Elment a gasztroújságíró, aki mindenkinél többet tudott a bajai halászléről, de ha ez nem is igaz, az biztos, hogy mindenkinél többet és szórakoztatóbban tudott írni róla. Elment Hódos Hajni, akitől egy fél ország, szinte a teljes generációnk tanult meg főzni. Mert nála aztán senki sem tudott életszerűbben és viccesebben írni arról, hogy hogyan készül a tökéletes tojásos nokedli, rántott sajt vagy hogy kell hurkát sütni. Persze tudott ő fine diningról is hitelesen cikkezni, érteni éppenséggel értett hozzá, de nem az volt az ő terepe. Az ő természetes közege a tanya volt, és benne a mama, akitől főzni tanult.
Malackaraj: vicces, őszinte, önazonos
Sokkal régebb óta ismertem őt elméletben, mint a valóságban. Fiatal anyuka voltam, két pici gyerekkel, és leginkább a pelenkák, a tökpüré és a játszóterek világában csetlettem-botlottam. Maradjunk abban, hogy a nők életében ez az időszak nem kimondottan az önmegvalósításé. Ez idő tájt indult el a Malackaraj című gasztroblog és robbant be a köztudatba Hódos Hajni a cikkeivel. Ha létezik írott gasztronómiai stand-up, akkor az ő cikkeit nyugodtan nevezhetjük annak. Nemcsak vicces volt, hanem őszinte és önazonos is, és ha valami távol állt tőle, az a dolgok szépítése. Ahol tyúk van, ott tyúkszar is van – nagyjából így lehetne összefoglalni sommásan.
Márpedig a tanyán vannak tyúkok, ám ebből következően tyúkhús is van, amiből lehet finom levest főzni, de nem ám akárhogy, hanem úgy kell, ahogy a mamától látta, de megosztja velünk is. Hamarosan jobban vártam az újabb Hódos Hajni cikkeket, mint a szintén akkortájt induló Trónok harca aktuális részét, és ha már ott volt a recept, ki is próbáltam, majd egyszer csak az történt, hogy megtanultam főzni. Majd kisvártatva én is gasztroújságíró lettem.
Hódos Hajni
Hajni az újságírásnak egy sajátos formáját művelte: mindig saját magáról, az életéről írt, csak volt benne recept is. A malackarajos/táfelspicces korszaka után egy időre szem elől tévesztettem őt, és amikor újra elém kerültek a cikkei, ordított róluk, hogy valami nagyon megváltozott, valahogy sokkal nehezebbek lettek a szövegei.
Nem olvasni, hordozni. Akik olvasták őt, nyilván nem most fogják megtudni, hogy elvált az első férjétől, elköltözött Bajáról, majd újra férjhez ment és született egy kislányuk.
Ez így eddig egy boldog sztorinak tűnik, de, ugyebár, mint említettem, Hajni soha nem szépítette a valóságot: a válás után a mama nem szólt többé hozzá, ami hatalmas fájdalma volt, a kislánya pedig szívfejlődési rendellenességgel született, és bár az orvostudomány ma már csodákra képes, a sok bánat és aggódás, mint egy vízjel, nyomot hagyott az írásaiban.
Nem tudom pontosan, hogy ő tudott-e erről, de biztosan. Aki ilyen tisztán és világosan tud/tudott gondolkodni és fogalmazni, az egészen biztosan tisztában volt vele.
Hódos Hajnival nem lehetett csak munkáról beszélni
Mindazonáltal hatalmasakat lehetett röhögni Hajnival. Ha ő hívott, az legalább egy óra volt, de inkább kettő. Vele aztán nem lehetett csak munkáról beszélni – elfelejtettem említeni, hogy többször is dolgoztunk együtt, hol ő volt az én főnököm, hol meg én az övé, de ez körülbelül mindegy is volt, egyidősek voltunk, anyukák és gasztroújságírók, hátunk mögött örömökkel és traumákkal – szóval pár perc szakmázás után rá is tértünk az élet nagy dolgaira.
Élőszóban is olyan volt, mint írásban: beszélt, beszélt, majd egyszer csak váratlanul zsupsz, lecsapott egy poénnal, ami tarolt, mint a tekegolyó.
Ezt a jó tulajdonságát bárkire ráragyogtatta, igazi közösségi ember volt. Hol csak úgy, a facebookon kezdeményezett eszmecserét, hol növénycserét szervezett, mert hát logikus, hogy ha valakinek van valamilyen fajta a kertjében, abból ad egy hajtást másnak, akinek kell – jut is, marad is.
Nem akarok róla múltidőben beszélni. Az nem igazság, hogy egy anya, akinek még csak 13 éves a gyereke, egy ember, aki ennyi mindent tett másokért, ilyen fiatalon elmenjen. Búcsúzni sem akarok, de nincs más hátra. Ég veled, Hódos Hajni!
