátás, miért éppen ez irányba fordultál?
Már magát a szót is szeretem: vendéglátás. Vagyis vendégül látás. Az én nevem nem Gundel, nem egy híres vendéglátócsalád leszármazottja vagyok, de ösztönösen nagyon közel áll hozzám, mióta az eszemet tudom. Én azt vallom, hogy csak olyan ember csináljon saját helyet, aki tényleg szereti a társaságot, és a magánéletében is mindig szerette, ha vendégek jönnek hozzá.
Mindegyikünknek megvan az az élmény, hogy beül valahová, és szavak nélkül is érzi, hogy csak kiszolgálják, de valójában nem szívesen látják. Én ezt nem nevezném igazi vendéglátásnak.
Én privát is egész életemben szerettem, ha vendég jön hozzánk. És a vendég sokszor hangoskodik, rendetlenséget csinál, mosogatni és takarítani kell utána, de ez is a része. A vendéglátás szórakoztató formájával pedig már korábban is foglalkoztam, két belvárosi hely, a Trafiq és a Raqpart életében is részt vettem, bár ezek inkább szórakozóhelyek voltak. Már régóta kacsintgattam a hagyományos vendéglátással, így jött az UnoMas tapasbár.
Izgalmas palackok / Fotó: Czvitkovits Judit
A teraszon spanyol vendégek ülnek, ami mindig a legnagyobb elismerés egy nemzeti konyhának. Mediterránosan inkább iszogatni, falatozni vártok ide vendégeket, vagy nagyobb traktákra is?
Ez egy nagyon fontos kérdés. Én nagyon szeretném, ha Magyarországon is lazulnának ezek a keretek, ahogyan külföldön ez teljesen megszokott. Itthon sajnos hajlamosak vagyunk skatulyákban gondolkodni.
Aki szereti a kockás abroszos vendéglőket, általában szidja a fine diningot. Aki szeret kocsmázni a haverokkal, sokszor még egy átlagos étterembe sem szeret beülni. Miért?
Én például rendszeresen eszem pár sarokkal arrébb egy tálcás, önkiszolgáló kifőzdében, ami végtelenül puritán, de háziasan, jól főznek. Máskor meg bemegyek egy ötcsillagos szálloda lobbijába, hogy gyönyörű környezetben igyak meg egy kávét, még akkor is, ha az én életvitelemnek nem a szerves része, hogy luxusszállodákban lakjak. De azt a miliőt, azt az előzékeny felszolgálást nagyon szeretem, ami egy szálloda lobbijában kísér akár csak egy kávét is.
Dévényi Dani / Fotó: Czvitkovits Judit
Rajongok azokért a tengerparti helyekért, ahol szenes, kormos edényben, a szabad ég alatt főznek paellát frissen fogott tenger gyümölcseiből. Isteniek az ízek, és odamehetsz lenvászon pólóban, papucsban is. Szeretek ugyanakkor elmenni San Sebastiánba is, ahol Michelin-csillagos helyeken mutatnak be egészen lenyűgöző gasztronómiai koncepciókat a helyi séfek. Nagyon örülök, hogy ma már a fiatalok kevésbé dobozokban gondolkodnak, és épp úgy belefér az ízlésükbe egy összehajtott, az utcán kézzel evett nápolyi pizza, mint egy menő étterem.
Nem éppen a tapasbárok virágkorát éljük. Most a közel-keleti mezzék, a small plate (kistányéros) helyek és az említett nápolyi pizzák mennek. Habár a tapas is kistányéros, nem volt bennetek félsz a tapas jelenlegi népszerűségét illetően?
A tapas már a mezzék előtt is az egymással megosztott ételekről, divatos nevén a food sharingről szólt. Kitesszük középre a megszokottnál kisebb tányérokon, tálakban felszolgált ételeket, és mindenki többfélét kóstolhat, mintha egyetlen nagy adag étel mellett kellene letenni a voksunkat. Szerintem ez zseniális, és nagyon közel áll hozzám. Így lesz igazán közösségi élmény az evés.
UnoMas Tapas & Bar / Fotó: Czvitkovits Judit
Már az ókori Kínában is így étkeztek. No és 2023-ban a magyar vendégek mennyire élik-élvezik ezt a koncepciót?
Egyre inkább. A hagyományos leves, főétel, desszert vonalat a jövőben szerintem felváltják a lazább, kötetlenebb étkezések. De most komolyan: ha benyomsz ebédre egy mátrai borzaskát vegyes körettel, szerintem a következő néhány órád nem a produktivitás jegyében fog telni, hanem a túlélésért fogsz küzdeni. Nekem is jólesik néha egy nagy tányér jókai bableves után a hús krumplival, aztán három-négy palacsinta, de valljuk be, nem erre megy a világ. Ebben is egy generációváltás tapasztalható.
Az éghajlatváltozásról nem is beszélve. A 35 fokban egy hagyományos háromfogásos magyar ebéd valóban inkább extrém sport.
Látod, ezért is volt jó ötlet a tapas. Ha így megy tovább, lassan mi is csatlakozhatunk a mediterrán életstílushoz és a sziesztához.
Aki pedig azt gondolná, hogy a kolbász és a véres hurka magyar módi, tegyen egy próbát az UnoMas spanyol stílusú véres hurkájával, a vörösboros chorizo kolbásszal és a mézes (!) kolbászkrémmel. Kiválóan készítik.
