A mások szemében idétlen és kiközösített gyerekként nőttem fel. Nem azért lógtam ki a sorból, mert mondjuk csak a sci-fiket imádtam, és semmi más nem érdekelt, hanem azért rekesztettek ki, mert kövér és kínos voltam, olyan értelemben, hogy kétségbeesetten szerettem volna, ha megszeretnek a többiek. Az a fajta ember voltam, akit állandóan emlékeztetnek, hogy hol a helye a társadalmi hierarchiában. Rengeteg időn keresztül kapcsolódtam össze ezzel az identitással, azon gondolkodva, hogyan lehetne kilépni ebből a szerepből. Megszállottan menő akartam lenni.
És most, hogy harmincéves vagyok, anya, feleség, sikeres szerkesztő, talán azt gondoljátok, biztos annyi önbizalmam van, hogy bármit megteszek, amit csak akarok. Ennek ellenére még mindig azért küzdök, hogy elég népszerű és szeretni való legyek.
Tudom, ez bután hangzik, de mégis úgy érzem, ez gondoljátok.
Leginkább reggel csap le rám ez az érzés, amikor felöltözöm. Nagyon jó stílusérzékem van, szelíd, de nem túlzó. Mégis, ha valami különlegesebb, szexibb vagy feltűnőbb darabot vennék fel, elsöprő késztetést érzek arra, hogy levegyem.
„Nem vagyok elég menő ahhoz, hogy ezt viseljem” – mindig ezt gondolom. Általában ezt a szorongást le tudom tolni magamban jó mélyre, annyira, hogy viseljem a zavaró érzést keltő ruhát, de azért nem tűnik el teljesen ez a szorongás, érzem magamban, sőt a nap folyamán többször újra visszatér.
A félelem, hogy nem vagyok elég menő, visszatartott nagyon sok mindentől.
Kerültem bizonyos ruhák viselését, mert túl kövér voltam, nem mentem bizonyos helyekre, mert úgy éreztem, nem vagyok elég jó ahhoz, hogy ott legyek. Bizonyos embereket is elkerültem, mert milyen jogom van ahhoz, hogy olyannal beszéljek, aki menő? Sajnos ez nem olyan dolog, amit magunk mögött hagyunk a középiskolában.
Mindig hallod, újra és újra.
„Nem vagyok elég jó ahhoz, hogy lógjak a bárban.”
„Most már anya vagyok, nem tehetem meg.”
Nem érzem igazán azt, hogy méltó vagyok, vagy megérdemelnék valamit. Mindig szerettem a tetoválásokat, és úgy láttam magam, mint egy hülye, öreg hölgy, akinek tele van karja tetkókkal. De amikor megkaptam az első tetoválásomat, akkor a lábamra kértem, oda, ahol elrejthetem, így senki sem tudta, hogy menőbbként szeretnék viselkedni, mint ami vagyok. Mindig is szerettem a szivárványos hajat, de nem merem felhívni a figyelmet magamra. Nem viselnék semmit, ami túl feltűnő. Végül is mit képzeltem, ki vagyok?
A fenébe is, ki vagyok én?
Amikor olyan dolgokat mondunk, mint hogy „nem vagyok elég jó ahhoz, hogy ebben a bárban legyek”, a saját bizonytalanságunk mögött bujkálunk.
Az önértékelésemen való többévnyi dolgozás után egy régi középiskolai barátom küldött nekem egy üzenetet. Mindig barátságban voltunk egymással, de ez inkább az iskola falai közöttre korlátozódott volna. Nagyon jó kinézetű, vicces fiú volt, sok baráttal. Természetesen soha nem gondoltam volna, hogy szándékosan velem szeretne lógni az iskolán kívül. A mostani levelében azt írta, hogy olvassa a cikkeimet. Megköszöntem, és hozzátettem, hogy mindig is nagyon kedveltem, és bántam, hogy nem lógtunk együtt. A válasza megdöbbentett. Azt írta, hogy ő mindig azt gondolta, hogy túl menő vagyok ahhoz, hogy vele lógjak.
HOGY MICSODA?
Ugyanabba az iskolába jártunk? Vajon hány egyéb lehetőséget szalasztottam el amiatt a butaság miatt, amit magamról gondoltam?
De igazából ezt tudom kikövetkeztetni: a népszerűség és a menőség nem valós. Hogy mi menőbb ennél is? Saját magadnak lenni. Nem vagyok fura vagy lúzer. Nem vagyok jó. Én csak én vagyok, és ezzel sokkal könnyebb megküzdeni. Az élet rövid ahhoz, hogy „mi lett volna, ha…”, vagy „mit kellett volna tennem….” és hasonlók. Nem számít, hol vagyunk az életben, jogunk van arra, hogy ott legyünk, és úgy tegyünk, ahogyan csak szeretnénk.