2013-ban történt. Alig egy évvel azután, hogy elköltöztem a szüleimtől, hogy összeköltözzek a későbbi férjemmel. Határtalanul boldognak kellett volna lennem az új, immár közös otthonunkban, ehelyett, tűnjön bármilyen furcsának is, csak szenvedtem. Hiába rendeztük át együtt a lakást, hiába kaptam engedélyt, hogy telepakoljam azt a könyveimmel és a plüsseimmel, valami még ezután is hiányzott. Sokáig nem jöttem rá, hogy mi az. Mígnem egy egyedül, jobb híján a konyhában eltöltött este után végre megvilágosodtam: a kutya. Az hiányzik.
Mióta az eszemet tudom, kutyás vagyok, és kisiskolás korom óta mindig volt is kutya a háznál. Nem csoda, hogy számomra magától értetődő volt, hogy az új, önálló otthonomban is lesz egy. Csakhogy ellentétben velem, a páromnak egyáltalán nem volt ennyire magától értetődő a dolog, sőt, miután szóba hoztam neki a dolgot, kiderült az is, egyáltalán nem biztos benne, hogy felkészült mindarra, amivel egy menhelyi kutya és az örökbe fogadása jár.
Az örökbefogadási procedúra nálunk éppen emiatt nem azzal indult, hogy végigjártuk az összes szóba jöhető menhelyet, hogy a védenceik közül kiválasszuk a számunkra legmegfelelőbb kutyát. Mi hosszú beszélgetésekkel indítottunk; felülvizsgáltuk az időbeosztásunkat, az anyagi helyzetünket és még vagy száz dolgot, hogy kitaláljuk, tudunk-e a következő tíz évben gondoskodni egy négylábú családtagról. Miközben osztottunk-szoroztunk, szép lassan, észrevétlenül szoktattuk hozzá magunkat ahhoz a gondolathoz is, hogy gazdik leszünk.
Az első lépés: a kutya
Miután megállapodtunk abban, hogy örökbe fogadunk, számunkra az volt a következő, hogy megtaláljuk a kutyát, akinek ideálisak a körülményeink. Kistestű, kis mozgásigényű, nyugodt alaptermészetű kutyában gondolkodtunk, legfőképp azért, mert lakásban lakunk, és mert mindketten dolgozunk. A sors iróniája, hogy végül mégsem mi választottuk ki a leendő kutyánkat, hanem a kutya talált meg minket, méghozzá a Facebook segítségével.
Azelőtt, hogy egyáltalán neki indulhattunk volna a menhelyeknek, a Vigyél Haza Alapítvány Facebook-oldalán szembetaláltam magam Bugac, egy frissen megnyírt puli-uszkár keverék gazdikereső fotóival. Mondanom se kell, szerelem volt első látásra. Következő lépésként felvettük a kapcsolatot az alapítvány képviselőjével: felvázoltuk neki a paramétereinket, majd kifaggattuk a kutyus természetéről. Mikor kiderült, hogy elméletben passzolunk egymáshoz, nekiindultunk, hogy személyesen is megismerhessük.
A második lépés: a személyes találkozó
Megkockáztatom, egész életemben nem izgultam még annyira, mikor megérkeztünk az alapítványhoz, Bugacért. „Vajon tetszeni fogunk neki? Elfogad minket gazdáinak?” – emlékszem, végig ez járt a fejemben, míg csendben odalépdeltünk a kenneljéhez. És ilyen előzmények után az első találkozás? Nos, talán maradjunk annyiban, Bugac nem repesett értünk annyira, mint amennyire mi repestünk érte.
Bezzeg a gondozójáért! Azután, hogy kiengedte őt a kennelből, Bugac gyakorlatilag matricaként tapadt gondozójára, miközben rólunk tudomást sem vett. Még csak ránk se nézett. Szerencsére az első igazán nehéz félóra után kiszemeltünk végre megenyhült a mi irányunkba is, olyannyira, hogy legvégül még azt is megengedte, hogy egyszer-egyszer megsimogassuk. Utólag már azt mondom, nagyjából ezek voltak azok a pillanatok, mikor eldőlt a közös sorsunk.
A harmadik lépés: az örökbefogadási szerződés
Néhány héttel az első találkozás után Bugac már velünk lakhatott; ekkortájt írtuk alá az örökbefogadási szerződést is az alapítvány képviselőjével. Személyesen jöttek el hozzánk, aminek, mint utóbb kiderült, több oka is volt: egyrészt így meggyőződhettek arról, hogy a kutya-gazdi összhang a mindennapokban is működik-e, másrészt végezhettek egy gyors környezettanulmányt, hogy lássák, tényleg jó helyre került-e védencük, harmadrészt pedig elkészítették rólunk az első közös fotókat az alapítvány Facebook-oldalára.
Ennek immár hatodik éve, mégis sokszor még most is olyan érzés, mintha csak tegnap történt volna. És, hogy miért meséltem el mindezt? Hogy a mi példánkon keresztül láthassátok, az örökbefogadás egyáltalán nem macerás dolog (fenntartva, hogy minden menhely más és más feltételeket támaszt a leendő gazdival szemben), ráadásul azért különösen szép, mert azzal, hogy magadhoz veszel egy menhelyi állatot, valójában egyszerre két életet mentesz meg: azét, aki ezután a négylábú társad lesz, és egy másik rászorulót, aki a felszabaduló helyre megérkezve esélyt kap egy szebb, boldogabb, gazdis életre.
Támogatta a Foresto és az Advantix
Szponzorált tartalom
