Hozzájárulás
Minden kapcsolat – de a párkapcsolat különösen – akkor működik, ha hozzáad az életünkhöz. Én hozzáadok valamit az ő életéhez, amit a másik képes befogadni; és a másik is hozzájárul az én életemhez, amit én is be tudok fogadni. Ez nem egyfajta adok-kapok, amikor patikamérlegen kimérjük, mit adok én, és mit ad a társam. Egyszerűen érezzük, hogy többek vagyunk vele, mint nélküle. A hozzájárulásban a befogadás képessége legalább olyan fontos, mint az, hogy adjunk. Ha valaki folyamatosan csak ad, de képtelen befogadni, akkor a kapcsolat egyensúlya felborul, és könnyen függőséggé válhat, alá-fölérendeltségi viszonyokkal.
Önmagunk lenni és maradni
Mennyire merünk önmagunk lenni a párkapcsolatunkban? Ha jó a kapcsolat, akkor nem kell benne szerepeket játszanunk, nem kell álarcokat felvenni azért, hogy megfeleljünk a társunknak. Egyáltalán nincsenek is elvárások, nem érzünk kötelezőnek semmit, mert érezzük, hogy szabad választásunk van mind a saját, mind pedig közös életünk vonatkozásában. A legtöbb férfi (vagy akár nő) számára azért okoz nehézséget az elköteleződés, mert azt szabadságának korlátozásaként éli meg. Azt hiszik, hogy ha elköteleződnek, akkor fel kell adniuk a szabadságukat, szabad választásukat. Pedig egy harmonikus, elvárásoktól mentes kapcsolat esetében mindez fel sem merül. Ha valaki azonban olyan családban nőtt fel, ahol érzékelte, hogy ez történt: az egyik szülő teljesen feladta magát a másikért, tudattalanul is meg fog tenni mindent, hogy elkerülje a hasonló helyzeteket.
Hasonló értékrend
Fontos-e az, hogy ugyanaz legyen az érdeklődési körünk? Nem feltétlenül. A kérdés sokkal inkább az, mennyire hagyjuk azt, hogy a másik kiteljesedjen és örömét lelje a saját érdeklődési területén. A hibát ott szoktuk elkövetni, amikor mindenáron ráerőltetjük saját kedvenc időtöltésünket a társunkra, ezzel akarva-akaratlanul is nyomást helyezve rá. Ennek következtében az ő reakciója vagy az lesz, hogy meg akar felelni a mi elvárásunknak, és ezzel feladja önmagát, vagy ellenállásba megy át, ami pedig könnyen hangos veszekedéseket szülhet. Az egyforma érdeklődési körnél sokkal fontosabb az, hogy hasonló legyen az értékrendünk. Ez nagyobb szabadságot ad mindkét félnek a kapcsolatban, ugyanakkor az alapok megegyeznek. Fontos, hogy az értékrendben nincs ítélkezés, tehát önmagában az, hogy valakinek más dolog fontos, mint nekünk, nem teszi sem jóvá, sem rosszá. Pusztán nehéz olyan valakivel együtt élni, aki nem tartja értékesnek azt, amit mi magunk.
Viszonyulás a változáshoz
Vannak olyanok, akik nehéznek élik meg a változást, mert a biztonságot az állandóságban vélik felfedezni. Mivel mind a körülményeink, mind mi magunk is folyamatosan változunk, az állandósághoz való ragaszkodásunk valójában nem több, mint illúzió. Azzal, hogy ragaszkodunk valamihez a múltból, megöljük a kapcsolatunk dinamikáját és a lehetőséget arra, hogy valami sokkal csodásabb dolog történjen benne, mint azt mi korábban elképzeltük. Érdemes tehát nyitottnak lenni a változásra, és néha feltenni a kérdést: hogyan lehetne, hogy a kapcsolatunk úgy változzon, ami mindkettőnk számára a lehető legjobb?