„Ezért nem siratom életem végéig a bipoláris szerelmemet”

Valahogy soha nem volt szerencsém a pasikkal, és nem azért, amiért a legtöbb barátnőmnek. Mindig normális férfiak közeledtek hozzám, többnyire komoly szándékkal, de nem igazán kötötték le a figyelmemet. Három komolyabb kapcsolatom volt harmincéves koromig, és bár volt olyan, hogy megdobogott a szívem, az a filmekben látott frenetikus, fájdalmas szerelmi érzet nekem valahogy kimaradt.

Az oviban is a plátói szerelem híve voltam, inkább mindig csak titokban rajongtam valakiért. Ez a szokásom később is megmaradt, soha nem mertem kimutatni nyíltan az érzéseimet a pasik felé, így többnyire csak a nagyon kitartó és azért nekem is tetsző férfiakkal lett végül komolyabb a kapcsolatom.

Soha nem akartam házasságot kötni, sokáig a gyerek is kérdés volt nálam. Pedig remek családi minta van nálunk otthon, a szüleim a mai napig együtt vannak, és boldogan élnek.

Volt egyszer egy fesztivál

Danit egy előző szakítás után négy hónappal ismertem meg. Egy nyárindító vidéki fesztiválon jöttünk össze, nem sokkal a harmincadik születésnapom után. Valahogy minden összejátszott, éppen annyit ittam, hogy kellőképpen laza legyek, barátokkal voltam, így nem is jött elő a szorongós énem. Ő egyedül volt, szégyellős, de mégis magabiztos, mosolygós szemű. Épp az én ízlésemnek megfelelő, kicsit titokzatos és furcsa volt. Valójában életem első egy éjszakás kalandjának indult, de reggelig tartó, filmszerű élmény lett belőle. Életemben soha senki előtt nem nyíltam így meg, minden olyan egyértelmű volt vele, testileg és lelkileg is, tényleg a leggiccsesebb formában.

Elkérte a számom, és mire visszaértem Budapestre, már várt tőle egy üzenet, hogy mikor láthat. Kicsit megnehezítette az induló kapcsolatunkat, hogy ő több mint egy órára lakott Budapesttől, egy vidéki nagyvárosban, de megoldottuk. Olyan szerelmes voltam, hogy lélegezni is alig bírtam, ha csak rám nézett, vagy hozzám ért, már transzba kerültem, alig ismertem magamra.

Annyit azért ebben a furcsa, nagy szerelmi mámorban is észleltem, hogy bár elképesztően ragaszkodó, és minden érdekli velem kapcsolatban, a legapróbb részlet is, magáról alig beszélt. Semmilyen közösségi platformon nem volt fent, titokzatos volt, befeszült, ha túl sokat kérdeztem, és sokszor napokra eltűnt. Volt, hogy a megbeszélt budapesti hétvégére nem jött el, ki volt kapcsolva, és csak annyival magyarázta utólag, hogy rossz passzban volt. Öt hónap után már egyértelmű volt, hogy valami nem stimmel, szörnyű hangulatingadozásai voltak, és mindig csak Budapesten vagy kiruccanásokon voltunk együtt. A családjának nem akart bemutatni, sok jót nem mesélt róluk… Kínomban már arra gondoltam, hogy esetleg párkapcsolatban él, de erre azt mondta, őt senki nem viselné el. Volt, hogy teljesen feldobódva romantikus hétvégét szervezett, aktív programokkal, meghitt vacsorákkal, rengeteget beszélt, tervezett, mesélt. Aztán bezárkózott, ellenséges lett, bizalmatlan, és egészen passzívan kommunikált velem.

Természetesen én mindent magamra vettem, azt gondoltam, velem van problémája. Nem vagyok fontos, értékes… sokszor olyan érzésem volt, hogy nem is emlékszik arra, amiket megbeszéltünk, amiket tervezgettünk közösen. Lassan állt össze a kép – pláne mert nem volt őszinte velem –, mire kiderült, hogy bipoláris zavarral küzd. Beszélni is utált róla, és rögtön kategorikusan kijelentette, hogy a jövőben nem tud ennél többet beletenni a kapcsolatunkba, bármennyire is szeret.

Választás (Profimedia)

Éreztem, hogy ez az egész magasan felettem van, és ha ő nem akar engem belevonni, nekem megnyílni, akkor én erre rámehetek érzelmileg. Nem segíthetek valakinek, aki nem akarja, és még minimális szinten sem nyújt betekintést az életébe. Nem erőszakolhatom rá a szerelmemet, a segíteni akarásomat. Végül egy karácsony utáni napon szedtem össze az erőmet, és szakítottam vele végleg. Mondtam, hogy tönkretesz ez a dolog, nem akarom ebben a felállásban tovább, és ha fontos vagyok, ne keressen többet.

Fél év tompa kábultság kellett hozzá, hogy kiheverjem valamennyire, szinte alig mozdultam ki a lakásból. Fokozatosan építettem újra magam, és milliószor győztem le magamban azt az érzést, hogy ráírjak, vagy a néha küldött, tapogatózó jellegű sms-eire válaszoljak.

Sokat segített, hogy olvastam néhány cikket a témában, hogy hogyan képesek tönkretenni a környezetüket és önmagukat a hasonló betegséggel küzdők, ha nem dolgoznak magukon, nem akarnak segítséget elfogadni. A sokhavi „gyászidőszak” után kényszerítettem magam, hogy újra eljárjak sportolni, és kimozduljak a barátaimmal. Rávettek, hogy regisztráljak a Tinderre. Az egészet csak viccnek gondoltam, meg figyelemelterelésnek, végül a második randi után töröltem magam, mert megismertem valakit, akihez ugyan semmi reményt nem fűztem az elején, de meglepően izgalmas volt. Új színt hozott az életembe, leginkább, mert meglepően oldott voltam, mert semmire nem számítottam tőle.

Toxikus bénítás helyett új érzés

Mégis sokkal több lett belőle, vicces, helyes, őszinte, és bár nincs olyan bénító hatással rám, mint az exem, mégis van benne valami jó. Tudatosan próbáltam kezelni ezt az egészet, nem akartam, hogy betokozódjon ez a régi szerelem, ezért még theta healing terápiára is elkezdtem járni. Tisztán látom, mennyire mérgező volt az előző kapcsolatom, ugyanakkor nem kérdőjelezem meg az érzéseim mélységét. Sőt megengedem magamnak, hogy még most is gondoljak Danira, és hogy még most is érezzek iránta valamilyen mély, örök szeretetet. De sajnos mindig pontosan látom, mennyire boldogtalan és elhasznált lennék már mellette mentálisan és érzelmileg.

Az biztos, hogy nem bántam meg, hogy megismertem Danit, valami mély kötődést érzek iránta még mindig, de teljesen biztos vagyok benne, hogy nem tudnék mellette boldog lenni, míg az új párom a szó szoros értelmében a legnagyobb ajándék, ráadásul váratlan. Nagyon hálás vagyok a sorsnak érte, és visszanézve látom, mekkora önerő kellett ahhoz, hogy ezeket meglépjem… Lehet, hogy ridegnek tűnik, ahogyan végigcsináltam, de annyi hibás döntést láttam magam körül, a családban, a baráti körben…, nem akarok egy boldogtalan párkapcsolatban gyereket szülni majd. Én és a jövendőbeli gyermekem  megérdemlünk egy stabil családot.