Mivel beköszöntött a nyár és a gyerekeknek elkezdődött az szünet, a nagyszülők már úgy másfél héttel ezelőtt megjelentek nálunk és az unokáikat “követelték”. Azt mondták, határozott szándékuk, hogy elviszik őket egy időre magukhoz, mi pedig majd egy hét múlva utánuk megyünk, ha valamilyen irracionális okból esetleg szükségünk lenne az utódainkra. Egyáltalán nem akadályoztuk őket abban, hogy megvalósítsák ezt a tervet. Egyrészt mert a gyerekeknek semmi kifogása nem volt ellene, hiszen imádnak falun lenni, ahol egész álló nap gyakorlatilag azt tehetnek, amit csak akarnak. Másrészt nekünk is jól jött ez az egy hét gyermektelenség, mivel a mi hivatalos szabadságunk is közeledett, és addig a feltorlódott munkákat el kellett végezni – ez pedig túlórázást és idegeskedést jelentett, amit jobb kettesben, gyerekek nélkül átvészelni. Úgyhogy betuszkoltuk mind a hármat apámék 1984-es kék Zsigulijának hátsó ülésére és útnak eresztettük őket Keletnek – had szokják a vidéki levegőt.
Akinek van gyereke, az tudja, hogy megy ez: nagyjából egy fél napig remek érzés, hogy nem rángatja senki a nadrágja szárát különféle lehetetlen ötletekkel és kérésekkel, de aztán rettenetesen elkezd hiányozni a kölykök nyüzsgése. Valahogy azonban túltettük magunkat ezen, mert az a cél lebegett előttünk, hogy mindent rendezzünk el időben, hogy megoldatlan problémák és munkahelyi feladatok nélkül, rendbe szedett háztartást magunk mögött hagyva teljes nyugalomban vonulhassunk el majd el a régóta várt családi nyaralásra júliusban.
A tervek szerint haladtunk, és a múlt hét péntekre nagyjából elrendeztünk minden függőben lévő munkaügyet. Előttünk ált még viszont maga a felkészülés a nyaralásra, aminek szerves része, hogy felruházzuk a gyerekeket és megvegyük nekik a kötelező balatoni szettet (búvárszemüveg, úszógumi, matrac, fürdőruha stb.). Ezért elhatároztuk, hogy visszaszerezzük a három kölyköt, hogy ezeket a bevásárlásokat együtt intézhessük el. Szombat reggel be is ültünk a kocsiba, és irány a szép, tágas Alföld. Alig vártam már, hogy lássam a fiaimat.
Elsőre nem ismertem rájuk. Anyám mindenre megesküdött, hogy naponta fürdeti őket, de ez a három kölyök olyan szutykos volt, mint aki még életében nem látott vizet. Kiderült, hogy épp akkor bújtak ki a tyúkólból – egyáltalán mit kerestek ott??? –, és ettől olyan fülig… koszosak. Az apjuk nem híve a bonyolult dolgoknak, és most is egyszerűen oldotta meg a problémát: mivel úgyis arra készült, hogy lemossa a kocsit, leparancsolta a gyerekekről a ruhát, felszerelte a slagot, kinyitotta a kerti csapot a hátsó udvarban és szépen “leverette” őket is egy füst alatt. Én abszolút pártoltam az ötletét – kánikula volt, a víz sem volt hideg, a kölykök pedig erre a fürdetésre egész életükben emlékezni fognak – imádták és harsányan sikongatva kacagtak végig!
Lassan közeledett az ebédidő, anyám pedig tyúkhúslevest akart készíteni. Segítettem neki előkészülni, de kikötöttem, hogy városi értelmiségiként sem az állat nyakának elvágásában, sem a pucolásában nem vagyok hajlandó részt venni – kislánykorom óta irtóztam ettől a két dologtól. Gyanítom egyébként, hogy a vasárnapi tyúkmészárlásoknak tudat alatt nagyon sok köze volt ahhoz, hogy belőlem nem falusi tanítónő, hanem fővárosi ügyvédasszony lett – pedig mindig is jobban élveztem a vidéki életet. Na de nem volt sok idő ezen merengeni, mert ha az ember tyúklevest akar – márpedig mi mindnyájan akartunk – ahhoz tyúk kell és egy csomó dolog, amit el kell végezni.
