Borravalót adni nem kötelező. Kivéve, ha az elmaradása esetén úgy néznek az emberre, mint a véres rongyra, márpedig bizonyos szolgáltatásoknál kódolva van, hogy ha nem adunk, akkor bizony úgy fognak ránk nézni. Vagyis, végeredményben mégiscsak úgy érezzük, hogy borravalót adni, bizonyos helyzetekben, kötelező.
Például az éttermi fogyasztásnál. Bemegy az ember a vendéglőbe, előtte gondosan tanulmányozta a bejáratnál elhelyezett étlapot, hogy mire számítson: rozé kacsamell krumplipürével, narancsmártással: 6500 forint. Ez van, az éttermezés sem lett olcsóbb – konstatálja – de hát enni kell. Ebédel egy jót, tegyük fel, hogy elégedett úgy a táplálék, mint a kiszolgálás minőségével, majd fizetésre kerül a sor. Ám az elfogyasztott étel és ital ára még messze nem a valóban fizetendő összeg, hanem rájön a szervizdíj, sőt, pluszban a borravaló. Tisztára, mint az IKEA-ban: igaz, hogy a szekrény csak nyolcvanezer, a szekrényajtó viszont külön tétel, plusz a zsanérok és az ajtógombok, habár nélkülük nem igazán áll fel a szekrény. A különbség az, hogy az IKEA-ban ezeket az összegeket is beütik a pénztárgépbe.
Ezzel szemben egy éttermi költés jó része semmiféle számlán nem szerepel.
A borravaló egy olyan feketejövedelem, ami a jogrendszer teljes jóváhagyásával létezik bizonyos szakmákban. Pedig hát én is nagyon szeretnék adómentes jövedelmet, bírnám, hogy ha valakinek nagyon tetszett a cikkem, küldene a számlámra egy ezrest, csak úgy. Nyilván a pékek sem ellenkeznének, sem pedig a munkájukat lelkiismeretesen végző hivatalnokok, ha a segítőkészségükért cserébe kapnának egy kis extra jövedelmet, ami után egy fillér adót sem kell fizetniük. Sőt, jó ideig bevett szokás volt ez az orvosnál is, igaz, ott hálapénz volt a neve, a művelt közönségnek egyenesen paraszolvencia, az mégiscsak előkelőbben csilingel, mint a borravaló.
Igaz, most már az éttermekben is van jól hangzó és törtfehérre sikált megfelelője a borravalónak: ez pedig a szervizdíj.
Előnye, hogy tiszta ügy, rajta van a számlán, nem kell hirtelen fejben kikalkulálni, hogy kb. tíz százalékra jöjjön ki az extra, és nem kell megbirkózni azzal a – rendszerint fellépő – erkölcsi problémával, hogy a tíz százalékkal megemelt végösszeget lefelé kerekítsünk-e, ami szarrágás, vagy felfelé, ami viszont lúzerség.
Hátránya, hogy nincs mese, akkor is meg kell fizetni, ha az elégedettségünk messze áll az optimálistól, magyarul pocsék volt a kaja, a pincér meg egy kőbunkó, habár általában udvariasan megkérdezik, hogy felüthetik-e a 10 vagy 15 százalék szervizdíjat. Ezenfelül jöhet még a borravaló. Cojones, így mondja a spanyol, ha valaki elég bátor nem adni. Magyarra leginkább tökösnek fordítják.
Forrás: Getty Images
A borravaló és a szervizdíj között az a nagy különbség, hogy a borravalót „önként” adják és semmilyen formában nem adózik, a szervizdíjat viszont kötelező kifizetni, az étteremnek pedig be kell fizetni utána a 18,5 százalék társadalombiztosítási járulékot – tehát még így is jóval kedvezményesebb az adóterhe, mintha munkabérként számfejtenék. A szervizdíjat emellett mindenképpen a munkavállalók bérére kell fordítani.
Na most, ezen töprengjünk el egy kicsit! Képzeljük el, hogy utazunk a vonaton, és a jegy megvásárlása után kötelező jelleggel adnunk kell a jegyvizsgálónak 10 százalékának megfelelő kiszolgálási díjat, mert így jön ki a fizetése. Vagy a boltban, a vásárlás végösszege után még rászámolnának tíz százalékot, mert sajnos nagyon alacsony a bolti eladók alapbére, és értsétek meg, kedves vásárlók, ez az összeg a bérük részét képezi. Oké, megértem. Na és kinek a béréhez kellene még külön hozzájárulnom, mert egyébként olyan keveset keresnek? A tanárokéhoz? Jogos lenne. Az ápolónőkéhez? Ja, hát az tilos. A benzinkutasokéhoz? Ott éppenséggel szokás is, habár a MOL idei, 280 milliárdos osztalékából kiindulva, elég jövedelmező az üzletág ahhoz, hogy megfizessék a dolgozóikat.
A pincérek bérével kapcsolatban viszont él az elvárás, hogy fizesse meg egyenesen a vendég, mert a munkáltatója nem hajlandó. Sőt, eleve úgy lövik be a bérüket, hogy úgyis kapnak a vendégtől szervizdíjat és borravalót. Ebben az esetben viszont felmerül a kérdés, hogy ha a pincért én, a vendég fizetem, akkor a pincér az én alkalmazottam? Aligha. Ha viszont az étterem alkalmazottja, akkor az étteremnek kellene őt megfizetnie, méghozzá úgy, hogy tisztességes bért ad a dolgozójának, ami után rendes táppénz és később nyugdíj jár neki.
Hogy miért nem teszik? Természetesen az adó miatt. A borravaló nem más, mint egy legalizált adócsalás, fehérre meszelt mutyi, a balkáni baksis magyar megfelelője. Ami ellen, tegyük hozzá, nem is igazán van az embereknek kifogásuk. Csak akkor gondolkozzunk el, hogy Európához tartozunk-e vagy a Balkánhoz!