Elsőként be kell fogni az egyetlen megmaradt állatot – mint később kiderült, anyám előző nap azzal töltötte az idejét, hogy a gyerekek szeme láttára lemészároljon, megpucoljon, és pedáns rendben a mélyhűtőbe csomagoljon minden szárnyast, ami élt és mozogott a portán, mert úgy okoskodott, hogy ha Balatonra megyünk nyaralni, akkor jól jön majd nekünk a csirkecomb a strandon. Ebben volt is némi igazság, de azért az én elképzeléseim a nyaralásról nem pontosan esnek már egybe az övéivel. (Ettől függetlenül a fagyasztott csirkék még jól jönnek…). Szóval végül csak egy maradt, mint a Hegylakóban, és ez az egy nagyon félthette az életét, mert hiába kerestük, hívogattuk, sehol, de sehol nem találtuk a hátsó udvarban. Felforgattuk a tyúkólat, a kotlósok kasait, a malacokhoz is benéztünk és a farakás alá, sőt még a szomszédba is, de a tyúknak hűlt helye volt. Talán róka? Talán menyét vagy nyest… De fényes nappal? A rejtély megoldatlan maradt, mi pedig ott álltunk tyúk nélkül, lelombozva. Anyám mentőötlete az volt, hogy együnk rebarbara főzeléket, mivel ennek szezonja van marokszámra nő a kertben. Legnagyobb megdöbbenésemre a gyerekek is beleegyeztek, akik amúgy minden főzelékfélétől irtóznak. Az ebéd végül is elkészült, és ők szó nélkül az utolsó kanálig megették. Itt valami nem stimmel…
Sok időm azonban nem volt töprengeni a dolgon, mert ebéd után készültünk haza, és elkezdtünk bepakolni a kocsiba. Nagy szerencse, hogy tágas a jármű, mert anyámék mindig nagyjából fél köbméternyi “hazait” csomagolnak, és egy kisebb autóban nem férne el a három gyerek mellett a krumpli, a téli alma, a fagyasztott csirkék és a két vödör málna, amit frissen szedett le apám ebéd után a kertben. Plusz még a gyerekek táskái, játékai – szóval a helyre nagy szükség volt most is a csomagtartóban. Áldottam a férjem előrelátását, amikor végül is úgy döntött, hogy a kicsi, belvárosi parkolásra optimalizált járgány helyett ezt a tágasabb autót vette meg, amivel vidéki útjainkra is kényelmesen elindulhatunk. Pedig én ragaszkodtam volna a kiskocsihoz, mert épp a parkolással vannak gondjaim, viszont ebben az autóban van egy parkolóautomatika, ami magától beáll két kocsi közé, így minden gondot levesz a vállamról.
Egyszóval bepakoltunk, és hosszas búcsúzkodás után útnak indultunk. A gyerekek végig nagyon furcsán viselkedtek az úton: szótlanul, fegyelmezetten ültek, és ez a jó magaviselet már kezdett aggasztóvá válni. Mondom, itt valami nagyon nincs rendben. Estére ki is derült, mi az…
Miután hazaértünk és felcipeltük második emeleti lakásunkba az alföldi kövér talaj bőséges adományait és zamatos terményeit, kimerülten lerogytam a kanapéra, a gyerekek pedig becincálták a szobájukba a saját holmijaikat, és titokzatosan bezárkóztak. Itt volt az ideje, hogy kicsit a körmükre nézzek, mert a viselkedésük immár több volt, mint gyanús. Utánuk mentem hát, és amikor kinyitottam az ajtót, a megdöbbenéstől majdnem hanyatt estem: a padlószőnyegen körben ült a három fiam, a kör közepén pedig ott állt anyám tyúkja!
– Hát ez meg mi?
– Ez Zsöllye.
– Mi?
– Zsöllye. A tyúkunk.
Képtelen voltam kommentálni a helyzetet. Két kérdés merült fel bennem:
A.) hogy kerül ez az állat ide,
B.) honnan ismerik azt a szót a gyerekeim, hogy zsöllye?
Ott álltam a második kerületben, 82 négyzetméteres birodalmam közepén a második emeleten, és azt fontolgattam, hogy beadom a lemondásomat. Nem vettem észre, hogy egy 3, egy 7 és egy 9 éves gyerek tyúkot csempészett Kelet-Magyarországról a fővárosba – és ez anyaként több mint kínos malőr.
Az este hátralévő részét azzal töltöttem, hogy felgöngyölítsem az események fonalát. A gyerekek a pénteki tömeges tyúkhalált látva igen megrendültek, és aggódni kezdtek az utolsó megmaradt állat életéért. Szövetségbe tömörülve megfogadták egymásnak, hogy ezt az egyet már nem engedik eltávozni ebből az árnyékvilágból ilyen embertelen körülmények között, és mentőakciót szerveztek. Szombaton kora reggel visszacsalogatták kukoricaszemekkel a tyúkot az ólba, ott megfogták és egy lyukakkal előre preparált dobozba tették, amit felvittek a szénapadlásra és elrejtettek. Ebéd után az illegális csomagot abba a nagytáskába tették, amikbe a játékaik utaznak egyébként – a játékok pedig felkerültek a szénapadlásra. A táskát berakták a kocsiba – igaz is, milyen készségesen segítettek a pakolásban, pedig ez soha nem volt erényük korábban! –, majd amikor hazaértünk, felcipelték. Most pedig a tyúk a szobában lakik itt bent és csipegeti a kukoricaszemeket. Jól felvitte az isten a dolgát!
De a dolog nem maradhatott ennyire fent. Másnap reggel tyúkostól, gyerekestől kocsiba ültem, benyomtam a klímát és hangosra tekertem a rádiót, és a lehető leggyorsabban leszáguldottam anyámhoz. A tyúkot kitettük, anyám pedig – apám tanúskodása mellett – a gyerekek határozott nyomására letette a nagyesküt, hogy ezt az egy maradék madarat immár örökre megőrzi és gondját viseli. A rövid, de emelkedett és megható ceremónia után visszaparancsoltam a gyerekeket a kocsiba és irány a főváros, mert sok a dolgunk, előttünk a nyaralás! Út közben ismét nagy volt a csend: én próbáltam napirendre térni az események felett, a gyerekek pedig szerintem azon törték a fejüket, hogy mivel lepjenek meg legközelebb ezen a nyáron. Egy biztos: nagyon rajtuk kell tartanom a szemem. Két hét múlva ugyanis Füredre megyünk, és nem szeretnék onnan egy hattyúval hazatérni…
